Betegszoba

Tárgy: Betegszoba Vas. Júl. 12, 2009 3:47 pm

First topic message reminder :

A kúria első emeletén sétálgatva, ha megpillantasz egy bordó akácfából készített ajtót, tudhatod hol jársz. Ez a betegszoba, amit hasznos megjegyezni, hiszen bármikor érhet kellemetlen meglepetés. Az ajtó mindig nyitva áll, így semmi nem akadályoz a belépésben. Ha úgy döntesz, hogy betérsz, ambivalens érzés foghat el. A falak koromfeketék és lehangolóak, az ágyak azonban hófehérek és tiszták. A szoba nem túl nagy, hosszúkás. Két oldalon 7-7 ágy áll, melyek telítettsége esetén van mód bővíteni azok számát. A fekvőhelyek mellett található egy fenyőből készült éjjeli szekrény, mely bűbájjal van zárva. Ide lehet elzárni minden mágikus tárgyat, melyeket meg szeretnél óvni mástól. Ne félj, a bűbáj erős! Nem csoda, hiszen az egyik alapító alkotta meg, méghozzá Cirelin de Sovalon. Furfangos kis bűbáj ez és még a működését is kevesen értik, hiszen ezt a bűbáj csak téged Boris Botevszkijt, és segédjét, Nadin Screwburry engedi hozzányúlni az elrejtett dolgaidhoz. Valakinek a betegekre is figyelni kell! Ezt a feladatot az előbb említett Boris látja el, és Nadin. Azt még tudnod kell, hogyha aprócska gondokkal fordulsz hozzá, hamar megmutatja a helyes irányt, azaz a kijáratot. Nincs nekik idejük kis fejfájásokra és karcolásokra!

A 14 ágyon kívül még található egy nagy szekrény is, mely növényekkel van tele, de ezt Boris kevésbé használja, hiszen ő a mágia híve. Természetesen kisebb jelentéktelen kellékek még találhatóak a szobában, de úgy alapjában véve elég egyszerű az egész helyiség.

Vendég

*Komolyan figyeli a lányt, és még komolyabbá válik, ahogyan a lány elmondja, mi a helyzet. Némán hallgatja a szavait, de ez a némaság egészen pontosan addig tart csak, ameddig Lil elhallgat, akkor azonnal megszólal.* - Nem kérdés. Ott a helyed. Én megvagyok, látod, és ennél már csak jobban leszek. Menj. Ígérem, minden nap írok neked *mosolyog rá. Tudja, mennyire szereti a lány az apját, és azt is tudja, hogy ez nem csak lelki, de vér szerinti kötelessége is most. És teljesen megérti. Kinyúl, és végigsimít a lány kézfején.* - Miattam nem kell aggódnod. Szerintem most már napokon belül kiengednek, ha jó fiú leszek, és szépen megígérem, hogy vigyázok magamra *forgatja a szemét, de láthatóan azért komolyan gondolja. Mindig hamar kiengedték, valamiért minden gyógyító úgy gondolja - megjegyzem rosszul -, hogy tényleg rendesen beszedi a gyógyszereit és kipiheni magát akkor is, ha nem tartják bent még plusz egy hétig. De ezt Liliyának nem feltétlenül kell tudnia... Éppen túl sokat aggódik e nélkül is...*

Vendég

*Érdeklődve figyeli Yant, ahogy az egyre nyugtalanabbá válik. Talán túl paranoiás, de éppen ez volt akkor is, mikor... Már éppen kiabálna hátra, amikor a fiú felébred, ő pedig megkönnyebbülten elmosolyodik. Mikor a gyógyító távozik, odahajol és megcsókolja a fiút.* - Szia. *Suttogja, majd visszaül az ágy szélére. Hát igen, Yan észrevette, mert miért is ne vette volna észre? Elvégre, ez fordítva is megtörtént volna... Na nembaj, jobb lesz túlesni rajta, minél előbb. Egy darabig mégsem szólal meg, csak gondolkozik, hogyan is foghatna végre hozzá. Aztán megszólal.* - Jól vagyok. Nincsen semmi baj. *Majd újabb szünet után folytatja.* - Anyám írt, és... apám megbetegedett. Azt írja, semmi komoly, de pár sem napra haza kéne mennem. Megpróbálta rávenni, hogy menjen kórházba, de azt írja, nagyon makacs. Azt akarta, hogy én hazamenjek, de... Meg kell értened. Muszáj. Ha már anyám képes volt felemelni a... hogy írjon... *Emeli kétségbeesett tekintetét a fiúra. Nem akarja itthagyni... De az apját sem hagyhatja cserben. Olyan döntés elé került, amilyen elé sosem akart. Tudja jól, hogy legbelül már döntött - hiszen az apjának nagyobb szüksége van most rá. De képtelen elfogadni a saját döntését...*

Vendég

*Yan azonban már nem olyan teljesen nyugodt. Látszik, hogy a szeme mozog a lehunyt szempillák alatt, tehát álmodik valamit. Ki tudja, mit? De ahogyan a lány figyeli, láthatja, hogy egyre nyugtalanabbá válik, míg végül felpattan a szeme. Egy pillanatig fókuszálatlanul mered a plafonra, majd lassan magához tér, és pislog egyet-kettőt. Aztán megpróbálja felmérni a környezetét, és mikor meglátja Lilt, haloványan rámosolyog. Kábé fél perccel később már meg is jelenik egy gyógyító, aki a fiú szabad oldalára siet, és nekiáll megvizsgálni, hogy hogy van. Feltesz pár felesleges kérdést, aztán segít neki felülni, majd magukra hagyja őket, egy olyan figyelmeztetéssel, hogy Yan azért ne maradjon fent túl sokáig. A fiú csak forgatja a szemét, majd jobban szemügyre veszi a lányt, és a tekintetében mintha meglátna valamiféle árnyékot. Mintha... Mintha valami gond lenne. Igyekszik nem túl aggódóan nézni, miközben megpróbálja kitudakolni az árnyék okát.* - Hogy vagy? Rosszkedvűnek tűnsz... *Remélhetőleg ezzel a megjegyzéssel sikerül kiszednie a lányból, hogy mi a gond. És hiába is tagadná... Túl jól ismeri már. Igaz, nem süt róla, de valahogy érzi, hogy valami nincs rendben. Talán az a végtelen boldogság hiányzik, amit azóta lát rajta, hogy ilyen erős javulásnak indult...*

Vendég

Megfogadta Yan tanácsát, amióta a fiú jobban van, egyre kevesebb időt tölt a betegszobában. Na persze még mindig ott alszik, és nem jár ki túl sokat, de az eddigieknél mégis jobb a helyzet. Délelőtt elment három órára, reggelizett, zuhanyzott, és sétált egy jó hosszút a saját, és Yan állataival. Még Vort is kivitte, elvégre, a kígyók is szeretik a szabad levegőt. Tegnap délután pedig lovagolt, most White-on, a díjlovaglás alapjait vették át, és egészen jól haladnak. Szóval, ez már rekord, ennyi időt a betegszobán kívül nagyon régen töltött. Már tud normálisan enni, aludni, létezni... Mert tudja, érzi, hogy Yan jól van. Most mégis eléggé zaklatott ábrázattal áll az ajtó előtt, egy levelet olvas, egy igen gyűrött levelet. Fél keze a kilincsen, összeráncolt szemöldökkel mered a papírra. Nem, nem lehet, miért pont most... Idegesen elkapja a kezét a kilincstől, összegyűri a levelet, a falhoz vágja... Majd sóhajt, arcát a tenyerébe temeti, és vesz pár mély levegőt. Muszáj. Kötelessége elmenni. De miért pont most?! Nem lehet. Lassan leereszti a kezeit, lehajol a levélért, és kihajtogatja, majd normálisan összehajtva a famere zsebébe süllyeszti. Megigazítja fekete ujjatlan felsőjét, majd szőke, göndör haját is, és benyit az ajtón. Yan még alszik, szóval leül a mellette levő ágyra, és csak nézi. Milyen nyugodt. Jó neki. Ő van a könnyebbik oldalon... De mégis, hogy hagyja itt?!*

Vendég

*Felhorkant, mikor Lil a kórházi kaját említi, és bólint. Az. A legteljesebb mértékig. Persze tudja, hogy az ő szervezetét most abszolút semmivel nem szabad megterhelni, de akkor is enne valami normális kaját... Jól esne, nagyon jól esne. Aztán a lány megemlíti, hogy mennyi minden történt, mire ismét bólint.* - De együtt vagyunk és élünk. Csak ez számít. *A fiú nagy fintorgás közepette lenyeli az utolsó kanál ételt is. Ő csak elképzelni tudja, mit érezne, ha Lillel történne valami, mert a lány sosem tűnt el, vagy volt komoly veszélyben, amikor ő mellette volt, és Yan sosem élte át ugyanazt az aggodalmat, amit a másik. Sok idejük azonban úgy tűnik, most nincs már egymásra, mert amint a fiú leereszti a kanalat, belép két gyógyító. Az egyik elveszi tőle a tálcát, és elmondja nekik, hogy Yannak most már aludnia kell, Liliya pedig maradhat, amennyiben nem beszél, vagy maximum felolvas, ha a fiú azt szeretné, a másik pedig kicsit arrébb kergeti a lányt, és segít fekvő helyzetbe kerülni a srácnak. Aztán végigfut a rutinellenőrzéseken, majd ott hagyják őket. Persze Yan még messze képtelen aludni, így néhány halk szót még intéz a menyasszonyához.* - Menj el fürödni, intézd el a dolgaidat. Én most már elvagyok, és amúgy sem hiszem hogy díjaznák, ha valóban még tovább ébren maradnék, de szeretném, ha te rendesen elintéznéd minden esti tennivalódat. Vacsorázz is *figyelmezteti a lányt, majd kinyúl, és megsimítja a kézfejét.* - Jó éjt, kicsim. *Aztán óvatosan mocorog még egy kicsit, és miután megtalálta a kényelmes pozíciót, lehunyja a szemét. Komolyan megpróbál aludni. Hogy mikor sikerül, az megint egy másik kérdés...*

Vendég

*Megkönnyebbülten elmosolyodik Yan szavait hallva. Szóval nem lőtt mellé! Viszonozza a csókot, a kérdésre pedig megrázza a fejét.* - Nem hiszem, hogy gond lenne... Ha igen, akkor meg úgyis szólnak. Mint minden másért. *Forgatja meg a szemeit. Elég sokáig tartott, mire elfogadták, hogy ő innen nem mozdul, bármit csinálnak a fiúval, vagy bárki mással, hiába van este, vagy reggel, ő ittmarad. Szóval óvatosan a fiú nyakába csatolja a nyakláncot, majd ő is felveszi a sajátját. Aztán a fiú ölébe kerül egy adag leves, na jó, csak a tálca kerül az ölébe, nem a leves, legalábbis remélhetőleg.* - Ne finnyáskodj. Kórházi kaja... *Mosolyodik el, nézve, ahogy a fiú eszik.* - Furcsa belegondolni, hogy mennyi minden történt ezalatt az év alatt... *Szólal meg kicsit később.* - Csoda, hogy még együtt vagyunk. *Neveti el magát halkan.* - Csoda, hogy még élünk! *Mosolyodik el immár keserűen. Az még hagyján, ha ő halt volna meg, de ha Yan... Fogalma nincs, mit kezdene akkor. Valószínűleg nem partit szervezne... Elvégre, mikor a fiú eltűnt, akkor is igen közel állt ahhoz, hogy hülyeséget tegyen, pedig akkor még ott volt a remény! De ha az sem lenne... Még belegondolni is félelmetes. Pedig az utóbbi héten igen sokszor gondolt bele.*

Vendég

//Olvad//

*Óvatosan a kezébe fogja a kis medált, és miközben Lilt hallgatja, minden oldalról megnézi, forgatja a kezében. Mikor a lány elhallgat, felpillant, és rámosolyog.* - Köszönöm, csodálatos ajándék *mondja, és kissé megint előrébb dől, hogy meg tudja csókolni a lányt. Aztán mosolygó tekintettel hátradől, és maga elé emeli a medált.* - Mit gondolsz, a nyakamba tehetem most, vagy inkább hagyjam csak az asztalon? *Nem biztos benne ugyanis, hogy nem szólnak rá az ékszer miatt. Elvégre a megszokottakat is levették róla, vélhetően nem ok nélkül. Igaz, nem ismer olyan szabályt, ami erről szólna... Ha Liliya úgy véli, nem lehet gond abból, hogy felveszi, akkor megkéri, hogy ő tegye a nyakába, ha az ellenkező véleményen van, akkor odanyújtja neki, hogy tegye le. Közben bejön a gyógyító, egy tálcával. Ennie kell valamennyit. Ne túl gyorsan! Ezzel óvatosan Yan ölébe teszi a tálcát, aki egyik kezével meg is fogja azt, majd magára hagyja a párt. Yan belekóstol a levesbe, majd kissé fintorogva meri ki a második kanálnyit.* - Ízetlen förtelem... *morogja, de azért tovább eszik. Még mindig jobb, mint a tápláló bájitalok...*

Vendég

- Jó lett volna az erkélyen odaadni de... nem bírok várni. *Húzza el a száját. Esélytelen, hogy Yant kiengedjék, és ennek a dolognak leginkább maga Lil lenne az ellenzője, szóval... jó lesz itt. Nem túl romantikus, de jelenleg minden együtt töltött percnek tud örülni.* - Most az legyen a legkisebb gondod. *Mosolyodik el. Ő viszont már nagyon kíváncsi, hogy tetszeni fog-e Yannak a dolog, szóval előkotorja az egyik nyakláncot a zsebéből, és átnyújtja, fűzve is hozzá a magyarázatot.* - Ez egy nyitható medál. Nálam lesz a másik fele, és ha ebbe beraksz valamit, az átkerül az enyémbe, és fordítva... De csak a tulajdonosa nyithatja ki. Tudom, pici, szóval nem annyira hasznos, de... gondoltam, tetszeni fog. *Néz várakozóan, az ajkát harapdálva a fiúra. Mégiscsak első évfordulós ajándék. És ő úgyis felismeri, ha az csak udvariasságból örül neki. Meg hát, annyit gondolkozott rajta, hogy mi legyen...* - Ezt még apukámtól kaptam. Azt mondta, hogy ha majd lesz valaki, aki... helyette vigyáz rám, adjam oda neki a másik felét. És hát... gondoltam, egyértelmű. *Fene tudja, miért, de még el is pirult egy kicsit. Neki ez körülbelül annyira jelképezi az összetartozást, mint a heggyűrű. Éppen ezért nem akarta elsietni az átadását. De mostmár teljesen biztos a dolgában.*

//Fagy.//

Vendég

- Egye fene *mosolyog a lányra. Vor behozásának az ötletére felcsillan a szeme.* - Az remek lenne. Csak óvatosan, hogy ne legyen feltűnő. Azt hiszem, nem nagyon kedvelnék *biccent a gyógyítói szoba irányába. A második mondatra kissé kételkedve felhúzza a szemöldökét.* - Kamen? Aki utálja az állatokat? *Aztán hitetlenkedve megcsóválja a fejét. Most csak egy kicsit érzi a szédülést a cselekedet miatt, ez is érezteti vele, hogy javul az állapota. Aztán emlékeztetik az évfordulóra, de meglepődni sincs ideje, máris csókot kap. Ez kicsit hosszabbra sikeredik, mint az előző.* - Boldog évfordulót *mosolyog rá, a kérdésre pedig bólint.* - Nos, nem igazán emlékszem rá, azt hiszem, akkor éppen valóban kómában lehettem. Viszont én is akartam adni neked valamit, de így azt hiszem várnod kell rá *húzza el picit a száját. A második születésnapi ajándék, amit kitalált, azóta is a szekrényében pihen. Az eredeti verzió is az volt, hogy az egyik születésnapra, a másik pedig évfordulóra ajándékozódik, de most sajnos valóban nem tud elmenni érte. Sebaj. Majd ha kiengedik...*

Vendég

*Közelebb hajol hogy a fiúnak ne kelljen annyira hajlongania. Hát igen, a többivel még várni kell. Még innen is ezer évnek tűnik az az idő! De egyelőre meg kell elégednie azzal, hogy él. És meg is elégszik vele.* - Mindenképp. *Nevet fel.* - Futni? Na, azzal még várj egy kicsit, jó? *Forgatja meg a szemét. A következő kérdésre azonban csak elmosolyodik, a jóslattal ellentétben.* - Hiányzol nekik. Nem hiszem, hogy Dragot és Mayát beengedik, de Vort talán be tudom hozni... *Ajánlja fel. Na persze, kizárt, hogy az ápolók engedik, hogy ittmaradjon, de legalább láthatja egy kicsit.* - Amúgy Kamen elég lelkiismeretesen vigyázott rájuk... Ki nem néztem volna belőle. *Neveti el magát. Ahogy sokminden mást sem nézett volna ki belőle, ami ez alatt a hét alatt kiderült.* - Tényleg... Jut eszembe... Tudod, mit aludtál át? *Mosolyodik el, majd rögtön választ is ad a saját kérdésére.* - Boldog évfordulót! *Hajol oda a fiúhoz egy újabb csókért.* - Szeretnéd látni az ajándékod? Már mutattam, de, nos, nem hiszem, hogy abban az állapotban annyira érdekelt volna a dolog. *Mosolyodik el halványan.*

Vendég

*A kopogó hang az ajtóra vonja a figyelmét, és legnagyobb örömére a nyíló bejáraton Liliya lép be. Halványan elmosolyodik, majd a lány szavaira fel is nevet.* - Mindig elege van belőlem. De azért majd mondd meg neki, hogy nem szándékosan csinálom *mosolyog. Amikor a lány leül mellé, kicsit előre hajol, és egy lágy puszit nyom az ajkára. Kicsit olyan ez neki, mint a sivatagban kóborlónak egy korty víz. Rémesen hiányzik, de tudja, hogy még várnia kell, mire valóban jobban lesz, és tehet, amit csak akar. A kérdésre egy mosoly kíséretében válaszol.* - Napról napra egyre jobban és jobban. Meglátod, jövő héten ilyenkor már futni fogok *biztatja a lányt egy féloldalas mosollyal. Nem szereti, ha aggódnak miatta. Voltaképpen nem igazán szokta meg. Mert igaz, hogy kétszer, sőt már háromszor is majdnem meghalt, de ez az első alkalom, hogy ennyire érzi valakinek az aggodalmát. A szerelme aggodalmát. Hogy itt van vele, amennyit csak tud és lehet. Valahol jó, valahol viszont furcsa érzés ez. Megfogja a lány kezét, majd rövid gondolkodás után ismét megszólal.* - Most pedig forgathatod a szemedet, de az állataim hogy vannak? *teszi fel az időközben felmerült kérdést. Igen, ez a tipikus Yan...*

Vendég

*Az amúgy üres folyosó csendjét egy pár cipő egyenletes kopogása töri meg, a viselője hallhatóan eléggé siet, de nem rohan. Hát igen, már így is vagy egy órát volt távol, ez tőle igen szokatlan. A lépcsőn találkozott Kamennel, mondta, hogy megunta a várakozást, persze Yan pont akkor nem ébred fel mikor ő van ott, úgyhogy elmegy enni. Ezért fogta sietősebbre a lépteit, hiszen most Yan egyedül van. A kezében egy könyvet lóbál, Jane Austen. Régen olvasott tőle, éppen itt az ideje - unaloműzésnek megteszi. A kopogás egyre közeledik, míg végül megszűnik, nyílik az ajtó, és belép rajta a szőke naxeldires leányzó. Mikor meglátja, hogy Yan ébren van, elmosolyodik, és elindul felé.* - Szia! Akkor is felébredhetnél néha, mikor Kamen van itt, éppen most jegyezte meg, hogy elege van belőled... *Nevet fel halkan, ahogy letelepszik az ágy szélére, a könyvet a szomszédos ágyra dobva.* - Hogy vagy? *Teszi fel a szokásos kérdést, bár felesleges, úgyis látja, hogy egyre jobban. És ennek nagyon örül. Na jó, ez nem írja le jól azt, amit érez. Mert azt a földöntúli boldogságot egyszerűen nem lehet leírni...*

Vendég

*Yan egy gyógyító motoszkálására ébred. Pár nagy pislogás után sikerül ráfókuszálnia az előtte lévő arca. Üdv, fiatalember. Hogy érzi magát? Csak bólint, ezzel kifejezve, hogy minden rendben, legalábbis szerinte. A férfi még vizsgálgatja pár percig, majd segít neki felülni. Figyelmezteti, hogy ne merészeljen sokat mocorogni, ha el akar feküdni, ne egyedül próbálkozzon, még véletlenül sem. Aztán megint igazgat valamit ott körülötte, majd magára hagyja. A barna szemek végigfutnak a teljesen üres betegszobán. Lil biztos ebédelni van, azért nincs itt most. Szusszant egyet, és nekiáll számolgatni az ágyakat. Valamivel el kell foglalnia magát, hogy meg tudja várni, amíg jön valaki. Visszaájulni nem szeretne, mindenképpen fent akar maradni valamennyit. Már így is úgy érzi, hogy túl sokat volt kómában...*

Vendég

*Csak elmosolyodik a válaszra. Tényleg örül. Örül, hogy a fiú végre lezárhatja életének azt a szakaszát. Csak gyengéden megszorítja a kezét, ahogy az a könnyeivel küszködik, ám ez nem tart sokáig, és marad csak a boldogság.* - Azt ajánlom is. *Mosolyog a fiú magabiztosságán. Ha ezt ennyire tudja, biztosan így lesz...* - De most aludj, jó? *Látja rajta, hogy kezd álmos lenni, és most van ébren először ennyi ideig.* - Itt maradok, amég elalszol. *Tűr el egy fekete tincset a fiú szeméből. Ha az nem ellenkezik, segít neki ismét vízszintesbe kerülni, majd egy jóéjtpuszi után csak nézi, ahogy az elalszik. Végre. Végre nyugodt lehet... Csak most kezdi el érezni, mennyire éhes. Álmos nem... De zuhanyozni nem ártana. Meg Evát is levihetné sétálni. De előbb szól Kamennek a jó hírről. Az ajándék... kitapintja a zsebében. Megvan mind a kettő. Majd holnap. Holnap odaadja úgy, hogy a fiú ébren is van közben. Vár, amég elalszik, ami nem tart sokáig, hála a rengeteg bájitalnak, amit belé tömködtek. Akkor óvatosan elengedi a fiú kezét.* - Nemsokára jövök. *Suttogja, majd halkan kisurran az ajtón. Először Kamen, aztán vacsi, aztán séta, aztán zuhany, és vissza Yanhoz... Szereznie kell valami könyvet is, épp ma olvasta ki amit kivett a könyvtárból.*

Vendég

*Hát igen. Mégis miért mászkálna le az ösvényről, ha nem egy virág vagy állat miatt? A válaszra csak - most már óvatosan - megcsóválja a fejét.* - Rendben. *Aztán ugye jön a következő téma. A kérdésre meghatott mosoly kerül az arcára.* - Hogy élvezzem az életet és hagyjam a múltat. Hogy legyek erős, bármivel kell szembenéznem. Hogy... nagyon... büszke rám... *A mosoly még erősebbé válik, aztán a fiú nyel egyet, hogy ne kezdjen el könnyezni, még véletlenül sem, és egy pillanatra lehajtja a fejét. Mikor újra felnéz, már csak a mosoly, ami az ajkán ül, tekintetében már nincsenek könnyek. Igen, ez hatalmas hatással volt rá. Olyan tanácsok, amiket voltaképpen már rég ismert, de csak most érzi úgy, hogy képes is lesz megtartani. Most érzi úgy, hogy le tudja zárni ezeket a dolgokat önmagában. Most tud pontot tenni. Épp ideje már. Mosolyogva néz a lányra, és kicsit megszorítja a kezét.* - Minden rendben lesz velem, ne aggódj. Most már rendben lesz *mondja, olyan magabiztosan, mint aki tényleg tudja. Talán tudja is. Hiszen azt is megérezte, hogy mikor veszi újra elő a betegsége. Ezek olyan dolgok, amiket már nagyon jól ismer, és tudja milyen az, amikor javulásnak indul az állapota.*

Vendég

*Jellemző. Virág! Ez annyira tipikus. Persze csak annyit mondott, hogy egy perc és jön, megnéz valamit. Na mindegy. Nem kell a múltra gondolni, úgysem lehet megváltoztatni.* - Hé! Ha Te rendben vagy, én is rendben vagyok, oké? *Próbálja megnyugtatni a fiút. És nem is hazudik, ha Yan rendbejön, ő is meg fog nyugodni. De csak akkor, ha a fiú a saját lábán fog járni, és nem szédül el egy fejcsóválástól... Aztán a fiú tekintetére meglepetten pislog. Pár másodpercig habozik, hogy rákérdezzen-e, majd leesik neki... Hát persze. Halványan elmosolyodik, óvatosan megszorítva a fiú kezét.* - Mit mondott? *Mert biztos, hogy mondott valamit, különben Yan nem lenne ennyire... gondtalan, és vidám. Még ha igazából meg sem történt... bár ez elég lehetetlen, mivel Yan, nos, meghalt... Akkor is nagyon nagy hatása volt a fiúra, ez egyértelműen látszik. Mintha kiporszívózták volna a fejéből a gondokat. És ha valaki, hát Lil igazán tud örülni ennek...*

Vendég

*Mosolyogva szusszant egyet, aztán komolyan hallgatja, mit válaszol a lány. Szóval rúnába lépett. Pompás. Így, hogy a lány mondja, már rémlik a dolog. Persze, ott látott egy különleges virágfajtát, ami nagyon kevés helyen és ritkán virágzik, és meg akarta nézni... Igen. Igen, emlékszik a minden porcikáját átjáró elektromos sokkra, de utána semmire, egész addig, ameddig valamennyire magához tért itt, de azokból a dolgokból is csak kevésre és haloványan. Valahogy össze-vissza maradt meg minden. De talán az idővel majd kitisztul. A lány vállvonogatására tiltakozóan megrázza a fejét, ezzel újabb szédülést előidézve.* - Dehogynem foglalkozok. Szeretném, ha rendben lennél. Komolyan *néz aggódva a lány szemébe. Igazán nem szeretné, ha a másik ezen törné magát. Hiszen érzi, hogy most már jól lesz. Persze, tisztában van vele, hogy fordított helyzetben őt is nehéz lenne elkergetni Liliya ágya mellől, de mégis. A következő válaszra horkant.* - El tudom képzelni. *Többet nem kérdez, Lil szavaira viszont először meglepetté válik a tekintete. Szívleállás? Akkor... Akkor az nem álom volt. Lassan meghatottság keríti hatalmába a vonásait, és ezt láthatja Lil, amikor felnéz rá.* - De. Láttam. Valakit. *Tekintete kissé elhomályosodik, a könnyek miatt, de ezek egyértelműen a határtalan öröm könnyei. Yan teljesen biztos benne, hogy a lány ennyiből érti, ki volt az, akivel találkozott a túlvilág kapujában.*

//A teljes történet megtekinthető itt.//

Vendég

- Te kérsz bocsánatot? Na figyelj, fejezd be, ha nem szeretnéd, hogy még énis megverjelek, oké?! *Mosolyog halványan, majd a kérdés hallatán elgondolkozik.* - Az erdőben sétáltunk, mikor egy rúnába léptél... Valószínűleg csak véletlenül maradt ott, többet nem találtak, meg nem is hiszem, hogy direkt rakták oda, mert letértél az ösvényről, hogy megnézz valamit... De nem is poénból hagyták ott, annyira erős volt. *Sóhajt. Először ő sem tudta, mi van, Yan egyszer csak megrázkódott, majd összeesett... Kis híján ő is belelépett a rúnába. Nem is emlékszik, hogy juttatta ki az udvarra, valószínűleg lebegtető bűbájjal. Aztán ott már segített Kamen is. A következő kérdés már könnyebb... valamilyen szinten.* - Velem... velem ne foglalkozz. *Von vállat. Mégis hogy lenne minden rendben? Egy hétig itt ült, végignézte, ahogy a fiú meghal...* - Hát... írt a szüleidnek a dologról, és hát... Nem volt annyira... kedves a válasz. *Motyogja. A levelet elégették, pontosabban Kamen, egyrészt mert annyira ideges volt, másrészt hogy Yan ne tudja elolvasni. Ha a fiú kérdez, még válaszol, majd egy kis csönd után végre megfogalmazódik benne a kérdés...* - Tudod... Szombat este két percre... hát... leállt a szíved, és... csak tudod... nem láttál... valamit? *Pillant fel, próbál minél kevésbé emlékezni arra az estére, nehogy kiűzze a boldogságot a tekintetéből - ez persze nem jön össze maradéktalanul, szóval inkább a lepedőt bámulja a kérdés feltétele alatt. Mikor végre kinyögi, akkor néz csak fel.*

Vendég

- Nem szándékos, hidd el *mosolyog kicsit szélesebben. Egymás örömét táplálják úgy tűnik, hiszen ő is csak egyre boldogabb lesz a lány szemének csillogását és nevetésének aprócska kis részleteit. Aztán kicsit elkomolyodik, mikor Lil közli, hogy a szívbajt hozta rá.* - Bocsáss meg. Nem tudod, pontosan mi is történt? Mert csak tippjeim vannak... *Kissé összeráncolt homlokkal várja a választ. Valóban jó lenne tudni. Persze, elég sok minden van, amit tudnia kell, így szinte azonnal újabb kérdés követi az elsőt.* - Történt valami, ameddig ájult voltam? Veled minden rendben? Kamen mesélt bármi otthoni dologról, ami fontos lenne? *teszi fel a kérdéseit. Talán sok ez így egyszerre, de mindent tudni akar, akármit, ami történhetett. Sok volt ez a két hét tudatlanul, most már hallani akarja, mi a helyzet. Addig biztosan nem fog megnyugodni. És persze van valami, amit el akar mondani, de csak akkor, ha a lány rákérdez. És ez egy olyan dolog, amit csak vele akar megbeszélni. Hogy tudja, mi az a valami, ami ilyen gyönyörűen kiseperte a fájdalmait. Minden esetre most csak várja, hogy a másik válaszoljon a feltett kérdésekre. Közben egy pillanatra sem ereszti el a kezét, határozottan, de nem valami erősen tartja Lil kezét a kezében, egy amolyan biztos, mozdulatlan pontként. Ami itt van, és nem mozdul innét, amin keresztül ébren tarthatja magát. Mert már van rá ereje, hogy megtegye.*

Vendég

*És a boldogság csak növekszik, amikor ugyanezt látja viszont Yan szemeiben. Persze. Neki könnyebb volt! Lil ezerszer inkább ásta volna el magát élve, minthogy ezt látnia kelljen, de... megérte nem megtenni. Mert meggyógyult. Vagy legalábbis... már nagyon közel jár a gyógyulás felé. A fiú szavaira elneveti magát, majd a kérésre a tálcát a szekrényre rakja, az ágy mellé.* - Ha ennyire unod, mért kerülsz mindig ide? *Csóválja mosolyogva a fejét. Az ellenkezésre vidáman megcsillan a szeme, majd óvatosan közelebb hajolva a fiúhoz szájon csókolja. Na jó, inkább csak puszilja. Teljesen úgy viselkedik, mint amikor valami nagyon törékeny dolgot adnak a kezébe. Nem... annál is óvatosabb, mert ennél a törékeny dolognál nincs lény, akit jobban szeretne. A fiú szemébe nézve valahogy úgy érzi, valaki fog egy lapátot, és minden gondot kisöpör a lelkéből. Ilyennek még szinte sosem látta a tekintetét... Ennyire gondtalannak. Életbe lép a törvény ismét: ha Yan boldog, Lil sem érezhet másképp. Halkan elneveti magát, lenéz az összekulcsolódó kezükre. Yané immár nem olyan fehér, ahogy az arca is kezd hasonlítani egy élő emberére.* - Jól a szívbajt hoztad rám, ugye tudod? *Mosolyog halványan. Még mindig elég...szörnyen néz ki a fiú, de már mérföldekkel jobban, mint pár napja. Utálta, hogy a szombat este után méginkább úgy nézett ki, mint egy hulla, hogy minden rezdülésére a szívroham jött rá, minden mozdulatára hat gyógyító rohant be, hogy nem bírt öt percnél tovább nyugodtan aludni... Megborzong még a gondolatától is. És az a pár nap összevetve sem ért fel azzal a két perccel, mikor azt hitte, Yan meghalt.*

Vendég

- Persze, csak még nem teljesen ismerem a mostani korlátaimat *mosolyog halványan és nyugtatóan a lányra, aztán a második kérdésre is válaszol, a falon lógó órára pislantva.* - Úgy negyed óra, fél órája. *Az ő tekintetében is valami földöntúli béke és boldogság csillog, és persze a Lilében levő örömöt is látja. És ez jót tesz. Hogy a lány örömét láthatja azokban a szépséges szemekben. A második kérdésen elgondolkozik.* - Azt hiszem, most már jobban. Remélem, nem ítélnek túl hosszú ágynyugalomra. Ezt mindig is untam *húzza el a száját, aztán megeszi a maradék két vagy három kanál levest.* - Eltennéd innét a tálcát? *kéri meg a lányt, aztán ha ez megtörtént, megfogja a kezét, mert most már meg tudja tenni. Láthatóan jót tett a leves, az arca kezd kissé kevésbé sápadt lenni. Aztán Lil újabb kérdést tesz fel, amire láthatóan gondolkodás nélkül rázza meg a fejét.* - Ne. Szeretnék kettesben lenni veled. *Szinte felkiáltás szerű, ahogyan felel, és a lány egyértelműen érezheti, hogy nem, cseppet sem került le az első helyről a fontossági listán. És soha nem is fog. Az az ő helye egyedül. Még Dragan is a második helyen áll csak, Yan menyasszonya mögött. Dragan... Ahogyan az eszébe jut az álom, ami talán nem is álom volt, hanem valami más, halvány mosoly kúszik az ajkára, tekintete pedig elmered valamerre Lil válla fölött. Aztán újra fókuszba áll, és a lány szemébe pillant. Amaz pedig láthatja, hogy az elmúlt tanév során soha de soha nem volt ilyen gyönyörű, ragyogóan tiszta boldogság a fiú tekintetében. Dragan halála óta nem. A barna tekintet most tiszta és felhőtlen, talán csak a gyengeség halovány árnyékocskája az, ami látszik benne, de az már erősen múlóban van.*

Vendég

*Leugrik az ágyról, ahogy a fiú megszédül.* - Jól vagy? *Kérdi kicsit talán túlreagálva a helyzetet. Majd mikor az köszön, és int neki, odalép mellé, és leül az ágy szélére, végigsimítva a fiú arcán.* - Mikor ébredtél fel? *Mosolyog rá. A szeme furcsán megcsillan, talán a határtalan öröm halvány jelei tűnnek fel benne. De ha a többi is előkerülne... Akkor valószínűleg itt helyben halálra ölelgetné a fiút, szóval csak visszafogja magát. Már akkor is teljesen jól volt, mikor... mikor majdnem meghalt. És ő végignézte. Tuti nem bírná ki újra! Órákig zokogott utána. Még jó, hogy este volt, és Kamen nem látta. Amúgy nem is közölte a fiúval a dolgot. Felesleges tudnia. Elég ha ő szívbajozik folyamatosan. Most így, ennyi alvás után már nem is néz ki annyira szörnyen, az arca lassan kezdi visszanyerni a színét, persze ez inkább annak köszönhető, hogy Yan magához tért.* - Hogy vagy? *Kérdi halkan. A lehető legközelebb ül a fiúhoz, hogy ne borítsa ki a levest, meg ne ráncigáljon ki egy zsinórt vagy miafenét se a fiúból. Hátul nyílik az ajtó, egy gyógyító les be, kérdőn pislog.* - Minden rendben. *Int neki a lány, majd ismét Yan felé fordul. Valószínűleg nagyon nagy önzőség, de reméli, hogy Kamen még sokáig nem jön vissza. Susan előtt ment el, persze ezt Lil nemigen tudhatja, mivel ugye aludt... Szóval csak reménykedik, hogy egy kis időt legalább lehet vele kettesben. Aztán magához tér. Nem lehet ilyen önző! Elvégre, az unokatestvére, biztosan örülne, ha ittlenne. Még annyi idejük lesz kettesben lenni! Ő meg... már magára sem ismer néha. Úgy tűnik, kikészítette ez a hét.* - Szóljak Kamennek? *Kérdi, és reméli, hogy nem lehet rajta észrevenni, hogy igazából mennyire nem szeretné ezt megtenni. De most nem ő az első, szóval...*

Vendég

*Susan ugye elsiet, így Yan elköszön tőle, és minden figyelmét a levesre fordítja. Észre sem veszi, hogy Lil felébredt, csak mikor köszön, akkor viszont kissé túl hirtelen kapja feléje a fejét, ezért kissé megszédül, és a kanalat el is ejti. Szerencsére éppen nem volt benne semmi, és a tálcára érkezik, így nem fröcsélődik ki semennyi leves. A kis incidens nem zavarja meg különösebben, csak a mosoly sikeredik nagyon halványra, ami a köszönését kíséri.* - Szia, kicsim. *Elég sápadt a fiú, de láthatóan a legkevésbé sem érdekli saját állapota, tekintete Lil arcát pásztázza, mint aki nem bír betelni a látvánnyal. De egyben aggodalom is látszik rajta a másik karikás szemei és sápadtsága miatt. Szabad kezével int a lánynak, hogy jöjjön oda hozza, másikkal pedig a tálcát fogja, nehogy kiboruljon az a kevés étel, amivel most terhelheti a gyomrát. Ha többet enne, vélhetően nem maradna benne a sok tápláló bájital után...*

Vendég

*Tulajdonképpen szombat este óta félóránál több időre ki nem tette innen a lábát. Hiába Kamen könyörgése, a gyógyítók rosszalló fejcsóválása, ő csak naponta háromszor tűnt el, enni, zuhanyozni és átöltözni. Meg kellett kérnie a barátait, hogy vigyék le Evát és Lilyt sétálni, mert nem bírták már a bezártságot és mindent szétcibáltak a takarótól kezdve a ruhákig... Hogy hogy nyitották ki a szekrényt, az máig rejtély marad. Minden esetre Lil itt maradt, és még aludni is alig aludt... Ez látszik a szokásosnál is fehérebb bőrén és karikás szemein. Nem, ő akkor sem fog elmozdulni innen. Hajnalban viszont valamikor elaludt... és azóta alszik. Már idejét sem tudja, mikor aludt ennyit. Még a gyógyítók beszélgetése sem keltette fel, meg Susan sem, mikor bejött. Most viszont lassan kinyitja a fél szemét, kezdi összeszedni a tudatát... Aludt vagy tizenkét órát, az tuti. Kissé kábán pislog egy sort. Eljut a tudatáig, hogy ottvan Susan, és Yan ül... Yan ül?! Erre már muszáj kinyitnia a másik szemét is. Susan felkel, és elsiet, az ajtó halkan csukódik. Olyan jó itt feküdni... De aludni már nem fog, az ezer százalék. Feltápászkodik, pontosabban, ülő helyzetbe tornássza magát, majd -ahogy általában szokott lenni ébredésnél - megrohamozzák az elmúlt hét történései. Yan szíve leáll... Kamen üldözi kifelé, hogy menjen és aludjon... De ő marad... És most, ahogy látja, Yan nagyon is ébren van. És eszik. A biztonságért azért megdörzsöli a szemét. Elvégre, lehet, hogy csak álmodik, vagy hallucinál. Vet egy pillantást az órára. Te jó ég! Hát jól elaludt! Aztán ismét Yanra néz, aki igen, még mindig ott ül.* - Szia. *Nyögi ki kissé rekedtesen, kissé hitetlenkedve. Nem mer örülni. Ezek után? Inkább megvárja, amíg Yan saját szájából hallja.*

Vendég

*Tekintetével követi az ajtón belépő Susant, és biccent neki, mikor odalép hozzá. User jól értelmezte, hogy ott van a gyógyító, de miután köszön a lánynak, el is megy. Aztán ugye Yant a hogyléte felől kérdezik, mire egy kissé ironikus mosoly hagyja el az ajkait.* - Élek. Még. *A második kérdésre viszont rendesen válaszol, már amennyire tud.* - Nos, nem teljesen tudom. Csak azt, hogy valaki megrázott. Vagy van egy rosszakaróm, vagy esetleg valami elhagyott rúnába léptem bele. Nem tudom *von vállat, aztán újra Lilre néz.* - Hogy viseli? *kérdezi. Halkan beszél, és kicsit rekedt is. Nem is csoda, hiszen két hétig csak perceket bírt ébren maradni, és ehhez még hozzá lehet adni a szívleállást is. De persze, a legfontosabb, hogy mi a helyzet Lillel. Hogy jól van-e, bírja-e még, van-e segítsége, nem ül-e itt egész nap... Csak ezek a kérdések foglalkoztatják. A leves finom, szíve szerint fél perc alatt eltüntetné az egészet, de inkább hallgat a gyógyítóra. Eleget volt már beteg hozzá, hogy tudja, mikor mennyire szabad terhelnie a szervezetét.*

» Betegszoba