Betegszoba

Tárgy: Betegszoba Vas. Júl. 12, 2009 3:47 pm

First topic message reminder :

A kúria első emeletén sétálgatva, ha megpillantasz egy bordó akácfából készített ajtót, tudhatod hol jársz. Ez a betegszoba, amit hasznos megjegyezni, hiszen bármikor érhet kellemetlen meglepetés. Az ajtó mindig nyitva áll, így semmi nem akadályoz a belépésben. Ha úgy döntesz, hogy betérsz, ambivalens érzés foghat el. A falak koromfeketék és lehangolóak, az ágyak azonban hófehérek és tiszták. A szoba nem túl nagy, hosszúkás. Két oldalon 7-7 ágy áll, melyek telítettsége esetén van mód bővíteni azok számát. A fekvőhelyek mellett található egy fenyőből készült éjjeli szekrény, mely bűbájjal van zárva. Ide lehet elzárni minden mágikus tárgyat, melyeket meg szeretnél óvni mástól. Ne félj, a bűbáj erős! Nem csoda, hiszen az egyik alapító alkotta meg, méghozzá Cirelin de Sovalon. Furfangos kis bűbáj ez és még a működését is kevesen értik, hiszen ezt a bűbáj csak téged Boris Botevszkijt, és segédjét, Nadin Screwburry engedi hozzányúlni az elrejtett dolgaidhoz. Valakinek a betegekre is figyelni kell! Ezt a feladatot az előbb említett Boris látja el, és Nadin. Azt még tudnod kell, hogyha aprócska gondokkal fordulsz hozzá, hamar megmutatja a helyes irányt, azaz a kijáratot. Nincs nekik idejük kis fejfájásokra és karcolásokra!

A 14 ágyon kívül még található egy nagy szekrény is, mely növényekkel van tele, de ezt Boris kevésbé használja, hiszen ő a mágia híve. Természetesen kisebb jelentéktelen kellékek még találhatóak a szobában, de úgy alapjában véve elég egyszerű az egész helyiség.

Vendég

*Magas sarkú koppanási, vörös földig érő ruha, mely lágyan öleli körül a szőkeség tökéletes testét. Igen, így véla létére nyugodtan lehet rá mondani, hogy tökéletes... Szemén enyhe barna púder van, viszont az ajkai vérvörösek akárcsak a testén feszülő ruha. Mellette egy fossza körmei kopognak, ahogy a folyosón kocog mellette, farka magasra fel van csapva és jobbra balra jár. A lány bőre egyébként hófehér akár a márvány, még így nyáron is. Ami azt illeti nem is igen lesz barnább a lány, viszont lényegre törve a folyosón sétál egyenletes léptekkel. Arca érzelemmentes, ahogy sétál nem igen foglalkoztatják már azok, akik utána szólnak vagy épp füttyögnek. Léptei egyenesen a Betegszobára vezetnek, kell neki valami onnan... Hogy mi az most teljesen mindegy a lényeg, hogy odatart, no meg persze hallotta, hogy Lil is ott van Yannal így nem árt már csak azért is benéznie. Biccent egyet a gyógyítónak, aki felé oda is megy de az nemlegesen rázza meg a fejét, hogy ők bizony nem adhatnak ki semmit diákok kezébe. A lány csak egy bájos mosolyt ereszt meg, majd ténylegesen megindul abba az irányba, ahol a betegek vannak. Pillantása Yan-ra esik, akinél ha user jól értelmezte, akkor ott van egy gyógyító.* -Üdv. *Biccent egyet, miközben zöld szemeit a másikra szegezi.* -Hogy vagy Yan? *Kérdezi a lány, miközben leül az ágy melletti székre, arcán apró mosoly jelenik meg. Tekintete szépen lassan vándorol át a másik ágyra, majd sóhaj szakad fel a tüdejéből.* -Mi történt? *Kérdezi halkan, majd tekintete újra Yanra téved.*

Vendég

*Yan szempillái megrebbennek. Még nem teljesen van magánál, de igyekszik felébredni, ezúttal tudatosan. Beszélnie kell Lillel, meg Kamennel, meg levelet kell írnia, többek közt a szüleinek, meg át kell gondolnia dolgokat, és ahhoz igenis az kell, hogy magánál legyen. Lassan kinyílnak a szemei. Egyéb mozgásra még nem kimondottan képes, de ez már jó jel, hogy ennyire tudatosan ki tudja nyitni a szemét, magához tud térni. Vélhetően azt jelenti, hogy kezd valóban javulni az állapota. Vagy tíz percig tart, mire tényleg magához tér, de akkor már tisztán érzékel mindent, ami körülötte van. Az elmúlt napokban nagyon mély kómában volt, egész pontosan az elmúlt háromban, és a gyógyítók mondták is, hogy vélhetően most szedi össze az energiát, hogy tényleg jobban lehessen, és nyugtattak minden látogatót, hogy már csak javulni fog az állapota. Mocorogni kezd, mert fel akar ülni, ezért egy gyógyító rá is ront. Persze csak halkan, és segít végül is felülni, meg eléad egy langyos levest, hogy óvatosan és lassan próbálja meg megeszegetni, de amint azt érzi, hogy nem esik jól, hagyja abba. Hallgasson szépen a szervezetére. Aztán visszasétál a hátsó szobába, vélhetően felírni a kórlapra, hogy mi a helyzet vele. Ő pedig csak ül, és óvatosan kanalazza a levest, fél szemével a szomszédos ágyon alvó Lilt figyelve, hogy vajon mikor kel fel. Biztosan sokáig volt fent az éjszaka...*

Vendég

//Szombat este, 9:55 (nem volt netem, és nem tudtam berakni...)//

*Liliya lép be a betegszoba ajtaján, csendesen csukja be maga mögött az ajtót – Yan ma többször is felébredt, de legtöbbször csak össze-vissza beszélt, azt mondták, ez a gyógyszerek miatt lehet. Ki is akarták őket küldeni, mondván, pihennie kell, nem lenne jó, ha felkelne többször, akadályozza a gyógyulásban. Így hát Kamennel együtt megígérték, hogy jók lesznek. Lil csendben az ágyhoz lép. Kamen elaludt… Olyan ártatlanul fest, ahogy feje az ágyra bukik, és fekete haja a szemébe lóg, keze pedig Yan kezén néha-néha összerándul… Most annyira hasonlítanak egymásra… Nincs szíve fölkelteni, de muszáj lesz. Ideje, hogy normálisan aludjon. Így hát óvatosan megrázza a vállát, megvárja, míg az felemeli a fejét.* - Kamen… Menj, aludj. Itt maradok. *Suttogja, egészen közel hajolva a fiúhoz. Összességében elég jól néz ki, látszik, hogy visszatért az evéshez és az alváshoz is, s ez Yan állapotának rohamos javulásának köszönhető. Állítólag hihetetlen sebességgel javul a belső szerveinek állapota, a szíve is kezd helyreállni, a tüdeje is felépül lassan – talán négy-öt napon belül még a gépeket is kikapcsolhatják. Lil felegyenesedik, ahogy Kamen bólint. Amint a fiú elsétál mellette, óvatosan végigsimít a vállán, majd átsétál az ágy túloldalára. Ez is valami hallgatólagos megegyezés – Lilé a jobb oldal, Kamené a bal. Leül a székre, óvatosan végigsimít a fiú homlokán. Már nem is annyira forró… Milyen nyugodt az arca! Persze, hiszen alszik… Vajon álmodik? Nem, ahhoz túl mozdulatlan. Ez a legjobb. Lil néha már irigyli – az ő oldala sokkal kényelmesebb. Csak aludnia kell, amíg ő itt betegre izgulja magát. Elveszi a kezét, hátradől, neki a szomszédos ágynak. Csak csendben figyeli a fiút… Sötét van, csak egy olvasólámpa világít, meg a gépek, halvány, zöld fénnyel. Minden olyan nyugodt… Egészen eddig a másodpercig – mert az elkövetkező két percben annyi minden fog lejátszódni, s olyan iszonyatos sebességgel, s mégis… Liliya az egészre emlékezni fog, halála napjáig.
Yan szeme lassan kinyílik, mire Lil közelebb hajol, a fiú mintha mondana valamit, mozog a szája, de nem ad ki hangot. Aztán valami furcsa, hörgésszerű hang tör fel a tüdejéből, a szeme fennakad, és valami éles sípolás tölti be az éjszaka nyugodt csendjét. Aztán kicsapódik a hátsó szoba ajtaja, hat gyógyító rohan ki, az ügyeletesek, meg azok, akik most indultak haza, Liliyát egy erős, magabiztos kéz ragadja meg, és taszítja arrébb, Kérem, maradjon távolabb!, de miért, miért?, nem tud mozdulni, a gyógyítók kiabálnak, rohangálnak, gézt, elveszítjük, valaki hozza a bájitalt, Ben, menj el érte, maradj velünk, ez az, nem lehet, igen, adja ide, ne, mit csinál?!, Lil meg csak áll, nem tud mozdulni, mi ez az egész, mi történik, mi volt az a hang?!, nem, nincs értelme, Owen, ennyi volt.
A halál ideje tíz óra harminc perc…
Halál? Az erős kéz elengedi Lilt, mintha bárhova is akart volna menni! Halál? Mi történt? Falfehéren néz az egyik együttérző, szomorú szempárból a másikba. Szomorú? Együttérző? Hazudik. Mind hazudik. Csak az lehet igaz, amit ő érez, de várjunk csak, az sem, itt semmi sem lehet igaz, mert az nem lehet, hogy Yan… Lil közelebb sétál, a térde és a kezei remegnek, egy része zokogna, egy része nevetve kiáltana fel: Ugyan, ne tréfáljanak már! Meglátja a mozdulatlan testet, a mellkas mostmár nem mozog fel-alá, a szája nem rezdül meg, olyan, mintha nem is ő lenne, mintha már valaki más… Még egyet lép. Mozog a szája, de nem beszél. Mondani akar valamit, de… mit? Van-e értelme még beszélni? Volt-e egyáltalán értelme beszélni? Nézz magadba – tetszik-e amit látsz? És ennyi, ennyiből áll a világ, az élet, Yan nincs, nincs többé… És ő sincs… Semmi sincs többé. Nem is volt – és soha nem is lesz már.
Az áttörhetetlennek látszott csendbe egy az előbbinél sokkal fülsértőbbnek tetsző, éles sípolás hasít, de ez más, ez nem folyamatos, sok apró síp, döbbent hangok, egy pillanatig mindenki ledermedve áll, aztán rohangálás, és… sötétség. De csak egy pillanatig. Érzi, hogy zuhan, de valaki elkapja, egy ágyra fekteti, ő felkel, nem is ismer rá gyenge, mégis magabiztos hangjára.* - Mi történt? Mi volt ez? Mi van vele? Él? – Igen, két percre leállt a szíve, azt hittük, elveszítettük, de valahogy… Csoda történt, kisasszony, valóságos csoda! A nyakamat tenném rá, hogy a barátja túléli… - A vőlegényem… - Mi? – A vőlegényem. Ő a vőlegényem. – Oh… nos, akkor maguk igazán szerencsések! *Majd ellenőrzik a gépeket, a gyógyszeradagolókat, és elmennek, vissza, hátra. Lil meg csak ül, úgy érzi, mintha két perc alatt végigszáguldott volna a földgolyón, mint akit kicentrifugáztak… Majd felkel, leül a Yan ágya melletti székre, szemét az egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasra szegezi, majd minden átmenet nélkül Yan mellé, az ágyra borulva némán zokogni kezd.*

//Mjúzik: Linkin Park - In the end //

Vendég

*Délután fél három van, odakinn kis cseppekben szitál az eső, egészen halkan veri csak az ablak üvegét, mintha ő sem gondolná komolyan, hogy bárkit is zargatni akar. Néha elő-előbújik még a nap is, látszólag már ő sem veszi komolyan az esőt. Pedig az éjjel olyan vihar volt, hogy Liliya egy percet sem bírt aludni, ígérete ellenére. Aztán délelőtt Kamen elzavarta, sikerült is aludnia két órát, majd sétált egyet az állatokkal. Jót tett neki - az eső alig csöpögött, viszont az esti vihar felfrissítette a levegőt. Csak mikor belépett a kúriába, jött rá valamire - ma július huszadika van. Most per pillanat július huszadika, délután fél három. Kábé ekkor történhetett... Ott, az erkélyen. Ahogy az ágyon ül, Yan verejtéktől gyöngyöző arcát nézve, hihetetlen élességgel játszódik le előtte annak a napnak minden másodperce. Még arra is emlékszik, milyen illata volt a fiúnak, mikor először megölelte, mikor először csókolta meg. Hogy mennyi minden csillant meg a szemeiben, mikor belenézett, mielőtt megtörtént. Azt hitte, örökké boldog lesz, hogy soha, semmi rossz nem történhet már. Azt hitte, sosem fogja elhagyni a fiút, sosem fognak veszekedni, sosem látja majd így, holtsápadtan, tehetetlenül egy félelmetesen szabályosan fehér ágyon. Annyi mindent hitt, annyi mindent képzelt, annyi mindent gondolt - s szinte mindet megszegte. Kivéve egyet - többé már nem képes élni nélküle. Ez bebizonyosodott, elég sokszor. Szőke haja kócosan omlik a fekete pulcsi borította, kecses vállára, lábát elgondolkozva lóbálja, a papucsa a földön hever, még a földig sem ér le a lába, azért esett le. Két keze az ölében hever, kinyitva, benne két nyaklánc hever. Ajándék. Nem akar várni vele, amíg a fiú felébred, mert akkor talán...talán sosem adhatja oda. Akárhogy is, emgérték az egy évet, és ez a két nyaklánc pontosan egy éve hever a szekrényébe. Az apjától kapta. "Lil drágám! Remélem jól érzed magad az iskolában. Tudom, tudom. Felnőttél, és már tudsz vigyázni magadra. De én mégis szeretném, ha valaki vigyázna rád... Ha lesz ilyen, az egyik nyakláncot add oda neki." És még két oldal, beszámoló az otthon történtekről, meg ilyenek. Lil már akkor tudta, kié lesz a másik, de eldöntötte: csak akkor adja oda, ha ezer százalékig biztos benne, hogy nem változtat véleményt. Mert ha valami, ez örökre szól. Sóhajt egyet, megköszörüli a torkát. Nem adhatja csak úgy oda.* - Yan... Tudod, ma vagyunk egy évesek... Emlékszel még? Tudod, az erkélyen történt. Jó lenne, ha kijöhetnél, de azthiszem az ápolóid nem örülnének. *Hallat egy rövid, szomorkás nevetést.* - Sajnálom, hogy nem lehetsz ébren ma... De nem gond. Majd bepótoljuk, ha felébredsz, jó? *Simítja ki egy egyszerű mozdulattal a fiú haját a szeméből.* - Hoztam ám ajándékot is. *Pillant le az ölében fekvő nyakláncokra. Felemeli az egyiket.* - Ez egy nyitható medál... Csak a tulajdonosa nyithatja ki, és amit beleraksz, átkerül a másik felébe, azaz ebbe. *Mutatja fel a másikat is.* - Pici, szóval nem túl hasznos, de gondoltam, örülni fogsz... *Elhallgat, nem tud mit mondani. Egy gombóc kérlelhetetlenül nő a torkában, idegesen törli le a szeme sarkában megjelent könnycseppet.* - Elrakom, amég... Fel nem ébredsz. *Teszi még hozzá nyugodt hangnemet tettetve. Majd hosszú, néma percek után ismét megszólal.* - Szeretlek. Úgyhogy kérlek, gyógyulj meg. *Mondja halk, elcsukló hangon, majd letöröl mégegy könnycseppet, és a farmere zsebébe süllyeszti a két medált.* - Boldog évfordulót. *Erőltet magára egy halvány mosolyt. Így, vagy úgy, de megérték az egy évet, és ennek, hiába van Yan "félholt" állapotban, örülni kell.* - Nos, hol is tartottunk? *Sóhajt egyet, és felemeli az ágyról a Hamletet.* - Ja igen, második felvonás... *Majd a lábát felrakva az ágyára, hátával a falnak támaszkodva folytatja a felolvasást. Ahogy Yan kérte.*

Vendég

*Kamen szavaira bólint, immár mosoly nélkül. Aztán, mikor az tovább beszél, csak szemforgatva megcsóválja a fejét. A "félholt" szóra alig észrevehetően összerezzen, a fiú valószínűleg fel sem figyel rá, úgy belemerült a Hamlet szidásába... Lil meg nagy nehezen összeszedi magát, próbál pókerarcot vágni - pedig azok a bizonyos hullámok nagyon le akarják sodorni a fedélzetről. Persze nem hagyja. Miért hagyná? Hiszen Yan él - félig. Hehe. Aztán, mikor Yan megszólal, felkapva a fejét néz rá, lehuppanva az ágyról a székre, és közelebb hajolva hozzá - ugyanis így igen nehéz meghallani, mit akar a fiú. A szavaira pedig elneveti magát. Inkább megkönnyebbült, mint viccesnek találja. Hiszen ha Yan képes megvédeni Shakespearet, nem lehet olyan rossz a helyzet. A fiú következő, halk szavain csak mosolyog.* - Rendben. *Ez olyan jellemző! Itt haldoklik, aztán mi miatt aggódik? Hát persze, hogy miatta.* - Neked is jóéjt, Yan... *Simít végig mégegyszer a fiú homlokán, majd ellöki magát az ágytól.* - Na, te meg menj aludni, még mielőtt összefutsz egy őrdémonnal! *Mondja mosolyogva Kamennek, majd ha becsukódott az ajtó a fiú mögött, Lil lehuppan a Yan melletti ágyra, és hagyja, hogy könnyei némán szántsák végig az arcát a sötét szobában. Nem zokog, azon már túlvan... Csupán ül, és nem tartja vissza a könnyeit. Néha muszáj. Néha muszáj ezt is. Most Yan biztos, hogy alszik, a gyógyító előbb adott neki egy adag altatót, és nincs itt senki. Csak ő, és az az ember, akit a világon a legjobban szeret, és most a szeme láttára küzd az életéért...*

Vendég

*A fiú magánál van, részben Kamen pofázása miatt, csak ereje nincs, hogy tegyen bármit is. Vagy megszólaljon. Aztán megérkezik Lil, és a hangja megnyugtatja, örömmel hallja a viszonylag jobb kedvű szavakat. Egy darabig tényleg úgy érzi, most aztán képtelen lesz megszólalni, de mikor Kamen kinyilvánítja a véleményét a Shakespeare-kötetről, nagy nehezen sikerül.* - Ne szidd... a Hamletet. *Nagy nehezen még egy mosolyt is kiprésel magából. És persze Lilt sem hagyhatja szó nélkül, sőt, szívesebben beszél most inkább hozzá.* - Meg...vagyok. Aludj... rendesen. *Ó, hát persze, miért másért is aggódna? Persze, neki csak az számít, hogy Lillel minden rendben menjen. Ő úgyis jól lesz, valahol belül érzi, tudja ezt. Hiszen rosszabbat is túlélt már, igaz, akkor nem vezettek keresztül áramot a szívén, meg egyéb belső részein. Mindegy. A lényeg, hogy túl fogja élni, ebben biztos. Nem nyitja ki a szemét, annyi ereje nincs, de azért még egy rövidke mondatra képes.* - Jó... éjt... Lil, Kam. *Aztán visszasüppedt abba a fura, félig tudatos, félig tudattalan létbe. Tényleg furcsa. Néha azt sem tudja eldönteni, hogy most képzelődik, vagy magánál van, vagy mi a helyzet. Elég furcsa ez így, mert ilyent még sosem élt meg. Amikor beteg volt, akkor mély kómában volt, semmit sem fogott fel a külvilágból, teljesen leállt körülötte minden, mintha kikapcsolták volna, vagy beült volna egy időgépbe. Az egyik pillanatban még x héttel, hónappal korábban volt, a másikban meg már csak arról értesült, hogy kis híján meghalt, és semmire sem emlékezett, csak arra, ami előtte volt. Ez azonban másmilyen, és már most kezdi fárasztani a dolog. Nem könnyű, az egészen biztos. De legalább valamennyire mégiscsak azokkal lehet, akik várnak rá idefent, ebben a valódi világban. És ez azért jó... A gyógyító még egyszer, mai nap utoljára kijön, ellenőriz, és megbeszéli, ki marad éjjelre. Kamen pedig ugyebár elvonul aludni, hogy holnap reggel ismét érkezzen, váltani a szőke hajú lányt...*

Vendég

*Éppen, mikor legközelebb megszólalna, megérkezik Liliya, így hát nincs szükség tovább arra, hogy valahogy szóval tartsa az ájult Yant. Hm. Kérdés már csak az, mi a jó nyavalyának akar ő szóval tartani egy ájult embert? Mindegy. Neki ez jó, és kész. Viszonozza a köszönést, a kérésre megáll, aztán vállat von.* - Változatlan. Minden perccel javulnak az esélyei, és ez a lényeg *mosolyog, aztán úgy dönt, visszaül a helyére, a lánnyal szemben. De azért útközben megpillantja a Shakespeare kötetet, és egy halk horkantás hagyja el a száját.* - Shakespeare... Még félholt állapotban is Shakespeare! Én még teljesen élő állapotban sem bírom elolvasni *csóválja meg a fejét. Hát, neki meggyőződése, hogy a drámák hülyeségek, meg a legtöbb olyasféle irodalom, amit Yan kedvel, szóval ez nem olyan meglepő. A félholt talán nem volt éppen célravezető szóhasználat, de neki ez igazából fel sem tűnik. Szemügyre veszi Lilt, ellenőrizve, hogy minden rendben van-e vele - ugyanis neki is volt szerencséje hozzá, hogy Yan felébredjen, mialatt kettesben vannak, és megkérte, hogy ügyeljen a lányra -, és elégedetten állapítja meg, hogy a szőkeség jelentősen jobban néz ki, mint mikor délután felé leváltotta.*

Vendég

*Lassan, de türelmetlen léptekkel vág át az első emeleti folyosón. Talán így akarja megnyugtatni magát - de tudja, hogy önmagának nem fog tudni hazudni. Igen, legszívesebben rohanna. Mégsem teszi. Ez is része a tervnek,h ogy bemeséli önmagának, hogy nincs semmi baj... Bukott terv, igen. De legaláb megpróbálta. Zuhanyzott és vacsorázott is, nameg a Brendával való beszélgetés is jót tett neki, szóval összességében jobban néz ki, mint délelőtt. Teljesítette mindkét ígéretét - lovagolt Diablón, és kezében egy régi kötésű, félig szétmállot borítójú könyv - Shakespeare - Hamlet: hirdeti a kopott felirat. Ez lesz a maesti felolvasóest programja... Talán segít. De legalább nem kell a halálos csöndben ülnie a gondolataival kettesben, a cseppet sem bíztató látványt nyújtó Yant bámulva. Mikor belép az ajtón, meglátja a fel-alá járkáló Kament.* - Szia! *Kösön rá egy halvány mosollyal, majd le is telepszik az "ágyára", Yan jobb oldalára, maga mellé dobva a könyvet. Vet egy igen hossúra sikeredett pillantást a fiú nyugodt, fehér arcára, majd Kamenre emeli tekintetét.* - Hogy van? *Kérdi.* - Légyszi, állj már meg, elszédülök... *Vág egy grimaszt a fel-alá járkáló fiút néze.*

Vendég

*Kamen az unokaöccse bal oldalához széken ücsörög, töprengve figyelve a másik fiút, időről-időre beszélve hozzá. Néha pedig csak elmerül a gondolataiban, és abszolúte nem csinál semmit, még csak meg sem rezdül. Most éppen egy ilyen időszak van, látványosan csak ül és bámul ki a fejéből. Gondolkodik. Mindenfélén, filozofálgat. És persze titkon azt várja, hogy Yan talán magához tér egy-két pillanatra, noha rendesen úgysem fognak tudni beszélgetni, de azért jó lenne legalább fél szót váltani a sráccal. Annyi mindent kell bepótolni! Hosszú évek vesztek el felesleges vitákkal, haragtartással, sértődöttséggel. Igaz... Ki tudja, mi lesz Yan reakciója, ha ismét megismeri őt? Mert azért nem csak a fiatalabbik fiú változott, messze nem. Nem, Kamen is másmilyen lett. Az a támadás... Azóta, ha valaki a háta mögé kerül, automatikusan a tőre felé indul a keze. Paranoiásabb lett, és az is nagyon más, hogy ennyire ráment a mentálmágiára. Egy nap profi mentalista lesz, az egyszer biztos. Ha megéri. Mocorog kicsit a széken, lepillant Yanra, sóhajt. Feláll. Nem bír egy helyben ücsörögni tovább, már kezd elzsibbadni mindenféle testrésze. Sétálgat fel-alá egy sort, aztán megáll az ágy végében.* - Remélem, hamar felépülsz... Kezdem unni, hogy állandóan a betegágyad mellett unatkozom *mondja a fiúnak, de hangján érezni, hogy csak viccelődik, aztán megint sétálgatni kezd. A szemben lévő ágyig, majd vissza. Aztán jobbra a következő ágyig, aztán vissza, balra a következő ágyig, vissza. Ismét megáll.* - Tudod, igazán felkelhetnél. Tényleg uncsi ez így *ugratja megint Yant, aztán újra megteszi az előbbi kört. Most nem áll meg közében, hanem elkezd kör alakban sétálgatni a középső folyosónak nevezhető részen. Pár perccel később megint megáll az ágynál, és megint megszólal.* - Nehogy azt hidd, hogy ideges vagyok, mert nem vagyok. Csak már szétzsibbadtam azon a hülye széken *biccent a megnevezett tárgy felé, majd ismét mászkál egy sort. Nem bír egy helyben maradni. Igen, ez Kamen. Szíve szerint elővenne egy cigit és elszívná, de tudja, hogy abban a szent pillanatban kivágnák a fenébe, hogy mégis hogy képzeli, hogy itt bagózik. Azért a gondolatot megosztja az öntudatlan Yannal. Ennyivel is többet fog tudni.* - Amint kimegyek innét, az lesz az első dolgom, hogy rágyújtok. Mert persze itt nem lehet, sajnos. Tényleg, te szerintem nem is tudtad, hogy cigizek... De nyugi, nem szoktam rá. Csak időnként jól esik *vonja meg a vállát, aztán megint sétálgatni kezd. Hiába, azért biztos, ami biztos hozzátette azt a nyugtatgatást. Nem ismeri Yan hozzáállását a dologhoz, de nem tartja valószínűnek, hogy különösebben pártolná. Bár, ki tudja... Nem, Yan nem pártolná a bagózást, ez biztos. Talán még leszoktatni is megpróbálná...* - Ne is álmodj róla, hogy a kedvedért nem fogok többet rágyújtani! Annál azért jobban szeretem *jegyzi meg, persze szokása szerint nem gondolva komolyan, bár az valóban valószínű, hogy ha a másik nagyon ragaszkodna hozzá, képes lenne letenni. De csak ha nagyon-nagyon ragaszkodna hozzá, az meg azért nem biztos. Újabb körbe kezd, mármint abba a szemköztes ágy, jobb oldali ágy, bal oldali ágy körbe.*

Vendég

*Nyugtatóan simogatja Yan haját, ahogy az lassan magához tér. Mikor Diablóról kezd beszélni, Lil azonnal veszi az adást.* - Rendben. Elviszem Diablót lovagolni. *Közel kell hajolnia a fiúhoz, hogy értse a szavait, de így legalább tisztán hallja, amit mond - és ahogy a szemébe néz, mindent belesűrít, amiről regényt írhatna, és el akarja mondani neki, de ilyen állapotban csak remélni tudja, hogy a fiú felfogja. A következő szavakra halkan elneveti magát.* - Rendben. A Hamletet. *És ez a mosoly többet jelent számára, mint az összes többi eddig látott együttvéve... legalábbis ebben a pillanatban. És igyekszik is viszonozni.* - Pont te kérded? *Hallat egy sírós nevetést, majd érzi, hogy a fiú megnyugtatást szeretne, így immár komolyabb hangon válaszol.* - Igen. Te csak azzal törődj, hogy meggyógyulj, jó? *Simít végig Yan arcán, figyeli, ahogy az ismét végtelenül nyugodtá válik, visszasüpped a boldog öntudatlanságba - a sok gyógyszertől valószínűleg még álmodni sem álmodik. De az, hogy beszélt... jó jel. Amiket a gyógyító mondott ma délelőtt, mikor kettesben beszélt vele, ahhoz képest nagyon jó jel. De Lil most egy darabig biztosan nem mozdul innen, fél keze a fiú kezén, a másikkal pedig lassú, nyugodt mozdulatokkal simogatja a haját - elvégre, ezek szerint nem mindig van jele, ha magához tér. És ennél többet most...nem tud tenni. Azon kívül persze, hogy lovagol egyet Diablóval, és kihozza a könyvtárból a Hamletet...*

Vendég

*Amikor egy kéz simul a kezébe, kicsit megnyugszik, bár még mindig eléggé kapkodja a levegőt. Aztán megrebben és kinyílik a szeme. Láthatóan nehezen fókuszál, de sikerül megtalálnia Lil arcát.* - Lil... Diablo... Megígértem... *Eléggé össze-vissza beszél, ráadásul úgy tűnik, csak szavakban képes kommunikálni, de talán a lány rájön mit akar. Pár pillanatig ismét csak igyekszik elég levegőt szívni a tüdejébe, majd motyogva megszólal.* - A felolvasás... jó volt... legközelebb... a Hamletet... *És valami halovány mosoly-félét enged kiülni az arcára. User nem tudja mit olvasott fel Lil Yannak, de abban biztos, hogy a fiú, még ha nem is nagyon van magánál, részeiben felfogja, mi történik körülötte. Ráadásul úgy tűnik, többször is kicsit magánál van, csak nem eléggé ahhoz, hogy beszélni tudjon, vagy bármi ilyesmi. Még néhány kapkodó légvétel következik, majd egy kérdés.* - Minden... rendben? *nyögi ki nagy nehezen. Ha a lány igennel válaszol, Yan elenged egy sóhaj-félét, és lassacskán visszaesik abba a tudattalan állapotba, amiben az elmúlt órákat töltötte. A gyógyító hagy egy kis időt Lilnek, majd odasiet, gyorsan ellenőrzi, hogy minden rendben van-e, és ismét visszavonul a hátsó szobába.*

Vendég

*Reggel, ahogy felkelt, mindene fájt, olyan hülye pózban aludt, ráadásul félóránként felébredt. Minden apró neszre, Yan minden rezdülésére felkapta a fejét. Egyszóval szörnyű éjszakája volt. Még szerencse, hogy Kamen kora reggel megjelent, és Lil vitatkozására oda sem figyelve elzavarta a lányt pihenni, aki egy zuhany meg reggeli után nagynehezen tudott is aludni egy órácskát. Aztán vissza akart menni, de Kamen ismét elzavarta, bár kishíján a gyógyítók tették ki őket a veszekedésük miatt. Így Lil elment sétálni a tóparta, Evával, Lilyvel és Draggal. Ám ez sem tartott fél óránál tovább, és Kamen már nem tudott tovább vitatkozni, így egy darabig ketten maradtak ott, majd fordult a helyzet, Lil zavarta el a fiút. Azt mondta, öt körül visszajön, addig meg még van idő. Lil felolvasott Yannak, majd jöttek a gyógyítók, ellenőrizték a fiú állapotát. Lil fellélegzik a jó hírre - nőtt az esély. Mikor a gyógyítók elvonulnak, vissza a hátsó szobába, a lány ismét leül Yan mellé, és csak nézi. Ahogy egész nap tette... Aztán hirtelen a fiú mellkasa gyorsabban, rendszertelenebbül kezd emelkedni és süllyedni, megmoccan a keze. Lil azonnal közelebb csúszik az ágyhoz, kezét Yanéba csúsztatja, míg a másikkal végigsimít a fiú sápadt, forró arcán.* - Yan! Én vagyok az, Lil. Itt vagyok. *Beszél a fiúhoz - valahol reméli, hogy felébred..csak egy kicsit...*

Vendég

*Az ágyon fekvő fiú körül egy gyógyító sürgölődik, pulzust ellenőriz, légzést, gyógyszereket. Megnézi, minden rendben van-e Yannal, és közben igyekszik Liliyát is távolabb tartani, hogy nyugodtan tudjon dolgozni. Úgy öt perccel később felegyenesedik, és bólint a lánynak. Nőttek az esélyei. Erős szervezete van, bár érződik rajta, hogy volt egy súlyosabb betegsége, de úgy vélem, rendbe fog jönni. Azért a férfi szavaiból egyértelmű, hogy még nem teljesen biztos, hogy felépül, de legalább nagyobb rá az esély, és ez már valami. Ez után visszaengedi a lányt a beteghez, és elsétál valamerre. Minden nyugodtnak tűnik, Yan is. De még mindig nincs túl jó színben. Halott sápadt. Pár perccel a gyógyító távozása után rendszertelenné válik a légzése, és megrezzennek a szempillái. Láthatóan félig-meddig magához tért, és az is elég feltűnő, hogy ideges és keres valamit. Jobb keze megmoccan, mintha hiányozna onnét valami. A jobb keze, hiszen Lil azon a felén volt tegnap este. Őt keresi.*

Vendég

*Lassan sikerül összeszednie magát, felkel, levetkőzik, és a vizet forróra állítva - mert már majd megfagy - lezuhanyzik normálisan, hajat is mos. Aztán felöltözik valami kényelmes ruhába, a pálcájával megszárítja a haját, megeteti Evát és Lilyt, fog egy bögrét meg egy zacskós nescafét, azt, ami azonnal oldódik a vízben, és elindul lefelé... Útközben megáll, megeteti és megnyugtatja Yan állatseregletét - amit nehéz úgy, hogy ő maga minden, csak nem nyugodt - majd szinte futva közeledik a betegszoba felé. Az ajtó előtt megtorpan - még hallja Kamen utolsó néhány szavát, amin akaratlanul is elmosolyodik, majd belép. Látszódhat a vörös szemein, hogy sírt, de mindent egybevetve sokkal jobban néz ki, mint mikor elment. Talán fel lehet fedezni abból valamit, amit Kam annyira bámult rajta, mikor Yannal ottjártak náluk...* - Rendben. *Bólint. Ezek szerint váltani fogják egymást. Persze valószínűleg Lil lesz jelen többet, de nem árt, hogy itt van Kamen, hiszen így legalább el tud menni reggelizni, meg megsétáltatni Evát, Lilyt...és Dragot. Ahogy Kamen mögött becsukódik az ajtó, Lil felhagy az álcázással, sóhajt egyet, és körbenéz a rajtuk kívül üres betegszobán. Már az ügyeletes gyógyító is alszik, a szomszédos szobában. Neki sem ártana. A szomszédos ágyat közelebb tolja Yanéhoz, majd vizet enged a csapnál a bögrébe, felmelegíti egy varázslattal, beleszórja a kávét, és elkeveri, így ül le a két ágy között éppencsak elférő kis műanyag székre. Fél kezével még mindig a fiúét fogja, úgy kortyolgatja a kávét. Nem szólal meg, nem akarja felébreszteni a gyógyítót. Csak ül ott, valószínűleg fél éjszaka, a másik felében pedig Yan ágyára borulva alszik el, majd felébredve rájön, hogy sajog mindene, és felfekszik az ágyra... De még így sem engedi el szerelme kezét. És kábé félóránként felébred.*

Vendég

*Amikor Lil kinyögi azt a bizonyos szót, Kamen kissé betolakodónak érzi magát mellettük, de aztán a Yan visszaájul, és a lány megszólal. Biccent, és tekintetével követi a kifelé induló lányt. Aztán ismét Yan felé fordul, és egy pár pillanatig némán figyeli, majd beszélni kezd. Hiába. Nem szereti a csendet. Inkább beszél.* - Yan, tudod te még, hány éve nem hívtál Kamnak? Nem akarom a szemedre vetni, Isten ments, de gondoltam megjegyzem. Örülök, hogy most így szólítottál. Hiányzott ám, nagyon. Meg te is. Tudom, időnként olyan vagyok, mint egy hülye, érzéketlen bunkó, de te ismersz, szerintem most már te egyedül ezen az egész hatalmas világon. Érted ezt, Yan? Az egész világon csakis TE ismersz engem, csakis TE tudod, ki is vagyok valójában. Talán... Néha talán még nálam is jobban tudod. Annyi sok minden van, amiről beszélnünk kell! Alig várom, hogy magadhoz térj végre... *Ezzel elhallgat, de eddigre minden bizonnyal Lil is visszaért már. Az utolsó néhány mondatot talán hallotta is, hiszen Kamen nem nagyon figyelt rá, hogy ki jön és ki megy a helyiségben. Ha a lány visszaért, még egyszer megszorítja a srác kezét, majd feláll.* - Holnap reggel visszajövök. Ne hagyd magára *kéri, tőle szokatlan mély, komoly tekintettel pillantva Liliyára, majd elköszön, és a szobájuk felé veszi az irányt. Mikor belép, Drag őrült csaholással fogadja, mire nagy nehezen elkergeti magától, és elvonul fürödni. Kivételesen nem énekel a zuhany alatt. Csak letusol, és befekszik az ágyába, hogy aztán fél éjszaka álmatlanul fetrengjen, Yanon tűnődve...*

Vendég

*Már a kilincsen van a keze, mikor meghallja Yan gyenge hangját. Olyan hirtelen fordul meg, és terem ott ismét az ágy mellett, mintha villám csapott volna abba az ajtókilincsbe. Csaknem felborul székestül, ahogy leül a fiú mellé, s ismét megszorítja annak kezét. Hirtelen annyi mindent akar mondani... amit nem mondott el. Amit el kellett volna mondania. Hiszen most ébren van. És talán..ez az utolsó... De a félórás monológ helyett csak annyit bír kinyögni, hogy...* - Szeretlek. *Miközben a másik kezével végigsimít Yan arcán, forró homlokán, eltűri annak haját az arcából. És talán csak képzelődik, de mintha a fiú ismét megszorítaná a kezét. De lehet, hogy már magánál sincs... Minden esetre ez után biztosan visszaájul, légzése ismét egyenletessé válik. A gyógyító szavaira bólint, majd elengedi a fiú kezét, és feláll.* - Sietek vissza... Aztán menj aludni... Én azt hiszem, itt maradok. *Ha ki akarják rakni, ha nem. Minden esetre vet egy oldalpillantást az egyik gyógyítóra, aki lemondóan vállatvon, majd kivonul az ajtón. Biztosan vannak hangszóróik, vagy valami mágia... Lil viszont sietősre veszi a lépteit - és valóban. Amint beér a szobájába, nem bírja visszatartani könnyeit, alig csukja be az ajtót, és már nem is lát tőlük. Alig tud bebotorkálni a zuhany alá. Beül ruhástul, és magára engedi a hidegvizet. Most kell sírnia... mert máskor nem lesz idő rá. Nem szabad... Ha Yan közelében van, semmiképp. Most sem sokáig. Sietnie kell vissza...*

Vendég

- Talán... *bólint. Aztán ugyebár beszél, és Lil is, aztán valami furcsa történik. Yan keze megmozdul. Mintha... Megpróbálná megszorítani az övét. Döbbenten felnéz, és az unokatestvére arcát kezdi bámulni. Meglátja a mosolyt, és valahogy el se akarja hinni. Magához tért, vagy mi ez? És igen, Yan megszólal. És a becenevén szólítja őt. Most valóban könnyessé válik a szeme. Kam... Istenem, mióta nem hallotta már ezt a nevet a másik szájából! Csak a dühödt 'Kamen'-ek jutottak neki, semmi több. A becenevén a betegsége óta nem szólította. Könnyes szemekkel, mosolyogva nézi a másikat, szinte el is feledkezve Lilről. De aztán a lány szavaira, már ha azok így is elhangzanak felnéz, és megnyugtatóan rámosolyog.* - Menj nyugodtan. Jó kezekben lesz. *Aztán visszafordul a fiúhoz. Nem mond már semmit, csak nézi őt, és valahol tudja, hogy ha - amikor - Yan magához tér, megint megváltozik minden. És ezúttal... Ezúttal talán már jó irányba.*

Vendég

*Lilnek a megbeszéltekről való mondata után kissé megrezdül a keze. Mindkettő. Arcán valami halovány mosoly szerűség.* - Mindent... megpróbálok... Kam... *nyögi ki nagy nehezen, és igyekszik levegőhöz jutni. Pár másodperccel később ismét kierőltet magából pár szót.* - Ahogy... megbeszéltük... Lil... *Azzal elhallgat. Még magánál van, de megszólalni már nem szólal meg, és nem is teljesen fogja fel a környezetét. Az elméjét teljesen leköti Kamen szóáradata. Mert igenis hallotta. Valahogy a megmaradt kevéske tudatával meghallotta a fiú szavait, megtudta, amit meg kellett tudnia. Valahol elképzelhetetlen, valahol viszont beleillik a képbe. Kam, aki mindig ott volt, mikor tényleg szükség volt rá, aki órákig gubbasztott a halálos ágya mellett, aki nem hagyta békén, amikor be kellett szednie a bájitalait, aki ügyelt rá, hogy minden rendben legyen körülötte. Amikor már nagyon fáradtnak érezte magát, és hirtelen valahogy megcsappant a munkája, valahogy kevesebb lett az elintéznivaló... Kamen. És Lil. Lil, aki valóban azt teszi, amit megígért, itt van, de a dolgát is teszi. Életben van, rendben van vele minden, és a hangjából ítélve nem is készül semmiféle ostobaságra. A gyógyító is megérkezik, de Yan addigra visszaájul. De legalább egy kicsit magánál volt. Kicsit... Felfogta, hogy igenis van miért életben maradni, igenis itt van vele két ember, akik itt lesznek a betegágynál, és akik gondoskodnak róla, hogy minden rendben legyen. Akik bátoríthatják egymást, hogy a másik ne adja fel. Igen, ennek így kell lennie, és boldog a tudatban, hogy Kam elég okos ahhoz, hogy vigyázzon Liliyára, ameddig ő fel nem épül... A gyógyító megállapítja, hogy csak pillanatnyi volt, és szól, hogy ez előfordulhat még párszor, de ne számítsanak rá, hogy sokáig fenn tud maradni. Ahhoz még túl gyenge.*

Vendég

- Talán nem mondaná... De így gondolná. *Mosolyog ismét a fiúra. Mert biztos benne, hogy bár Yan nem vallja be, attól még így gondolja. Talán... magának is hazudik, talán meggyőződése, hogy utálja Kament, de valahol biztosan érzi, tudja, hogy szereti őt.* - Azért próbáld meg. *Simít végig a fiú kezén, majd ugye visszaül Yan mellé. Talán tudna felelni a második kérdésre is, de... igaza van, nincs most szüksége még erre is. Nincs kedve ezen gondolkozni. Majd talán... ha a fiú jobban lesz. Lil pedig ismét elképedve követi tekintetével Kament, ahogy az letelepszik vele szemben, megfogja Yan kezét, és beszélni kezd. Ma annyi meglepő dolog történt, hogy lassan nem fogja tudni feldolgozni. Yan halálos sebet kap, Kamenről kiderül, hogy nem egy érzéketlen bunkó... Fura egy nap. Megvan a magyarázat a fiú viselkedésére délután. Kamen szavai után kedve lenne elnevetni magát... de komolyabb a szitu, minthogy ezt tegye. Talán itt kellene hagynia őket egy kicsit? Lehet. Nem ártana lezuhanyozni, és megetetni Evát meg Lilyt. Tényleg. Yan állatai... őket is el kéne látni, vagy valami ilyesmi.* - Hallottad, Yan... *Teszi hozzá halkan, azzal a mosollyal nézve a fiút, amit csak neki tartogat.* - Tudod... Ahogy megbeszéltük. *Majd elengedve a fiú kezét, feláll.* - Felmegyek, lezuhanyzok. Addig ittmaradsz vele? *Nem akarja mondani, hogy legfőképpen csak kettesben akarja hagyni őket. A zuhanyzás is elég indok lehet, ahogy most kinéz... Szóval, ha Kamennek nincs ellenvetése, elindul az ajtó felé, bár semmi kedve nincs hozzá.*

Vendég

*Hét soron keresztül beszélni... Na, igen, erre Yan sosem lenne képes. Amikor Liliya mellé ül és átöleli, visszaölel, arcát a lány vállába fúrva. Aztán, mikor szétválnak, és a lány megszólal, egy keserű mosollyal megcsóválja a fejét.* - Hidd el, ha megkérdeznéd, ő nem ezt mondaná... *Persze felismeri a saját szavait a lány kijelentésében, de valahogy nem egészen tud egyetérteni a dologgal. A kérésre egy amolyan 'hova gondolsz' nevetést hallat, és megint megrázza a fejét.* - Végig se hallgatna. Neked... Nincs ötleted, miért... Miért ilyen? Mármint velem. Úgy értem... Mindegy. Hagyjuk. Tényleg nincs neked most erre szükséged... *rázza meg a fejét, és a Yanéhoz érő kezet követi a tekintetével. Azért.... Kár. Kár, hogy ennyire képtelenek már kijönni egymással. Hogy ennyire vérig tudják sérteni a másikat. Most is, mi volt az utolsó beszélgetésükkor? Összevesztek, és tíz perc vitatkozás után Kamen a fiú képébe vágta, hogy bár belehalt volna a betegségébe, és elvonult aludni. És most hirtelen csak arra tud gondolni, hogy mi van, ha... ha Yan esetleg... Mi van, hogyha Yan meghal? Ezek lesznek róla az utolsó emlékei? Hogy ő azt kívánta, bár meghalt volna? Feláll, és közelebb sétál az ágyhoz, majd letérdel mellé, a fiú másik oldalára, Liliyával szemben. Megfogja a kezét, és félhangosan beszélni kezd.* - Yan, te makacs öszvér! Tudom, hogy hallasz, szóval figyelj ide: egyrészt, ha meg merészelsz halni, nem akarod megtapasztalni a bosszúmat. Utánad megyek, és nem engedem, hogy bevonulj a mennybe, már ha van ilyesmi. Nehogy komolyan vedd, amit múltkor mondtam, mert nem gondoltam úgy. A legkevésbé sem akarom, hogy meghalj, megértetted? Szóval meg ne merészeld próbálni, Yan Sergej Branimir. * A hangsúly fenyegető, mégis gyengéd. Ez után viszont a fiú csendben marad, csak lehajtja a fejét, és megfogja Yan másik kezét, és azt nézi. Kivételesen elfogytak a szavai. Nincs több mondanivalója...*

Vendég

*Némán, meghökkenve hallgatja Kamen szóáradatát. Úgy tűnik, teljesen ellentéte Yannak, külsőleg bármennyire is hasonlítanak. A szavai hallatán összeszorul a szíve, megjelenik a szeme előtt Yan képe, amint falfehéren fekszik egy kórházi ágyon... Na igen, most elég lenéznie, és láthatja is. Nem bír felnézni, végig Yan és a saját kezét nézi, ahogy összekulcsolódnak, de nem úgy, ahogy pár órája, mert most Yané élettelenül és hidegen fekszik az ágyon. Nem nehéz elképzelnie a nyitott és barátságos Yant, hiszen ő szinte így ismerte meg, azt viszont már nehezebb, hogy mindenkivel ilyen, és nem csak mikor kettesben vannak. Hirtelen megsajnálja Kament. Elvégre... ő úgy tűnik, tényleg nem tehet semmiről. Csak a betegség lett az oka, hogy a fiú így elfordult a világtól. Nem Kament utálja ő... Hanem azt, ami vele történt. Lil némán néz szerelme falfehér arcára, majd a kezére - hiányzik valami. A jegygyűrű. Áh, megvan. Csak az ágy melletti asztalra tették. Lil felemeli a tekintetét Kamenre. Pár pillanatig azt is elfelejti, hogy Yan talán nem fog felépülni... Mikor a fiú lehajtja a fejét, Lil feláll, és némán odalép hozzá, leül mellé az ágyra, és mire ő bármit is tehetne, átöleli. Igen. Ő sem szívlelte túlságosan Kament. De most...rájött, hogy túlságosan is..egy oldalról ismerte meg őt. Mégpedig Yan cseppet sem pozitív szemszögéből. És most kiderült, mennyit tévedett a fiú. Elengedi, majd halkan, kicsit olyan hangon szólal meg, mint aki sírt. Pedig nem is.* - Szerencsés, hogy itt vagy neki. *Erőltet magára egy halvány mosolyt, majd egy kis idő után újra megszólal.* - De mindezt mondd el neki is, jó? *Hallat egy sírós kis nevetést, majd felállva visszatelepszik a székére, az előző helyzetbe - szinte öntudatlanul is megfogva Yan kezét.*

Vendég

*Pár pillanatig némán nézik egymás, majd a lán megszólal, mire Kamen arcán egy halovány mosoly tűnik fel, és bólint.* - Tudom. Sokkal rosszabbat is túlélt ő már. Nem tudom, mi történhetett, de a betegségénél... Annál semmi sem lehet rosszabb *mondja elkomorodva. Aztán lehajtja a fejét, és halkan beszélni kezd.* - Tudod... Akármennyire is nem látszik, nagyon szeretem őt. És régen... Régen igazán jóban voltunk. Valóban olyan volt, mintha lenne egy testvérem. Pedig sokszor éreztem magam egyedül, de mikor ott volt, sosem unatkoztunk, egy pillanatig sem. Amikor... Amikor megtörtént vele az a szörnyűség, iszonyúan féltem, hogy meg fog halni. Amikor magához tért, minden megváltozott. Ő nem ilyen volt. Sokkal... Jobb kedvű, őszinte és barátságos. Sosem rejtegetett semmit, nyílt könyv volt akárki előtt. De megváltozott. Minden megváltozott. Az a Yan, akit valaha ismertem, örökre eltűnt, és azóta is... Utál engem. De nem tudom, miért, tényleg nem! Én nem akarok neki semmi rosszat. Persze, néha kicsit irigylem, hogy ennyire... Önálló, hogy ennyire bátor és erős, hogy... Ő a rangelső örökös a családban, de akkor sem akarom, hogy bármi baja essen, mert az unokaöcsém. Az egyetlen ember a nagybátyámon kívül, akit valaha is igazán szerettem, és érdekelt. És kétszer is végignéztem, ahogy haldoklott, és egyszerűen gyűlölöm nézni, mikor falfehéren fekszik a betegágyában, és én nem tehetek érte semmit. Utálom így látni. *Az utolsó mondatot már csak suttogja. Fogalma sincs, miért mondta el mindezt, de egyszerűen már kikívánkozott belőle. És ezegyszer őszinte volt. Teljesen, a szíve legmélyéig őszinte. Nem mondott ki egy hazug szót sem. Ki hitte volna? Ki hitte volna, hogy a szívtelen, közömbös Kamen ennyire szereti az unokaöccsét? Valaki, akit nem érdekel senki, hogyan szerethet bárkit is ennyire? Ki tudja. De a tények már csak tények. És a fiú igazán szeretné, ha egyszer, valamikor újra jóban lennének Yannal. Ha megint tudnának együtt nevetni, mint régen. Lehajtja a fejét, de a szipogását nem tudja elrejteni. Pedig ő nem sír, sosem sír! Igyekszik erről önmagát is meggyőzni, és eszébe jut az is, hogy a lánynak biztosan épp elég nehéz ez így is, ezért egy-két pillanattal később már könnytelen szemekkel néz fel a lányra, és kissé elhúzza a száját.* - Bocsáss meg. Neked most semmi szükséged az én nyafogásomra, az tuti...

Vendég

*Elengedi Yan kezét, de csak annyi időre, amíg egy széket szerez, amit aztán a fiú ágya mellé húz, és le is ül oda, újra megfogva szerelme hidegnek tűnő kezét. Próbál nem elkezdeni zokogni, ahogy a fiú hihetetlenül lassan emelkedő-süllyedő mellkasára, falfehér arcára, a belőle kiálló csövekre néz. Eldöntötte, hogy ha ez bekövetkezik, erős lesz. Nem csinál hülyeséget, nem adja fel a reményt... Hát akkor mi oka lenne sírni? Semmi. Elvégre a fiú fel fog épülni. Eszébe jut a betegsége. Vajon... nem gyengíti az esélyeit? Nem, nem..az már régen volt. Azt mondták, felépült. Lil szinte el is felejtette, hogy Kamen is ittvan, így meglepődve kapja fel a fejét, ahogy az megszólal. Némán nézi a fiút. Hiába mondta mindig is Yan... tudja ő, hogy szeretik egymást, akármennyire is győzködik magukat az ellenkezőjéről. Bár Lil még mindig nem teljesen lépett túl a dolgon, hogy Yan haldoklott, őt meg nem értesítette senki - többek között Kamen - most mégis...valami szeretet-félével néz a fiúra. Elvégre, itt van. Nem tűnt el azzal, hogy nem történt semmi...* - Ne aggódj... Felépül. *Mondja, sokkal magabiztosabban, mint ahogy érzi. De mégis mi értelme lenne zokogva összetörni? Biztosan kiraknák innen. És... valahol úgy hallotta, hogy az ájult, vagy kómában levő ember is érzékeli a körülötte történő dolgokat. Ezért is dönt úgy, hogy reggeltől estig itt lesz. Nem fog innét mozdulni. Ha bottal űzik el, akkor sem.*

Vendég

*Amikor leért az udvarra, és megpillantotta Yant, kis híján szívrohamot kapott. Még őt magát is meglepte, mennyire megijedt, holtsápadtan, tehetetlenül látva a mindig erős és magabiztos fiút látva. Legalábbis ő mindig annak látta. A helyzet arra emlékezteti leginkább, amikor Yan beteg volt, amikor a kórházban feküdt ájultan, ő pedig nem tudott tenni semmit... De most legalább annyit segíthet, hogy felviszi a fiút a betegszobáig. Ami termetéből és alkatából kiindulva elég nehéz lenne, de egy kis varázslattal megtoldva már könnyedén megoldható. Odafent leteszik unokaöccsét az egyik ágyra, és a gyógyítók rögtön odébb is zavarják őket. Üveges szemekkel figyeli Liliya harcát a gyógyítóval, a lányt, ahogyan megissza, amit a kezébe adnak, és szinte alig jut el a tudatáig bármi is, a gyógyító hangján kívül. Nagy rá az esélye, de még semmi sem biztos? Nos, ez az a hír, amitől kissé megnyugszik. Igen, megnyugszik, mert ő ott volt, amikor a gyógyítók széttárták a karjukat, és kijelentették, hogy Yan meg fog halni. És felépült. Akkor is felépült, és most is fel fog, akárki akármit mond. A gyógyító int neki, már ismeri, mert amikor Yant bevitték a kórházba, itt volt, és akkor már elmondta, hogy az unokabátyja. És voltaképpen a mostohatestvére is, hiszen a szülei a gyámjai. Egy-két lépéssel közelebb megy, és lerogy a szomszédos ágyra. Meredten bámulja a fiút, és csak akkor tér magához kicsit a kábulatból, mikor Lil odalép hozzá. Furcsa arckifejezéssel figyeli őket, és szinte szégyelli, hogy látja ezt a pillanatot, így el is fordítja a fejét. Csak úgy fél perccel később néz újra oda, és felsóhajt.* - Szerencsés, hogy itt vagy neki *mondja halkan, szinte suttogva, de a lány biztosan meghallja. Tekintete végigfut a csöveken, és szinte üvölt benne a kép, ahogyan Yan a kórházi ágyon fekszik, ugyanígy, halott sápadtan, a gyógyítók szavai, miszerint halott lesz... De kissé megrázza a fejét. Ez nem ugyan az. Ez nem az a kép, ami rémálmaiban kísérti. Örül, hogy Lil itt van, és most jön csak rá igazán, hogy voltaképpen mennyire szereti az unokatestvérét. Mármint a lány. Persze, ha nem így lenne, minden bizonnyal nem lenne az a jegygyűrű a kezén, de mégis: az, hogy most itt van, azt jelenti, hogy tényleg nem fogja cserbenhagyni a fiút. És akármennyit is veszekednek... Kamen valóban örül, hogy az unokaöccsére mindig lesz, aki vigyáz.*

Vendég

*Az udvaron Kamen is előkerült, együtt hozták fel Yant a betegszobába. Most pedig Lil két ágy között áll, és egy ápolóval vitatkozik, aki minden áron ki akarja zavarni, amíg a vizsgálatokat befejezik a fiún.* - Nem. Nem fogok kimenni, érti?! Jogom van ittmaradni! Mondja, mégis mért zavarja ez magát?! *Hangja talán némileg hisztérikusan cseng, haja meg kócos, ruhája tiszta kosz, egyszóval nincs túl jó állapotban. A nő végül csak megcsóválja a fejét, majd otthagyja a lányt, akit továbbra sem akarnak a fiú köré állított függönyön túlra engedni, pedig Lil igazán próbálkozik. Aztán a nő visszatért egy pohár gőzölgő itallal, amit Liliya kezébe nyom, az meg, miután elárulják neki, hogy egyszerű nyugtató tea, feladva az ellenkezést, megissza. Nem fog ártani. És tényleg - alighogy lenyeli az utolsó kortyot, úgy érzi, mintha a szívbemarkoló félelem egy egészen apró része eltűnne, az izmai pedig feladnák a szolgálatot. Le is rogy a legközelebbi ágyra, onnan pislog tehetetlenül a függöny felé. Még pár perc - nyugtatja meg az egyik ápolónő.* - Kérem... Legyen őszinte. Túléli? *Néz rá Lil, már nem kétségbeesetten, csupán...szívbemarkolóan fájdalmas tekintettel. Nem tudjuk. Nagy rá az esélye, de még semmi sem biztos. Válaszol egy kis habozás után a nő. Lil pedig feláll, és az ablakhoz sétál. Nem akarja látni az ápolókat. Undorodik attól a nőtől. Hogyan tud ilyen nyugodt maradni, amikor Lil világa ezekben a percekben zúzódik porrá? Hogyan tudnak ennyit elvacakolni a fiú körül? Hogyan tudja azt mondani, hogy lehet, hogy nem éli túl? A legjobb lenne most azonnal kiugrani az ablakon. De nem teheti. Lenéz. Csak most veszi észre, hogy úgy markolta az ablakpárkányt, hogy három körme is letörött. Idejöhet. De csak óvatosan.Lil összerezzen a halk szavak hallatán, majd megfordul, és odalép az immár függönytelenített ágyhoz. Csövek állnak ki a holtsápadt fiú karjából, akit átöltöztettek valami steril, fehér ruhába, és be is takarták. Nem látszik rajta sérülés, csupán falfehér, és alig látszik, ahogy mozog a mellkasa. Lil némi habozás után megfogja a fiú kezét, és fölé hajolva, halkan suttogja.* - Yan...Lil vagyok...Itt maradok veled, jó? Ahogy megbeszéltük.

» Betegszoba