Oroszlán háló

El sem tudom képzelni, hogyan is voltam képes eddig nélküle élni. Oké, volt nekem Lou, és a kapcsolatunk úgymond nevezhető volt tökéletesnek is, azonban most valahogy minden teljesen más. Szinte már fizikai fájdalmat érzek, mikor nincs velem, az pedig mennyei öröm, mikor magához szorít, és érezhetem testét magamon.
Hangosan felnyögök, mikor belém siklik, én pedig belevájom a körmeimet a fenekébe, úgy húzom magamhoz még közelebb. Hiszen soha nem fog elég közel kerülni hozzám, pedig annyira szeretném!
Finoman kezd mozogni, majd lökései egyre erőteljesebbé válnak, én pedig kipirult arccal, lehunyt szemmel adom át magam a gyönyörnek, a végső beteljesülésnek. Mikor rámborul, mély levegőt veszek, gyorsan szuszogok, hiszen ez a torna kellően kifárasztott. Ha nem lennék ilyen fáradt, akkor biztos akarnék egy kis repetát, ezúttal jobban kiélvezve, ám szemeim ólomnehezek, és szinte maguktól csukódnak le.
Szívverésem lassul, kellemesen mosolyogva, immár csukott szemmel veszem észre a kellemesen meleg férfi testet magam mögött, ölelő karját, puha ajkát, amivel homlokomat érinti. Érzem a takarót a lágy anyagot, ahogy körülölel, én pedig álmosan már csak dünnyögni vagyok képes még mielőtt elalszom.
- Az egész utazásom alatt csak erre vártam... kurvára hiányoztál...

Nem várom el tőle, hogy állandóan kimondja mit is érez, hogy mennyire szeret. Jobban szeretem a tetteket, az pedig más kérdés, hogy most igenis szükségem volt rá. Hiszen nem ezért mentem el két hónapra, nem azért szenvedtem, hogy utána ne halljak semmi ilyesmit. Persze tény, én sem fogom túlzottan ezt mondogatni, azonban jelen helyzetben kissé megnyugszik a szívem és a lelkem is.
Gondolkodni már nem nagyon tudok, egyszerűen csak, ösztönösen cselekszem.
Kezem felfedező útra indul a testén, és én nagy örömmel köszöntöm minden régen látott porcikáját. Szinte el sem hiszem, hogy csak egyetlen egyszer voltunk együtt, hogy kibírtunk még heteket egymás mellett úgy, hogy a történtek után nem értünk egymáshoz. Most már tudom, mennyire vágytam rá, mennyire akartam csókjait, kezének érintését, melyet nem kaphattam meg. Ahogy hozzám ér, érzem révbe értem, és persze elégedett is vagyok. Mérhetetlen örömet okoz az, hogy én vagyok az, akinek a szívét adta, és nem valaki más. Lehet soha nem volt még szerelmes, én azonban meg akarom neki mutatni milyen fantasztikus érzés is, mikor az érzéseidet viszonozzák és mennyire boldog lehet valaki ettől az egyszerű dologtól.
Kezemmel gyorsan szabadítom meg alsójától, majd ujjaimmal erőteljes mozdulatokkal izgatom, hogy csak engem akarjon. Közben nyelvemmel szájában kalandozok, ám a vezér szerepét hamar elveszi tőlem, és szinte észre sem veszem, hogyan fordít meg az ágyon, és helyez rá úgy, hogy immár ő van felettem. Érzem dudorodó és kemény férfiasságát, ahogy nekem nyomódik, ajkaim közül pedig elégedett morgás tör elő. Virtuóz módon bánik a testemmel, én pedig egyszerűen csak boldog vagyok, hogy mindezt megkaphatom.
Lekerül rólam is szépen lassan a ruha, először a melltartó, majd az apró csipke bugyi is, így már mindenhol érezhetem őt. Kezével végigsimít a mellemen, ujjai közé fogja mellbimbómat, én pedig az érintésre felnyögök. Azonban nem áll meg ennyinél, ugyanis ráérősen végigcsókolja a halmokat, majd halad lefelé, valahová a hasam tájékára és még annál is lentebb. Mikor megérzem száját, nyelvét és ujját magamban hangosan felnyögök. Zihálok, mint aki kilométereket futott. Arcom kipirul, testem remegni kezd, úgy érzem olyan vagyok mint egy kocsonya, és minden porcikám azért sikít, hogy még többet adjon magából, hogy még többet vehessek el tőle!
- Én is kívánlak! - suttogom, majd húzom magamhoz és csókolom meg száját, állát, nyakát, ezzel is felhúzva a fejét magamhoz. Már csak a keze dolgozik, de azok a kezek, örülök, hogy velem is úgy bánik, mint a gitárjával. Megvonaglom a kéjtől, majd esdeklő pillantással nézek rá. Magamba akarom fogadni, érezni akarom a testemben, hogy kitöltsön, hogy végre az enyém legyen! Nem titokban, nem úgy, mintha bűnt követnénk el, hanem azért, mert szeret engem.... és mindezt tele szerelemmel. Kezemmel átkulcsolom a derekát, közelebb húzom magamhoz. Lábamat szétnyitom és ha hagyja átkulcsolom a csípőjét. Remélem veszi a lapot, és már ő is ennyire vágyik rám. Kezem közben végig simít gerince mentén, megérintem tarkóját, haját, majd előre tartok a mellkasa irányába. Kicsit megemelem magam, és ha még testünket nem egyesítette, akkor számmal elkapom a mellbimbóját és harapni, szívni kezdem... Bárcsak ő is ugyanazt érezné mint én!.

Mohón csókolom ajkát, nyelvem bebocsátás után esdekel. Igen, tudom hogy pár másodperc alatt megváltoztam azonban ha már a hasonlat olyan volt amilyen, legyek is hű hozzá. Boldog vagyok, boldoggá tesz, akármennyire is kiborít mindemellett. Nem gondoltam volna, hogy ennyit kell majd noszogatni valami miatt, de nekem ez tényleg fontos és ezt meg kell értenie. Nem akarom hogy mindig ezt mondogassa, de most szükségem volt rá, és szerintem már neki is. Keze a hajamba túr, majd úgy húz magához, hogy fogja a fejemet. A kérésnél - vagy inkább utasításnál - pofátlanul belevigyorgok a szájába, majd a szavakat hallva kapom el alsó ajkát és harapdálom meg az játékosan, reményeim szerint kellő élvezetet nyújtva ezzel.
- Én is kurvára szeretlek! - búgom ezek után, majd elégedetten nézem ahogy kibújik a pólójából. Természetesen követem a példáját, így már pár másodperccel később csak egy csipkés melltartóban és nadrágban, cipőben állok előtte. Miközben közelebb araszolok hozzá, keze felfedezőútra indul a hátamon, mellemen, derekamon, mire hangosan felsóhajtok. Imádom mikor hozzám ér, és egyszerűen el sem hiszem, hogy mindezt csak egyszer tette meg velem, én pedig minden egyes pillanatára emlékszem. Agyamba véstem minden simítást és cirógatást, a csókokat... és igen... ezek az emlékek tartottak életben ebben a két hónapban.
Közelebb kerülök hozzá, kezemmel letolom róla a nadrágot, majd megkönnyítem helyzetét, egy mozdulattal ledobom magamról a ruhá, és mikor már csak a fehérnemű van rajtam, erővel lököm meg úgy, hogy pont az ágyra essen. Nem félek a vadságtól, hiszen tudom milyen ha egy vérfarkassal van az ember, azonban azt is tudom, hogy soha nm volt annál jobb, mint mikor vele voltam. Más volt, és pont ez tetszett benne. Amint elterül az ágyon, azonnal leteperem. Macskaként közeledem hozzá, és mászok felé. Fogaimmal ismét elkapom ajkát, majd mikor kijátszom magam belenyalok ajkába, hogy elérjem egy pillanatra a nyelvét, és már kalandozok is más tájak felé. Megtalálom nyakát, cirógatva csókolom végig ádámcsutkájától egészen a füléig, és nyalom meg a fülcimpáját ... úristen milyen szexi füle van!
Közben kezem önálló életre kel, lágyan simogatom mellkasát, majd hasát és eltűnve a szőrszálakkal mutatott úton, érzékeny tájak felé kalandozom. Tudom, sok mindent tennem sem kell, hiszen ahogy nekem, neki is épp elegendő már a másik lénye, azonban mégis. Legyen csak jó az esténk, legyen minden tökéletes. Erőteljesen simogatom hát, majd mikor már a gatyája is útban van, egyszerűen lerántom róla, számmal pedig ajkát keresem... túl régen csókoltam...

- Nincs ezzel baj Jake, csak... csak nem elég... * mondom sírós hangon, könnyektől csillogó szemekkel. Igen, most éppen szomorú vagyok, bánatos vagyok, és megbántott. Kurvára megbántott. Az pedig már csak rátesz egy lapáttal, hogy felemeli a hangját velem szemben. Egyre közelebb jön, én pedig immár rá figyelek. Visszafordulok az ajtóból, kezem ökölbe szorul, és közel állok ahhoz, hogy szavai hallatán neki rohanjak. Tudom nem fájna neki, nem érnék el szinte semmit sem, azonban oly szivesen ütném a mellkasát, hogy lássa milyen bunkó, és hogy vegye észre mennyire kiborított és megsebzett.
Kiabál velem én pedig visszakiabálok természetesen, lévén, hogy nem én vagyok a nyugalom példaképe.
- Igen, ennyit számít, nekem ennyire fontos. Akár úgy is vehetnéd, mint a szűz lányoknál, akik várnak az esküvőig, és addig nem dugnak. Vedd úgy, hogy a kapcsolatunk a dugás, a szerelem pedig az esküvő. Szóval igen, jobb lenne! - nézek rá haragosan és komolyan majd felrobbanok.
Egyetlen dolog akadályoz meg, a káromkodás özön, majd a végén az aprócska szó, melyet annyira vártam. Először csak azt hiszem félre hallottam, azonban mivel káromkodva az ember mond olyan dolgokat, melyeket nehezebben ejt ki... már tudom, hogy tényleg jól hallottam, és nem a hallásommal van a baj. Enyhén elnyílt ajkakkal megyek közel hozzá, szinte már rohanva, melytől simán meglepődhet.
Örömtől ragyogva vetem bele magam a karjaiba, és csókolom úgy, mintha még sosem csókoltam volna, pont mint nálunk az erkélyen azon a bizonyos éjszakán.
A csók közben kezem a póló alá kúszik, szinte már sürgető mozdulatokkal tolom félre az anyagot, felfelé természetesen, hogy lekerüljön róla minél hamarabb. Miközben vetkőztetem egy pillanatra elszakadok ajkától, és úgy suttogom bele abba a felszólítást.
- Mondd még egyszer! - és ha kimondja kezem ismét felfedezőútra indul, ezúttal azonban a nadrágja felé. Utálom a melegítőt, neki pedig nem is áll jól. Le vele! Tűzre való az összes ilyen cucc... és végül is igaz! Maradhatna állandóan meztelen... szívesen nézegetném!

- Nem tudod? - kérdezek vissza döbbenten, és amit eddig reméltem, amit eddig vártam, az álomképek, a vágyálmok, éppen most pukkannak szét lelki szemeim előtt, mint egy szappanbuborék. Biztos én vagyok az, aki ezt túl gondolja, de én akkor is mást vártam, másra számítottam. Nekem a "mindenem" szó jelent valamit! Azt jelenti, hogy szeretem a másikat, hogy bátran kimondom, hogy nem rébuszokban beszélek, és végre őszinte vagyok magamhoz, és a másikhoz is. Ő pedig nem őszinte, sőt mi több, egyszerűen gyáva! Én nem egy gyáva alakba lettem szerelmes! Mi történt vele azalatt a két hónap alatt? Mi változott? Hol van az a Jake, aki simán kiáll magáért, és értem, sőt a világért, ha arról van szó? Ez csak egy árnyék... mely egyáltalán nem olyan, amilyet kapni szerettem volna, az első találkozásunkon.
Hátrébb húzódok, és átadom magam az érzéseknek. Könnyeim szabad utat találnak, én pedig most nem állítom meg őket. Lássa csak hogy szenvedek, hogy megbánt, hogy nekem nem jó ez, amit épp lerendez.
Hangosan szipogok sűrűn pislogok, majd hátrébb kúszok, és megpróbálkozok azzal, hogy lekászálódjak róla. Egy pillanat alatt eltűnik a vágy, minden, ami olyan fontos volt.
- De hiszen ezért mentem el ennyi időre...! Hogy átgondold! Hogy rágyere, érek e többet, mint Gaby, hogy fontosabbnak érzel-e nála, hogy összeszedd a sok kis jelet... hogy bevalld végre magadnak és nekem, hogy szeretsz! Én nem akarok egyoldalú kapcsolatot, nekem nem elég, hogy "csak" fontos vagyok! Én még mindig szerelmes vagyok beléd, és nem kell rajta gondolkodnom, hogy kimondjam, hogy tudjam, ez az! Próbáld meg magadnak megmagyarázni Jake! Hogy miért is érzel így... hogy miért nem akarod, hogy magadra hagyjalak! - könnyeim patakokban kezdenek folyni, testem megremeg, kezemmel pedig átfogom testemet. Nem tudok nem látványosan sírni, talán belőlem is most jön ki minden. Jake hiánya, a sok stressz, a harcok fáradtsága, a nagyon sok energia, amivel azért dolgoztam, hogy túléljem, hogy újra lássam a szemét! Lehet hogy mindez felesleges volt! Lehet inkább csak el kellett volna felejteni... hiszen gyáva!
- És tudod mit? Szerintem csak simán gyáva vagy! Gyáva, mert nem mered bevallani magadnak sem! Azt hiszed, ha van érzelem az gyengébbé fog tenni, pedig tudnod kellene hogy nem! Erősebbnek kellene érezned magad miattam... bátran kellene szembenézni a ténnyel, és nem elmenekülni! - harapom el az utolsó szavak végét, és kezdek fel - le járkálni, majd az ajtó felé indulok.

Lágyan csókolom végig arcát, az azon végigfolyó könnyeket, és egyszerűen képtelen vagyok nem rajongva ránézni. Nézem borostáját, ujjaimmal végigsimítok rajta, mire hangosan sercegni kezd, én pedig csak elvigyorodom. Kifejezetten utálom a borostát, azonban Jake-nek még ez is jól áll, és képtelen vagyok rá haragudni, lévén, hogy szeretem.
Ujjaimmal beletúrok a hajába, majd mikor végre lenyugszik, állánál fogva emelem fel a fejét, hogy nézzen rám, hogy nézzen az arcomba. Mikor kiejti a szavakat és megcsókol, ledermedek. Nem tudok visszacsókolni, nem tudok gondolkodni, nem tudok semmit sem tenni. Megszakítom a meghitt pillanatot, majd összeszűkült szemekkel nézek a fiú szemeibe.
- A .. mindened? Mármit a barátod? Vagy egy lány, aki tetszik, és aki egyben a barátod is? - hangosan értetlenkedem, mert egyszerűen képtelenc vagyok arra, hogy felfogjam. Ha tényleg komolyan gondolta, akkor mondja ki. Ne azt mondja, hogy a mindene vagyok, hanem hogy szeret, hogy a szerelme vagyok, és én azon nyomban a nyakába borulok, és nem húzódom el, nem hagyom abba a csókot, semmit sem, soha többé!
Ha kimondja végre, tuti soha nem fogok leszállni róla, nem fogom elhagyni, magára hagyni, semmit sem fogok csinálni, amivel neki fájdalmat okoznék, viszont sok élvezetes és kellemes dolgot annál többet! Hiszen akarom őt, testem belesajdul a vágyba, és már ezt érzem azóta, amióta csak elutaztam. Hihetetlenül kevés volt belőle az a pár csók, és az az egyetlen éjszaka. Akarom vissza, magam mellé! Tudom, itt van most közel hozzám, és nem is túl könnyű megállni, hogy ne csókoljam vörösre duzzadt ajkait.

- Soha többé! Hallod, soha többé! * suttogom a fülébe, majd hagyom hogy hozzám bújjon, és hogy vállai beleremegjenek az elfojtott zokogásba. Soha nem gondoltam volna, hogy Jake képes könnyeket ejteni. És nem csak ejteni, patakot nevelgetni belőlük. A döbbenettől nem jutok szóhoz, képtelen vagyok arra, hogy bármit is mondjak. Hiszen én már mondtam mindent, én már számtalanszor kimondtam mit érzek. Ő azonban inkább magában tartja, mintsem hogy végre megszabaduljon mindentől. Nem szét kellene verni a berendezést, hanem beszélni kellene... mert ami benne marad, az egy idő után megmérgezi a testet és a lelket.
Átölelem, szinte már magamhoz szorítom. Kezemet összekulcsolom a hátán, és hagyom hogy lenyugodjon. Most nincsenek szükségek szavakra, és őszintén szólva képtelen is lennék arra, hogy bármit mondjak. Neki most rám van szüksége, én pedig itt leszek neki bármikor, én leszek a biztos pont az életében, az az ember, akihez bármikor jöhet, még akkor is, ha esetleg szíve nem értem dobog. Mert még mindig képtelen vagyok elhinni, felfogni, hogy esetleg engem akarhat, hogy én kellek neki! Hiszen én Lilia vagyok, a legjobb barátja! Ő pedig az én szerelmem, és nem hiszem el, hogy képes arra hogy szeressen engem, hogy viszonozza azokat az érzéseket, melyeket érzek.
Kicsit eltolom magamtól, majd megfogom a kezét és az ágyhoz vezetem. Leültetem, majd az ölébe mászok. Kezemmel átkulcsolom a nyakát, és lágy csókokkal lecsókolom könnyeit. Szemem csillog, majd mikor megnyugszik, kényszerítem arra, hogy a szemembe nézzen. *
- Mit kellene értenem? Mondd el! * kérem esdeklőn *

* Kezem a kilincsen, és nem értem az egészet. Mérhetetlenül fáj minden egyes szava, pillantása, és ez az egész. Nem ezt akartam! Nem így akartam!
Némán nyelem a könnyeimet, és tudom, hogy itt a vég. Egyszerűen nem kellek neki, nem akar már engem. Mindent elrontottam amit csak lehetett, és dühös vagyok, magamra, és csalódott azért, mert magára hagytam, hogy olyan helyzetet teremtettem, amelyet valójában nem akartam. Már nyitnám az ajtót, mikor hirtelen mellettem terem. Hátát az ajtónak veti, ezzel is eltorlaszolva az utat, majd olyan dolgot tesz, melyre egyáltalán nem számítok. Érzem a kezét, bőrének melegét. Testét, mely hozzám simul, és száját, mely vadul csókolja ajkamat. Hangosan felnyögök, és most már szabad utat engedek a könnyeimnek. Sós csókot adok neki, mely mindettől függetlenül mindennél édesebb. Belé kapaszkodom, mintha csak egy mentőöv lenne, én pedig a fulldokló. Nem halhatok meg, nem élhetek nélküle, ezt már tudom. Ő az enyém, én pedig az övé és nem akarok ezen változtatni. Akarom, hogy itt legyen nekem, hogy a kezébe tartsa a szívemet, hogy azt tegyen vele amit csak akar. Én már hónapokkal ezelőtt neki adtam, és most már azt tesz vele, amit csak szeretne.
Nyelvem már-már szinte erővel tör utat magának és fedezem fel szájának belsejét. Hiszen azóta nem csókolt meg, mióta otthon voltunk. Egy lágy puszit kaptam csak, és azt, hogy időt szeretne, én pedig nem erőltettem. Most viszont már nem tehetek semmit, akarom, és el akarok venni mindent, amit csak adni tud. Érezni akarm szívének a dobbanását, azt, hogy megremeg miattam, vágyát, és hallani akarom szavait, mellyekkel értem fohászkodik, és azért, hogy maradjak vele, hogy soha többé ne hagyjam el! *
- Soha nem hagylak magadra, ha kéred! Soha nem teszek ilyet többet... * esdeklem két csók között és tényleg így gondolom. Kérje! Kérje hogy maradjak vele, hogy érezhessem ez nem csak fellángolás, hogy ezek tényleg tiszta érzelmek, melyeket én váltok ki belőle!
- Hiányoztál nagyon! Egy nap sem telt el, hogy ne gondoltam volna Rád...

- Te is nagyon hiányoztál! * szakad ki belőlem, majd mikor homlokát a homlokomhoz érinti lehunyt szemmel fogadom az érintését. Testem megremeg, annyira forró a bőre és én annyira régóta vágyok arra, hogy érezhessem a közelségét, hogy itt van mellettem. Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, amit nem töltöttem vele, és tényleg, rengeteg dolgon mentünk keresztül, olyan dolgokon, melyeket senki mással nem csináltam volna végig. Nem akartam beleszeretni, azonban képtelen voltam kivonni magam a hatása alól. Soha nem történt velem még ilyen, soha nem akartam olyat, aki számomra tiltott, és ő jött, mint egy gőzmozdony, és szabály szerűen elgázolt.
Kezem már emelkedne, lassan megérinteném, azonban a mozdulat a levegőben, valahol félúton abbamarad. Mi történt velünk? Hol van minden, ami eddig köztünk volt? *
- Nem tudtam én sem, mint ahogy azt sem, hogy ez az utazás ennyi időt vesz igénybe. Ha tudtam volna... * akadok el, hiszen mondanám, hogy akkor nem mentem volna, azonban ez nem igaz. akkor is bátran belevágtam volna, csak azért, hogy távol legyek, hogy ne gondoljak rá... ami egyébként egyetlen egyszer sem sikerült. És igen is hasznos volt ez az időszak... megismertem új embereket, új barátokat találtam, és rájöttem hogy milyen erő is lakik bennem! Ezek pedig még értékesebbé tettek, és ezek olyan dolgok, melyekre szükségem volt.
Lassan enged el és sétál az ablakhoz. Kitárja azt, én pedig lehajtott fejjel nézem a padlót, a koszos szőnyeget, az elhanyagolt apró zug alsó szintjét. Egy pillantást vetek a széles vállakra, a távolban megbújó fákra, hegyekre, majd lassan hátat fordítok neki. Nem akar engem! Valami történt, túl sokat hezitáltam, és nem kellett volna várnom, várakoztatnom! *
- Jobb ha magadra hagylak... úgy látom... sajnálom... * mondom elfulón, majd elmorzsolok egy könnycseppet és az ajtóhoz sétálok. Kezem a kilincsen... nem ezt akartam! *

- Szó nélkül? De hiszen üzentem a falon! * suttogom, és a dühöm egyszerűen elpárolog, ahogy belenézek azokba a bánatos szemekbe. Látom a féltést, az aggodalmat, a dühöt, a csalódottságot, azt a sok mindent, mely csak megbújhat egy ember lelkében. Hiába minden tette, hiába minden erőszak. Egyszerűen tudom, hogy mérhetetlenül megbántottam, hogy dühös rám, és nem értem. Hiszen tényleg üzentem, tényleg leírtam, hogy ne keressen, hogy nem fog megtalálni. Nem véletlenül írtam oda! Nem akartam a szemébe nézni, mikor elmentem, nem akartam búcsúzni. Tépni akartam, amputálni, gyökerestől kiírtani a szívemből, azonban hiába minden, így sem sikerült. Már túlságosan elvesztem, lerántott... az övé lettem....
Igazából azért is mentem el, mert nem akartam tudni, hallani semmit róla. Emlékszem még a gyengélkedőben eltöltött órákra, arra, hogy mennyit virrasztottam mellette, és hogy két nap után már nem bírtam tovább. A testem feladta, én pedig elterültem félig rajta feküdve, szívének dobbanását hallgatva. Tudnm kellett hogy jól van, hogy ver a szíve, én pedig ezt találtam a legszebb és legmegnyugtatóbb muzsikának. Az a ribanc annyira elintézte, amennyire csak lehetséges, én azonban mégsem voltam biztos abban, hogy kellenék neki rögtön akkor. Hiszen oké, hogy ápolom, azonban nem hagyok időt arra, hogy átgondolja, hogy tényleg velem akar-e lenni. Nem akartam magam ráerőltetni! Én csak azt akartam, hogy hiányoljon, hogy elrendezze magában az érzéseket! Hogy tényleg engem akar, engem, Liliát, aki a legjobb barátja, aki mellette volt minden pillanatban! *
- Nem gondoltam semmit! Időt akartam neked adni, és magamnak! Hiszen miért ne tettem volna! Akkor szakítottatok, ápoltalak, és nem akartam a nyakadra mászni, nem akartam magam rád erőltetni... hiszen te nem mondtad hogy hasonlóan éreznél irántam. Tudom, hogy fontos vagyok számodra, én csak... azt akartam, hogy tudj gondolkodni! Hogy ne én erőszakoljalak és hajtsalak bele egy ilyen dologba! Hiszen én neked adtam a szívedet, és nem akartam, hogy csak azért tartsd magadnál, mert hogy hálás vagy nekem... hogy a barátságunk vagy épp egy kóbor fellángolás miatt.... * suttogom, majd sütöm le a szememet. Nem akartam megbántani, de számomra így volt logikus és egyenes! *

- Időt adtam neked, és magamnak! Nem ezt akartad? * csattanok fel most már én is, és érzem elszállt a pillanat varázsa. A düh elönt engem is, és ha már neki szabad őrültet játszania, nos, megtehetem én is. Szemem szikrákat szór, majd szavai hallatán csak járkálni kezdek. Ujjaimat kiropogtatom, majd mikor előttem áll, és leüvölt, szememet is összehúzom úgy figyelek. *
- Dimenziókban utaztam az iskola számos diákjával. És ha tudni akarod, nem tudtam, hogy ennyi ideig leszek távol! Azt meg pláne nem tudtam, hogy esetleg méltóztatsz majd keresni! Semmit sem tudtam biztosra, hiszen neked barátnőd van, volt... nem is tudom, csak azt, hogy még volt, mikor elmentem! Szóval ha lehet kérni, ne kérj számon! - mondom nyomatékosan megnyomva a szavakat, majd mikor a fiú szétüti az egyik gerendát a szememet kezdem forgatni. Mindig is tudtam, hogy tud nagyon indulatos lenni, ez azonban... soha nem hittem volna, hogy lesz olyan pillanat, hogy mindezt én váltom ki belőle. Mély levegőt veszek, lassam fújom ki azt, és próbálom feldolgozni a látottakat. Kavarognak bennem az érzések, szívem szerint a nyakába borulnék! Kezemmel átkulcsolnám, és magamhoz szorítanám, még így szőrösen és szúrósan, melegítőnadrágba bújva is. Hiszen tökéletes, és még mindig tetszik, még mindig szeretem. Elsuttognám neki azokat a szavakat, melyeket már elmondtam de egyszerűen nem teszem. Most már neki kell lépnie, neki kellene a karjába kapnia, és csókolnia, miközben a számba suttogná a számomra legkedvesebb szavakat.
Apró kezem ökölbe szorul, majd mérgesen nézek rá! Miért ront el mindent? Miért bánt meg, és miért kell ez az egész cécó egyáltalán? Dühít, hogy nem úgy viselkedik ahogy várom, ahogy elképzeltem, és csalódott vagyok! Annyira csalódott, hogy szívem szerint sírva itt hagynám, hogy főjön csak a saját levében. Miatta akartam túlélni, miatta akartam visszajönni! Látni akartam, mindennél fontosabb nekem, és úgy látom, én már nem jelentek neki túl sok mindent... *

* Soha nem gondoltam azt, hogy könnyű lesz, hiszen nem lehetett az. Életem egyik legnehezebb döntése volt, mikor elvállaltam az utazást. Tudtam hogy távol leszek tőle, hogy megbántom, hogy kiragadok egy darabot a szívéből, mert ha még nem is szeret, akkor is a szívébe férkőztem és a szeretet egy cseppnyi magját elültettem, mely szépen behállózza.
Szívem hevesen dobog, vérem száguld az ereimben, és én önkéntelenül is arra gondolok, hogy tudja hogy jövök. Érzi az illatom, hiszen farkas, tökéletesek az érzékei, és hát... ő maga is tökéletes. Egy másodpercre lehunyom a szemem, csak addig, amíg meg nem nyugszom, majd kopogok és nyitom ki az ajtót vele együtt. Meglepődöm, mikor meglátom...
Borostája van, karikás a szeme, és eléggé elhanyagolt. Én is változtam, és csak azért nem festek pont úgy mint ő, mert egy éjjelt végre rászántam arra, hogy aludjak is valamit. Azt akartam, hogy szépnek lásson mikor találkozunk ismét! Akartam, hogy a karjába kapjon, hogy öleljen, hogy csókoljon, hogy elsuttogja mennyire hiányoztam, és hogy képtelen volt mással foglalkozni, csak azzal a gondolattal, hogy én elmentem, és magára hagytam.
A levegő a tüdőmbe szorul, nem tudok lélegezni! Az oxigén képtelen a sejtjeimig eljutni, majd mikor mégis megteszi én nem mosolygom úgy, ahogyan kellene. Nem úgy néz rám, ahogyan kellene... és ez az egész találkozás nem úgy halad előre, ahogy kellene. Megadóan lehajtom a fejem, majd a szobába sétálok ha hagyja, majd megállok vele szembe és arcát fürkészem. *
- Hazajöttem! Jó újra látni... * mondom csilingelő hanggal, azonban nem kerüli el a figyelmem mogorvasága, keze, ahogy ökölbe szorul és a benne végigszáguldó indulatok. Természetesen erre már én is ideges leszek, nem ezt akartam, nem ezt vártam... *

* Már egy napja itthon vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig eltart az utazás. Igaz, akartam, tényleg menni akartam, hiszen a gondolataim nem voltak túlzottan frissek, lévén, hogy Jake-kel valahogy nem működött. Én elmondtam mit érzek, ő azonban nem tett semmit.Időre volt szüksége Gaby-val és nekem is arra, hogy végre elrendezzem magamban a dolgokat. A kiruccanás pedig tökéletes volt. Megerősödtem lelkileg, és fizikailag is. A sok mentális energia, varázslat, és harc megedzett annyira, hogy egyébként is vékony testem most még szálkásabbá vált, izmok rajzolódtak ki a karomon, és most már elmondhatom, hogy sportos lány lettem. Hajam még mindig a megszokott vörös színében pompállik, és végre sikerült kicsit kipihenni is magamat. Nem tagadom, hazaérkezésünk után kóma szerű álomba zuhantam és több mint 10 órát aludtam. Végre eltűntek a szemem alatti karikák, és láthattam az üzenőfalos kiírást is, miszerint keres engem. Mondjuk üzentem, hogy magára hagyom, azonban nem szóltam arról, hogy ez a magány hónapokig fog tartani.
Nagy sóhajjal állok meg szobája ajtaja előtt, és csak reménykedem, hogy benn van, és fogad is engem. Nem szeretnék semmit sem megzavarni, hiszen én csak jövök és megyek az életében, bár maradnék is szívesen, ha kérné, ha mondaná hogy akar engem, hogy szeret engem! Én már mindent megtettem, adtam időt, átgondoltam, neki kell lépnie, bár sejtem, találkozásunk nem lesz zökkenőmentes! Vajon letépi a fejemet? Önkéntelenül is megfogom az egyik tincsemet, csavarok rajta párat, majd lágy koppanásokkal kopogok az ajtón, és a választ meg sem várva teszem kezem a kilincsre és nyitom ki az ajtót, hogy be tudjak sétálni... *