Fürge gyík háló

Hozzászólások száma : 9349 Kaszt :

First topic message reminder :

Ez egy diákháló, mely a következő képen épül fel. Amint belépsz az ajtón egy központi kisebb közös szobában találod magad, van itt egy asztal, jó pár szék, ablak, egy kisebb hűtő, ez afféle közös helyiség. Innen nyílik jobbra és balra egy-egy ajtó, melyek 4-4 fős szobákba futnak.

A szoba lakói - jobb oldal:
1. Aletha Apphia
2. Juliett de Sedritta
3. Lumiére Etoiles
4. Samantha Radoslava

A szoba lakói - bal oldal:
1. Tanja Tereskova
2. Ann-Tabitha Serenity
3. Cloe Noybe
4. Lycoris Kuolema

Vendég

*Na igen. Vétkezni tettel, szóval, mulasztással - és gondolattal lehet. De mivel nem egy katolikus, vagy éppen református iskolában vannak, Lilnek ilyen eszébe sem jut, és csak elneveti magát. És csak nevet, és nevet, és nevet...* - Ne már! Úgy...úgy végignéztem volna! *Majd pár mély levegő után sikerül leállítania magát.* Bocs, csak...elképzeltem. *Kuncog még egy sort, majd az elképedt Yanra pillant.* - Nem tudom, ki volt az a szerencsétlen, meg azt sem, hogy hogy merült ilyesmi fel benned, de közlöm, hogy nincs semmi gond. Sőt, ez inkább jó dolog, nem? *Mosolyodik el, majd hosszan megcsókolja Yant, akitől kap is visznzásul még egyet, meg egy ölelést is.* - Neked is. *Int, majd amint meghallja az ajtócsukódást, feltápászkodik, s bevonszolva magát a fürdőbe lezuhanyzik. Aztán valószínűleg aludni megy, elvégre egész nap erre várt, nem?*

Vendég

*Hát hoppá. Valahogy így lehetne összefoglalni Yan érzéseit, miközben azon tűnődik, hogyan is kéne lemagyarázni a dolgot. Aztán vesz egy mély levegőt, és belekezd.*
-Hát... Ne akadj ki! *Ez szinte beillik egy figyelmeztetésnek is, miszerint erre van esély.* De... Egyik nap a tónál voltam, és egyszer csak kirohant a tölgyesből egy lány... Aki, hát... Kicsit hiányos ruházatban volt, merthogy a faágak leszaggaták róla a ruhát. Legalábbis ez volt az, amit jóhiszeműen bevettem. Szóval... Hát, volt pár... Nem túl illendő gondolatom, de hát férfiből vagyok, nem? Na, mindegy, mert igazából nem történt semmi, vagyis hát megcsókolt, de azt csak azért hagytam, mert közvetlenül előtte teljesen lesokkolt, azzal, hogy elmondta, hogy színjátszott, és hogy tesztelt, hogy mennyire vagy fontos nekem, meg ilyenek... Szóval igazából nem történt semmi komoly, és nem is érdekelt, merthogy engem csak te érdekelsz *vágja ki magát nagy nehezen, majd végighallgatja a reakciót. Majd, amennyiben az pozitív, Lil kap egy hálás csókot, majd a fiú egy öleléssel jó éjszakát kíván neki, és elvonul az ágyába. Amennyiben nem, nos, akkor vélhetően még győzködi egy darabig a lányt, és ha semmi sem válik be, akkor dühösen elvonul aludni.*

//Köszi a játékot Smile

//

Vendég

*Az biztos, hogy április elseje Yan számára nem lesz egy vidám nap, hála a szadista hajlamú (vagy inkább kíváncsi?) Liliyának. És mielőtt félreértések esnének, nem, Lil nem tud semmiről, csak feltett egy ártatlan kérdést, mostmár viszont gyanakszik. Valószínűleg nem szedné le Yan fejét, ha tudna az esetről, akkor sem, így viszont a fiú csak maga alatt vágja a fát, hiszen a lány gyanakodni kezd. Mit titkolhat előle Yan? Mégcsak a szemébe sem akar nézni! Lil összehúzott szemekkel bámulja továbbra is, miközben fenyegető hangnemben megszólal.* - Yaan..! Hidd el, mindenkinek jobb lesz, ha elmondod szépen. *Húzza el a száját, majd ismét hátradől, tudniillik az előbbi faggatózás során önkéntelenül is előrehajolt, de, így sem tudta elkapni a fiú pillantását, így most szépen visszahelyezkedik. Legalább kényelmesebb.*

Vendég

*Na, akkor április elseje sem lesz egy szép és vidám nap - nem, mintha Yan amúgy annyira imádná azt a napot. De ez még messze van - addig százszor is összeveszhetnek még, ahogyan őket ismerjük. Visszatérve a témára: Yan mindig is képes volt rá, hogy ha úgy akarja, kimutassa, amit érez. Csak azért nem nyitott könyv, mert ritkán akarja kimutatni, amit érez, ugyanis - ellentétben a lánnyal - ő mindig is képes volt elrejteni a szívét mások elől. Csak aki ismeri, az, csakis az láthatja meg a szemében a nap minden pillanatában, hogy milyen érzések dúlnak benne. Lil válasza kissé lehangoló, a kérdésre pedig normál esetben az lenne a válasz, hogy semmi, de most nem normál eset van...*
-Nem, nem, semmi különös *válaszolja talán egy kicsit túl gyorsan, és nem nagyon néz a őt vizslató szemekbe. Akaratán kívül is bevillan neki Cecile, és egyszerre önti el szégyen és harag. A szégyennek ugyan semmi értelme nincs, elvégre hormonfűtött tinédzserként minden oka megvan rá, hogy kissé bolond legyen, mégis. És egyébként is, nem csinált semmit. A csók... Az meg azért volt, mert a lány lesokkolta, védekezésre képtelenné tette. Tehát végeredményben nem történt semmi. Na. Hogy akkor miért érzi magát mégis ilyen kényelmetlenül, azt már inkább nem akarja elkezdeni boncolgatni...*

Vendég

*Mint ahogyan az nem is túl meglepő, Li már elgondolkozott rajta, hogy ha képes lenne kimondani, hogy szakítani akar Yannal, és ki is mondaná, az mit szólna hozzá? Április elsején tuti kipróbálja. Már előre nevethetnékje van a gondolattól! A fiú még a végén képesés elhisz egy ekkora baromságot! Ami pedig a nevetve rohangálást illeti - nem, Lil még sosem csinált ilyet, legalábbis egyedül biztosan nem. Mikor még nem jött el otthonról, néha az egyetlen és legjobb barátnőjével csináltak eféléket, de csak ha senki sem látta a dolgot. S most, hogy eszébe jut, eszébe jut az is, hogy mennyire hiányzik neki, de ez most nem ide tartozik. Ő sosem volt képes rá, hogy ennyire nyilvánvalóan kifejezze az érzelmeit. Képtelen rá, hogy szóban vagy tettben tegye ezt meg - vagyis képtelen volt, amég Yannak köszönhetően rá nem kényszerült. Elvégre, egy kapcsolat nem működhet enélkül. Eddig nemigazán volt rá szüksége. Félreértés ne essék, szokott énekelgetni, s mégcsak hazudni sem tud, mivel az arca olyan, mintha a lelkét tükrözné vissza, de ez egészen más. Szóval nem, nem érti. És főleg azt nem, hogy mi a fene van Yannal, hogy ő képes ilyesmire.* - Az enyém? Uncsi. *Von vállat.* - Történt valami érdekes mostanában? *Teszi fel ártatlanul a kérdést. Mintha tudna valamit. Persze, lehet, hogy csak "mintha"...*

Vendég

*Mivel Lil nagyon tereli a dolgot, inkább feladja, hogy megpróbálja megérteni, és inkább a kérdésre válaszol. Közben egy pillanatra sem veszi le a tekintetét a lányról.*
-Felszabadult. Legalábbis a délután *pontosít egy kicsit, s valóban, jobban nem tudja leírni. Ha Lil futott már végig nevetve egy sötét utcán, akkor értheti, miről beszél a fiú - legalábbis ő ilyesminek képzeli el a felszabadultságot. Igaz, ő nem utcán futkározott, hanem a tótól a kúriáig, de mivel ez sem éppen rövid út, volt elég ideje kiélvezni a rohanás és a nevetés által adott érzéseket. Magyarul: sok-sok endorfint termelt. És ez bizony aranyfénybe vonta az egész napját, visszaadva egy estére gyermekkori élvezeteit. Persze vissza is kérdez, annyira azért nem veszett el a gondolataiban.*
-És a tied? *kérdi. A környezetére nem nagyon figyel, noha időnként persze meg-megcsapja a fülét az ablaküvegen kopogó vízcseppek, s a szél hangja. De ennél több nem igazán jut el a tudatáig. Hát igen, Lil mellett szokása elveszteni a kapcsolatot a külvilággal. Ha bárkinek is nem tűnt volna fel eddig, fülig szerelmes. S mint az már bizonyított, Liliya nem nagyon szabadulhat tőle...*

Vendég

*He-he, már megint megszólalt, amikor nem kellett volna! Mint mindig. Miért nem tudta magában tartani?! Ráadásul, ha Lil hallaná a fiú gondolatait, valószínűleg kiugrana az ablakon, ami a harmadik emeletről nem semmi attrakció lenne. Így viszont csak angyalian elmosolyodik, s Yant szájon csókolva, pontosabban utána, letudja ennyivel:* - Ugyan, semmi, csak valami hülyeség. * Legyint, majd a falnak dőlve próbája elterelni a témát.* - És, milyen volt a napod? Rég láttalak... *Igen, ez valóban így igaz, megint egy hete nem látta a fiút, persze az órákat kivéve. Rossz ez így, Lil legszívesebben minden napja minden percét vele töltené, de tudja jól, hogy ez nem kivitelezhető. Yan válaszát várva elmerengve hallgatja az esőcseppek kopogását a régi ablakon, a szél alig-alig beszűrődő zúgását - s bár ki nem lát, mivelhogy kint sötét van, bent meg a lámpa fénye miatt nappali világosság, mintha látni vélnélné a fák lengedezését, s az esőcseppek csillogását a kúriából kiszűrődő fényekben. Persze, eközben főleg "élete értelmére", azaz a mellette ülő fiúra figyel.*

Vendég

*A lány színjátékán kis híján elneveti magát, mindenesetre a mosolya elég rendesen kiszélesedik. Követi Lilt a szobába, majd leül a lány mellé az ágyra - reméli, nem nem kívánatos személy ott. Persze, nem mintha az eddigiekből ez derült volna ki... A kérdésre elég rendesen meglepődik, és kissé döbbent tekintettel figyeli szerelmét, s kénytelen neki igazat adni. Ez valóban egy végtelenül hülye kérdés, főként, mert már milliószor válaszolt rá korábban. Azért egy dologra még kíváncsi lenne...*
-Egyet kell értenem. Azért érdekelne, honnét jutott ez eszedbe *mondja, kissé oldalra döntött fejjel, felvont szemöldökkel. Persze, már hozzá szokhatott volna, hogy egyáltalán nem tudja követni Lil eszmefuttatásait, amik körül-belül abból álltak, hogy a lány milyen borzalmas dolgokat tett vele, meg hogy mennyivel jobb lenne neki nélküle... Időnként a fiú már-már arra kell hogy gondoljon, a lány valamiért ellenük gondolkozik. És, valljuk be, ezzel eléggé összezavarja a fiút, aki nem bírja eldönteni, hogy most akkor ő tényleg kell? Vagy csak felesleges nyűg, és a lány így próbálja rávenni, hogy elhagyja? Vagy mi van? Nem, ebben valami női logikának kell lennie, mert Yan semmit sem ért az egészből. És az egyetlen, amit nem ért, az a Nő, így, nagy betűvel. Ebbe beletartozik a női viselkedés, a pletykálás, a szépítkezés, meg a női észjárás...*

Vendég

*A bemutatóra, meg a válaszra csak szemforgat egyet, de ezután rögtön el is komolyodik. Lehet, hogy az a kulcs mégis használt? A gondolatra csak elmosolyodik, nevetni ugyanis nem nagyon akar, még a végén Yan félreértené. A kérdésre viszont megismétli a szemforgatást, s úgy téve, mint aki zavarban van, hátrakiabál* - Oké, Bill, előjöhetsz, lebuktunk... *Majd tettetett-fájdalmasan sóhajt egyet, és az ajtót nyitva hagyva Yannak, bevonul a szobájába, s ha a fiú követi, már törökülésben ülve találhatja az ágyán. Eszébe jutott valami, még talán tíz éves korából egy halvány, fakó emlék. Egy fiú, méghozzá szőke, és mugli, meg egy cseresznyefa, nyár közepe, hőség. Bár az emlékei, minél inkább rákoncentrál, annál halványabbak, rémlik neki, hogy olyasmit érzett, mint most - nem, nem annál azért gyengébb volt. És csak pár napig tartott. A fiú ugyanis másik városba költözött. S hogy miért elevenedett fel ez most benne? Feltette magának a kérdést: mi lenne, ha Yan is eltűnne? Őt is ugyan ilyen könnyen el tudná felejteni? Talán csak a hangulata a hibás, mégis..kicsúszik a száján a kérdés.* - Yan... mi lenne, ha el kéne válnunk? Elfelejtenél? *Majd, alighogy kimondta, elpirulva süti le a fejét. Ő már komolyan nem tudja, mit érezne. Eddig azt hitte, hogy biztosan belehalna, de most hogy visszaidézte azokat a napokat... Már semmiben sem biztos.* - Ne! Ne válaszolj. Hülye kérdés volt. *Néz fel immár mosolyogva. Annak kéne örülnie, ami van, és nem azon filóznia, hogy mi lenne, ha nem lenne!*

Vendég

*Halvány mosollyal bemutat egy tökéletes meghajlást, s közben pedánsan elmondja a nevét. Ezt a pár pillanatot még a szülei sem tudnák kifogásolni - persze az ez után következő rész már más téma.*
-Yan Sergej Branimir, szolgálatára. *Aztán elgondolkodó arcot vág.* Hm... Nem is tudom. Talán az ágyam alá bújt. Minden esetre jó helyen van ott, jobb helyen, mint idebent *mutat a mellkasára, majd, úgy, mint aki nincs tisztában vele, hogy egyre jobban megnyilvánuló változása elég meghökkentő - még ő maga is megdöbben rajta -, átpislog a lány válla felett.*
-Nem zavarok? *kérdi, majd várja a választ. Közben egy pillanatra elgondolkodik, legjobb szokása szerint, hogy mi okozta ezt a fene nagy változást, de még mindig nem tudja eldönteni. Dragan levele, esetleg a hosszú órákig, napokig tartó gondolkozás, a hosszú, magányos, fájdalmas csenddel teli éjszakák. Aztán mint mindig, most is arra jut, hogy nem most változott meg, nem. Most csak visszaváltozott, hosszú évek szenvedése, mogorvasága, kitartó embergyűlölete után. És ez nem egy, nem is kettő, de száz tényező együttes hatása. Aztán feleszmél, és ismét szerelmére koncentrál, vélhetően éppen elkapva a választ.*

Vendég

*A szobájában fetreng az ágyán, mint ahogyan ezt egész nap tette. Rátört az őszi depresszió, már ha egyáltalán van ilyen. Néha-néha odaállt az ablakhoz, s ajkai közül felszakadó keserű sóhajok közepette nézte a már lehullani észülő, sárguló leveleket a tölgyes fáin. Ki is ment kicsit sétált, egészen pontosan öt percet, de fázott, ezért inkább visszament. A nyugalom termébe is benyitott, de tele volt, így egy száznyolcvan fokos fordulattal ismét irányt változtatott. Jelenleg az ágyán hever és olvas, egy sötéték melegítőben, hátul összefogott hajjal. Előbb vacsorázott, szóval semmi esély rá, hogy bármi érdekes adódjon még ezen a napon számára. Legalábbis így néz ki egészen addig, amíg kopogást nem hall. Egy sóhaj közepette lapjával lefelé fordítja a könyvet, majd átlép az ágya mellett heverésző Eván, s a hang irányába siet. Egy ásítást elnyomva nyitja ki az ajtót, s bizány az érzelmek elég hirtelen váltakozása mutatkozik emg vonásain. Először is nyűgös képet vág, amiért valaki még zaklatja is, aztán mikor meglátja, hogy Yan az, felderül az arca, majd elkerekednek a szemei és végül marad a szimplán gyanakvó nézés- és képvágásnál.* - Hé-hé! Álljunk csak meg...ki vagy te, és hova tetted Yant? *Hangneme dorgáló, viszont szája sarkában mosoly bújkál, ahogy felteszi a kérdést.*

Vendég

*Halk, kimért kopogtatás hallatszik a szoba ajtaján, és odakint egy szürkés hajú, viszonylag jókedvű fiú ácsorog. Reméli, hogy a keresett személy nyit ajtót, s közben halvány mosoly kúszik ajkára. Felszabadultság. Ez tölti be most a szívét-lelkét, s noha arcára nem ül ki, sötétbarna szemében látható - legalábbis szerelmének semmilyen problémát nem okozhat, hogy meglássa. Odakint már sötét van, s esik is. Tulajdonképpen ezért is jött be, egyébként még mindig odakint lenne. De az, ahogyan bejött, egyáltalán nem volt yanos. Ha bárki látta volna, ahogyan keresztülrohant a birtokon, ha bárki hallotta volna fel-fel csapó nevetését, fel sem merült volna benne, hogy ő az, aki a kúria felé siet. Az utána levő hideg zuhany is nagyon jót tett neki, s eddig a pillanatig is remekül érzi magát. Összességében remek napja volt. Estéje. Délutánja. Ahogy tetszik. Minden esetre odakint lágy szellő lengedezik, könnyedén magával sodorva az esőcseppeket, s az első lehulló leveleket. Mindemellett remek idő van, se nem hideg, se nem meleg. Kellemesen langyosnak nevezhető. Aki kint járt ma, hasonló időben lehetett része, bár korábban kicsit erősebb volt az eső - na, nem mintha ez Yant zavarta volna. Térjünk azonban vissza az ajtó előtt várakozó fiúra, aki kíváncsian, csillogó szemekkel, felszabadultan várja, hogy - reményei szerint - Liliya Galina kinyissa neki az ajtót.*

Vendég

*Hát igen, elég furcsa beszélgetést folytatott le egy elég furcsa emberrel az imént, nem is meglepő hát, hogy nem veszi észre rögtön az éjjeli szekrényén ülő madarat. Immár kissé nyugodtabban, bár idegesen bontja ki a pergament, és olvassa el – majd kis híján felkel, és sikoltozni kezd a boldogságtól. Megbocsátott! De mégsem teszi, nem kezd ugrabugrálni. Elvégre, fájdalmat okozott annak, akit a világon talán a legjobban szeret…! Szörnyű, szörnyű dolog. Nem is tudja, hogy valaha képes lesz-e megbocsájtani magának. Most minden estere csak leül, és írni kezd – valamivel szebb betűkkel.*

Yan!
Ne félts te engem! Sőt. Örülök, ha elmondasz mindent. Én meghallgatlak, tudod jól! Meg, amúgy is, valakinek muszály elmondani, nem? Hazudsz magadnak, ha azt mondod, hogy nem! És én szívesen meghallgatlak. Ne félts tőle, hogy rosszabb lesz nekem, ha te elmondod. Éppen ez az, hogy ettől lesz jobb!
De tudod mit? Ezt majd megbeszéljük ha visszajössz. Remélem, minél hamarabb.
Szeretlek!
Liliya G.

*Majd miután befejezte az írást, kapkodva a madár lábára erősíti a levelet, és útjára bocsájtja. Immár nyaktól felfelé a jég fölül. Milyen hosszú lesz ez a pár hét…*

Vendég

[Yan szobájának magányában]
*Válasz érkezik. A fiú el sem bírja hinni, és remegő kézzel bontja ki, majd némán végigfut rajta, és rohamtempóban kezdi írni a választ, de sajnos megzavarják, nevezetesen "imádott" unokatestvére, így a levél csak órákkal később kerül befejezésre.*

[A szobában].
*Jelentősen késve érkezik vissza a korábban látott sas, aki ezúttal nem repül el, hanem megvárja a választ - már ha van ilyen.*

Kicsikém!
Ne emészd magad ezen. Te vagy az egyetlen, akinek van mit megbocsátania. Amiket mondtál... hát, le sem tagadhatnám, hogy borzalmasan fájt, de nem mondtál vele olyant, amit ne lennék képes kibírni, vagy nem tudnék megbocsátani Neked. És kérlek szépen onnét veszem, hogy az ÉN valóságom, az egy borzalmasan kemény valóság, és féltelek tőle. Arra viszont képtelen vagyok, hogy ne beszéljek veled erről, mert valakivel egyszerűen muszáj. És te hallgatsz meg a legszívesebben, egyszerűen egy pillantásoddal bármit kiszedsz belőlem. Mondtam... le sem tagadhatnám, hogy szeretlek.
A javaslat meg... Tudod mit? Ha te visszautasítod, akkor én is, a te indokaidra hivatkozva. Sosem tudnék mást szeretni. Remélem minél hamarabb újra láthatlak, Szerelmem!
Yan
Ui.: Bocsáss meg, hogy ilyen soká nem válaszoltam, de az én "imádott" unokatestvéremnek a nyűgjeivel kellett törődnöm...

Vendég

*A szobájában fekszik, az ágyán, és egy könyvet olvas. Na ki más is lehetne ez, mint Liliya? Egész délelőtt aludt - olyan tíz körül sikerült elaludnia, fene sem tudja, hogyan. Egész éjjel fennt volt, csak feküdt az ágyán felöltözve, átölelve a térdeit. Bár, délelőtt sem tudott aludni sokat, nemrég ébredt csak fel. Aztán azóta olvas, bár, kábé azt sem tudja, miről szól a könyv. Mikor egy sas száll be a nyitott ablakon, és ül Lil éjjeliszekrényére, a lány kis híján legurul az ágyról meglepetésében. Ezt nem teszi, viszont felpattanva beveri a fejét a plafonba. Pár másodpercnyi bambulás után leül, és lassan lekötözi az állatról a levelet. Vesz pár mély levegőt, mielőtt kinyitná - közben a sas is kirepül, rájőve, hogy itt bizony nem lesz kaja.
Olvasás közben először legszívesebben sikítva ugrálna örömében, de ehelyett csak folynak némán a könnyei. Mikor a levél végére ér, legalább tíz percig csak bámulja a lapot, amin az utolsó betűk lassan felismerhetetlenné válnak könnyeitől. Aztán végre ráveszi magát, és írni kezd - de az eddig gyönyörű gyöngybetűi helyett csak macskakaparás kerül a papírra.*

"Yan!
Kérlek, kérlek, bocsáss meg nekem! Nem gondoltam komolyan, amit mondtam, és rettentően sajnálom! Bár, ezt már olvashattad néhány levelemben. És Yan, nem, nem teszel tönkre, mégis honnét veszed ezt? Én tényleg nem tudom, fogalmam sincs mi lenne velem nélküled. Kérlek, ne mondj ilyeneket. Te vagy a legjobb ember, akit valaha megismertem!
Ami pedig a javaslatodat illeti: inkább neked kéne ezt tenni. Nem tudom, hogy hogy vagy képes még mindig szeretni, azok után, amiket mondtam. Amiket tettem. Egy biztos: számomra nem létezik rajtad kívül más. Szeretlek! És megértem, ha nem vagy képes megbocsátani nekem. Nekem sem sikerült.
Liliya Galina"

Majd a rövidke levelet megfogva, a madárposta toronyba rohan vele, ahol egy szelet húst dobva a madarak elé, felkötözi a megcímzett pergament az egyik lábára, és útnak ereszti, majd visszabaktat a szobájába, hogy vegyes érzelmekkel várja meg a remélhetőleg hamarosan megérkező választ.*

Vendég

*Egy gyönyörű sas száll le az egyik ágy melletti éjjelire, méghozzá Liliya Galina éjjelijére. Okos szemeivel körbe-körbe nézelődik, miközben arra vár, hogy észrevegye, akinek a levél szól. Ugyanis a jobb lábszárára egy papír van kötve, szép fekete szalaggal. Az üzenet a következő:*

Drága Liliya!
Bocsáss meg, hogy nem írtam választ a leveleidre, de egyszerűen nem bírtam eldönteni mit tegyek. Még most sem merem azt írni: Liliyám. Attól tartok, elvesztettelek. El, amikor védeni akartalak. A szüleimtől, magamtól, a fájdalomtól, attól, hogy tönkreteszlek a közelségemmel. Amiket mondtál... megérdemeltem, Lil, annyira megérdemeltem! És azt is, amit a szüleim tesznek velem, megérdemlek minden kegyetlenséget. Borzalmas ember vagyok, ahogy akkor is az lettem volna, ha szeretnek... Ez bennem van, a véremben... Tudod, hogy szeretlek, TUDNOD KELL, hogy szeretlek. Előtted lehetetlen is volna letagadnom, vagy titokban tartanom. Még most is szinte biztosan tudom, hogy ezzel nem hatlak meg, talán nem is hiszel nekem, de nekem te vagy a mindenem, és nem akarlak elveszteni! Ezt az egészet... Azért tettem, azért, hogy védjelek, kérlek, el kell hinned! Szeretlek, borzalmasan szeretlek, olyan szerelemmel, amiről el sem hittem, hogy létezik.
Ezeknek fényében döntsd el, hogy mi legyen kettőnkkel. De éppen ezek miatt, elmondom, hogy SZERINTEM mit tégy: felejts el, és keress valaki jobbat! Valakit, akivel tényleg boldog lehetsz, aki nem tesz tönkre (úgy, mint én).
Várom a válaszod!
Yan S. Branimir

Vendég

*Az ő szeme is felcsillan az ötletre.*
-Remek ötlet. De *kiált a lány után a fürdőbe* tudnál adni egy fésűt? Így nem vagyok hajlandó emberek közé menni! *Na igen, fiú létére nagyon igényes a külsejével kapcsolatban. Na jó, mással kapcsolatban is. Igényes, tudatos, maximalista. Persze, ezt ő semmi pénzért be nem ismerné hangosan, noha tisztában van ezekkel a dolgokkal. Mikor Liliya visszatér, immár fekete koktélruhában, elmosolyodik.*
-Gyönyörű vagy *mondja, szinte áhítatos hangon. Noha eleinte gondolkodott rajta, hogy inkább aludnia kéne végre, most már száz százalékig elvetette az ötletet. Ha kap fésűt, még gyorsan megfésülködik, majd a lány kezéért nyúl.*

Vendég

- Ugyan, ne hülyéskedj... Ezért vagyok! *Neveti el magát halkan, majd átkarolva a fiú nyakát visszaölel.* - De tényleg. Inkább azt bánnám, ha nem mondanád el.*Sóhajt, majd az ajtóban ácsorgó fiúra néz. *Tudod mit? Menjünk a Jeniliába. *Csillan fel a szeme, hiszen eszébe jut, hogy oda bármikor mehetnek, azt nem tilos. Fel is pattan, de előbb végignéz magán - na nem, ő így nem megy emberek közé! Szóval, ha Yantól igenlő választ kap, a fürdőbe viharzik be, és átöltözik egy fekete koktélruhába, majd visszatér a fiúhoz. Persze, ha Yan nem akar elmenni oda ilyen későn, csak bólint, és elengedi őt, nem akarja, hogy miatta büntessék meg, vagy valami. Mindamellett, nem tudja, mit kezdene magával ha itthagyná, így reméli, lemennek a teaházba.*

Vendég

*Bólint. Amíg a lány vele van, képtelenség, hogy történjen velük valami borzalom, mert EGYÜTT vannak. Ezt itt és most jó alaposan belevési abba a konok koponyájába, miközben végigsimít a nyakában lógó medálon. Most kettő van ott: az egyik a naxeldires medálja, amit a sofőrjüktől kapott, a másik pedig a kulcs, Liliya kulcsa. Elmosolyodik a gondolatra, persze csak az ő szokásos, halvány mosolyával, majd kissé bűntudatosan lehajtja a fejét.*
-Időnként úgy szégyellem magam, hogy rád zúdítom minden gondomat. Borzalmasan önző vagyok, nem gondolod? *pillant fel a lányra. Az időre összeráncolja a homlokát.*
-Azt hiszem, muszáj lesz mennem. De nem igazán akarok... *mondja, majd magához húzza a lányt, és átöleli, egyelőre nem is engedi el. Persze tisztában van vele, hogy nem maradhat már sokáig, de ennyit még muszáj volt. Elég hamar el is húzódik, feláll, és megissza a maradék vizet. Azonban még nem bírja rászánni magát, hogy elmenjen. Nem tudja, hogy fogja kibírni az éjszakát...*

Vendég

*Válaszul csak bólint, majd felvéve a láncot, a fiú nyakába akasztja azt.* - Túl fogjuk élni. Együtt. *Szorítja meg ismét a fiú kezét.* - Gaea a jövő héten már biztosan felkelhet... *Mondja, hogy valami vidámat is vigyen a társalgásba.* - Bár nem tudom, mit fog szólni ahhoz, ami történt. *Fintorog egyet, majd az ágy másik szélére ül, ahol nekitámaszkodik a falnak. Örül, hogy Yan kezd megnyugodni. Határozottan jobb kedvre derül ettől. Aztán az órájára néz.* - Te jó ég, már ennyi az idő? Neked nem kéne visszamenned a szobádba? Még a végén elkapnak. *De ezt is csak azért mondja, mert nem akarja, hogy a fiút megbüntessék - miatta. Persze igazából annak örülne, ha Yan még jó sokáig vele maradna... Bár, jobban belegondolva még abban sem biztos, hogy egyáltalán tilos-e másik hálóban tartózkodni. És ha igen, hogy buktatják le a tetteseket? Itt csak nem járőröznek... Persze lehet, hogy jobb lenne, ha nem uszítanák magukra rögtön az első nap új..."tanáraikat". Persze, könnyű mondani - megtenni már nehezebb.*

Vendég

-Mikor belészerettél, még nem volt teljesen az. Csak félig *húzza el a száját, de egy kis mosoly is meglapul ebben a gesztusban. Felvont szemöldökkel figyeli a lány ténykedését, majd megnézi a medált. Nagyon szép, és egyből bevillan neki, hogy mennyire illik a kő színe a lány szeméhez, de ekkor a lány a kezébe rejti a láncot, nagyon meglepődik.*
-De... Ez egy ajándék... Kicsim, ezt nem fogadhatom el *rázza meg a fejét. Jól esik neki a gesztus, de egyszerűen úgy érzi, nem fogadhatja el. Elvégre a lány a nagymamájától kapta. A lány csuklóján himbálódzó kő egy aprócska mosolyt varázsol az arcára, majd belátja, hogy a lány nem fog engedni. Felsóhajt, majd elhúzza a kezét, hogy megnézhesse a medált. Halvány mosollyal nézi pár pillanatig, majd szerelmére pillant.*
-Te akarod feltenni? *kérdi, szemében pedig kezd csendesedni az érzelmek vihara. Kezd végre megnyugodni. Határozottan ide kellett volna jönnie, s nem a kastélyt járni. A lány mellett sokkal hamarabb békére lelt volna.*

Vendég

- Akkor én egy őrültbe szerettem bele? *Mosolyodik el, majd hirtelen felkel, és a szekrényében kezd kotorászni.* - Itt kell lennie...Tudom, hogy ide raktam... *Motyogja maga elé, majd egy halk "ez az!" kiáltással megfordul, és fél kezét ökölbe szorítva visszaül Yan mellé.* - Ezt...még a nagymamámtól kaptam. Tudod, aki...khm..véla. *Nem szívesen ejti ki ezt a szót - mindig csak úgy gondolt származására, mintha egyfajta bélyeg lenne rajta. Nem hízelgett neki, ha az utcán leszólították a jóképűbbnél jóképűbb pasik, sőt, az sem, ha hajnalban arra kelt, a szomszéd fiú szerenádozik az ablaka alatt. Sőt, inkább idegesítette. A nagymamája is tudta ezt, azért adta ezt a medált Lilnek. Igen, a lány markában egy medál rejtőzik, amit most meg is mutat a fiúnak.* - Mindig azt mondta: ha nem találod önmagad, vedd ezt kézbe: ez a kulcs hozzád. *Vizsgálja mosolyogva, majd Yan kezét felemelve a fiú tenyerébe ejti.* - Neked nagyobb szükséged van rá. *S ráhajtja a fiú ujjait, mintha azt mondaná: "Ne tiltakozz, úgysem adhatod vissza."* - Nekem már van másik. *Mutatja fel halvány mosollyal a karkötőjén csüngő követ.*

//Medál: http://kepfeltoltes.hu/100722/47387600key_to_heaven__s_door_pendant_by_szilviabead_www.kepfeltoltes.hu_.jpg //

Vendég

-Tudom, Lil, az ép eszem tudja, de sajnos a lelkem nem igazán ért egyet vele *mondja, majd nem hagyva időt a lánynak, hogy megszólalhasson, folytatja.* Egész nap és egész éjjel igyekeztem beletörődni, de... Mindegy *mondja, mert eszébe jut, hogy talán most nem a legcélszerűbb erről társalogni. Liliyának a tekintetéből kell kiolvasnia, hogy a fiú tényleg próbálkozik, de nagyon fájdalmasan érintette, hogy tönkretették az iskolát - számára ugyanis ez már nem az az iskola, ahová beiratkozott, és amibe pillanatok alatt beleszeretett. A zárómondatra keserűen felnevet.*
-Tartok tőle, hogy későn szólsz. Úgy érzem már beleőrültem *mondja elkeseredetten. Ráadásul nap közben kapott egy levelet, ami azt tartalmazta, hogy haza kell mennie egy hétre... "Családi okok miatt, többet nem kell tudnod!" írta az anyja. Meg kell hagyni, ez se dobott éppenséggel a kedélyállapotán, tehát most a teljes depresszió fogságában vergődik. Ebédkor is csak pár falatot bírt leszenvedni a torkán, azon kívül nem nagyon evett semmit, aludni nem tudott, és összességében az egész napja a káosz jegyében telt. Az viszont nagyon jó érzés, hogy a lány megszorítja a kezét, és ezzel öntudatlanul emlékezteti arra, hogy többé már nincs egyedül. A lány nem is cselekedhetett volna jobban. A másik kezével a pohár után nyúl, és iszik még egy kortyot, aztán ismét a lány kék szemeit kezdi nézni. Picikét megnyugtatja a látvány. Lehet, hogy egyből ide kellett volna jönnie...*

Vendég

*Mikor meglátja, hogy néz ki a fiú, leráncigálja maga mellé az ágyra.* - Te jó ég, Yan, szörnen nézel ki... *Mondja aggódva, miközben végigméri. Bár sejti, mi baja lehet a fiúnak, azért megkérdezi.* - Mi a baj? *De, mintha csak költői kérdést tett volna fel, azonnal folytatja.* - Yan, törődj bele. Nem tehetsz ellene semmit, csak magadnak ártasz. Túl kell élni, és kész..Ez van. *Beszél teljes nyugalommal a hangjában a lány, és így is gondolja: ő már túltette magát ezen az egészen, és bár nem tetszik neki egy cseppet sem, azért nem is néz ki úgy, mint a fiú.* - Ha ezt tovább folytatod, bele fogsz őrülni. *Teszi még hozzá, és szemében aggodalom, de némi megértés is csillog. Megfogja Yan kezét, és megszorítja, mintegy nyugtatólag. Tudja, hogy nem tesz jót, ha az ember az érzelmeit magában tartja - nem is tudja, hogy bírta eddig a fiú. Minden esetre ő csak segíteni próbál, és megtesz minden tőle telhetőt.*

Vendég

*Nem érdekli különösebben, hogy milyen ruha van a lányon. A halvány mosolyt viszonozza, majd belép. Gyorrs pillantással felméri a szobát, majd, mikor látja, hogy senki más nincs a szobában, leveszi a csuklyáját. Kicsit ijesztően fest: a haja nem a szokásos szálegyenes formáját hozza, hanem egy kicsit össze van kócolódva, szeme alá sötét karikákat rajzolt az átvirrasztott éjszaka. Mikor megszólal, picit rekedt a hangja.*
-Igen, kérnék *mondja, majd, ha megkapta, iszik pár kortyot, aztán leteszi valami asztalszerűségre, és végigsimít a lány vállán. Látja, hogy szerelme sincs éppen ragyogó hangulatban, de most nem nagyon futja neki szavakra. Belül még mindig őrjöng, hiába, hogy egész nap próbálta elcsendesíteni a lelkét és megnyugodni, de nem nagyon megy neki. A szíve azt diktálná, hogy menjen az igazgatói irodába, és akár puszta kézzel essen neki annak a nőszemélynek, de tudja jól: őrültség lenne. Ha nem lenne senkije és semmije megtenné, de van, ezért csak próbál ellentmondani háborgó bosszúvágyának.*