Vörös vércse háló

- Á ki van zárva, hogy dél legyen... még túl álmos vagyok ahhoz! * suttogom bele a melleibe, majd lágy csókokkal halmozom el az apró dombokat. Kezemmel végigsimítok a gerince mentén, és mikor az arcomat megfogja és maga felé húzza már-már magamtól kínálom fel ajkaimat egy csókra. Szájára puha puszikat helyezek, majd mikor kikéri magának a kispárnás dolgot, csak hangosan kacagni kezdek. *
- Az én kispárnám itt van! Egyszer majd én alszok a te ciciden, és nem te az én vállamon - a karjaimban * gonoszkodom, majd mikor a lány elsiet készülődni, finoman megpaskolom a fenekét, és sóvárgó pillantással nézek utána. Most nekem is szükségem lenne egy hidegvizes zuhanyra, hiszen tökéletesen felébredtem, de ugye nem csak én, hanem valami másom is. Mikor kijön, természetesen én még nem vagyok készen. Az ágy melletti táskából kirántok egy pólót, nadrágot, zoknit és minden szükséges dolgot, majd a törülközőt a vállamra dobva, kidudorodó alsóval és kacsintva vonulok a fürdőbe. Mivel senki nincs a szobába, természetesen a szoba közepén letolom a gatyámat, ezzel is megvillantva csupasz hátsómat.. *
- Ha esetleg lenne kedved... nyugodtan utánam jöhetsz! * piszkálódom majd bevonulok a fürdőbe és megnyitom a hideg vizet. A jeges cseppek libabőrt idéznek elő kezemen, testemen, és meg is állapítom, a legjobb dolog a hideg zuhany, tuti reggeli vacogás...
A vizet hamar elzárom, fogat mosok, majd kócos, enyhén nedves hajjal vonulok a lányhoz, immár felöltözve. *
- Elkészültem! És te? * nézek a lányra kérdőn.. *

* Soha nem gondoltam volna, hogy Bells ennyire ki tud fárasztani. Mondjuk tény, inkább a testgyakorlás, mint az örökös veszekedések, amikből azért volt nem kevés. A bál óta tökéletes a kapcsolatunk, és szerintem ez csak a szexnek köszönhető. Na igen! Mondjuk tény, azt sem tudom, hogy a fenébe tudtam egyáltalán a bálig megtartóztatni magam! Hiszen annyira csodálatos, és hosszú lábai teljességgel megvadítanak. Azóta elég sok éjjelt töltünk együtt, a szobatársai már meg sem lepődnek, ha ott alszok. Ilyenkor általában visszafogjuk magunkat, hiszen társaságban nem illik semmi olyat tenni, azonban a múlt éjjel... most épp üres volt az egész szoba, így nem zavartunk senkit.
Lágy cirógatásra ébredek. Egy száj kúszik ajkamra, és forró, puha tenyér öleli át a derekamat. Ha mindez még nem lenne elegendő, egész testével hozzám bújik. Nagyot szuszogok, és mint rendes férfi, én is érzem magamban a vágyat! Reggel van, ez egy ilyen időpont, nem csak én ébredezem ilyenkor, hanem egyéb más testrészem is. Félig kinyitom a szememet, mire ő is távolabb kúszik. Hallom gyomrának hangos korgását, amire csukott szemmel vigyorogni kezdek. Még nem vagyok képes arra, hogy kinyissam a szemeimet, megteszi helyette így csendben, titokban is, bár fejemről lerí hogy már ébren vagyok. *
- Jó reggelt! Mennyi az idő? * kérdezem elhaló hangon, majd csukott szemmel, tapogatózva halad kezem egyre kintebb egészen addig, míg Bellába nem ütközöm. Ha már megtaláltam, természetesen magamhoz rántom, és fúrom bele arcomat a mellei közé, kispárnának használva azokat. *
- Ne mozdulj, ez jó! Így is valaki elvitte a kispárnámat! Anélkül nem lehet aludni! * oktatom ki játékosan és szuszogok bele a mellkasába, és ha már ott vagyok kicsit ki is nyitom a szemem. Csodás látvány korán reggel, és mivel takar a fény sem túl bántó... *

- És ha nem volt rá lehetőségük? Hogy elveszítették a nyomodat? Ez meg sem fordul a fejedben? Áhh mindegy is.. * hagyom inkább a lányra kissé mérgesen. Annyira csökönyös, mint egy szamár, és érzem, hogy totálisan felesleges beszélnünk mindenről. Hiszen csak ugyanazt mondja, mintha meg sem hallana engem, ez pedig abszolút feldühít. Megértem az ellenérzéseit mindennel kapcsolatban, azonban jó lenne, ha azt is meghallaná, amit más mond, egy külső szemlélő, mert lehet hogy bizonyos dolgokat nem úgy kellene látni mint ahogy most teszi. *
- Nem azt mondtam, hogy kérj bocsánatot, hanem hogy bocsáss meg neki, amiért így viselkedett! Neked lenne könnyebb a lelked, te könnyebbülnél meg! Tudod annyira azért lehetnél nyitott, hogy ha netalántán egyszer előkerül és megkeres, akkor végighallgatod, és beszélsz vele, de sajnos nem látom, hogy ez valaha is megtörténne. Leragadtál egy ponton, és onnan nem is akarsz kimozdulni. Mintha jó lenne gyűlölködnöd... ezt pedig nem értem! És most már látom, hogy te soha nem is kerested volna a szüleidet igazán... mert neked ez nem fontos, legalább is nem úgy viselkedsz, mint akinek számítana a család vagy bármi. És a könyvtáras nézelődés csak egy olyan ürügy, amivel magadat nyugtathatod, hogy te tettél valamit! * fakadok ki teljesen, és elkezdek járkálni a szobában. Kezemmel idegesen a hajamba túrok, mozognom kell, mennem, tennem valamit, különben megőrülök ettől a helyzettől. Mikor megkérdezi, hogy hallottam -e Oliverről csak hangosan felhorkanok. Végül is, ha hallottam volna, akkor sem mondanám meg neki! Ezek után pláne! Majd ha kicsit végiggondolja a dolgokat, na akkor majd igen! *
- Megértem, hiszen nincs rájuk szükséged! Egyedül minden sokkal jobb.... * mondom lemondóan, majd mikor az ablakhoz sétál, én az ajtóhoz. Kezem a kilincsre fonódik és némán elhagyom a terepet. Ingoványos talajra tévedtünk, és úgy érzem én veszítettem. Hogy lehet, hogy neki semmi nem fontos, hogy csak úgy kizár embereket az életéből? Hiszen boldog lehetne! Megismerhetné a történetét, és örülhetne annak, hogy másnak sikerült! Ehelyett inkább gyűlölködik és abban a luxusban él, hogy eldönti kit akar megismerni, és kit akar látni az életében. Én nem választhattam meg, hogy akarom e ismerni a szüleimet, ők döntöttek helyettem... és miattuk mindent elvesztettem! Lehet, hogy ő nem így járna, ha a kezébe venné az irányítást! Kár, hogy ennyi falat emelt maga köré... *

- De lehet hogy azóta már sok minden megváltozott! Lehet, hogy immár nem gyermek fejjel nézve a dolgokat teljesen mások, és lenne olyan nyom, ami akkor nem tűnt fel neked! * lelkesedem továbbra is, és már-már megrázom a lányt a vállainál fogva, hogy helyre billentsem a gondolatait. Kit érdekelnek a kifogások, neki lenne könnyebb! Eldönthetné, hogy akar e családot, ami eddig nem volt neki, és megtudná a választ is a kérdésre, hogy miért hagyták magára. *
- De ez hülyeség Bells! Pont most mondasz ellent magadnak! Azt mondod, eldobott a családja miatt, és hogy nem az volt a baj, hogy talált magának másokat! Akkor most mi az igazság? És én megértem, hogy szar lehet, meg hogy 13 éven keresztül te voltál neki minden, de ha veled történt volna ugyanez, te biztosra mered állítani, hogy nem csak ezzel foglalkoztál volna? Ha találtál volna egy címert, és egy embert leszámítva mindig magányos lettél volna, te nem ugyanígy kerested volna a múltadat, a gyökereidet? És honnan tudod, hogy nem csak védeni akart? A származásbeli különbségeket elsősorban nem Oliver indította el, ezt te is tudod, mint ahogy azt is, hogy egy Mardekárosnak nincs túl sok lehetősége! Ugyanúgy, mint egy Griffesnek sincs. Nekünk is utálkoznunk kell, nem lehet Mardis barátod, mert az felér egy árulással! * mondom kimérten és határozottan a védelmembe veszem Olivert! Most határozottan nem értek egyet a lánnyal, hiszen éppen azzal van baja, hogy a fiú megtalálta, kereste a családját! Aláírom, nem viselkedett szépen, nem olyan eszméket vallott ami követendő példa, és biztos hogy bunkó is volt Bells-el, de ez amit most a lány mond, egy olyan hisztiszerű indok, ami csak úgy van, és lóg a levegőben. Lehet, hogy ő nem hagyta volna ki a dologból Olivert, de az biztos, hogy szintén ugyanúgy kereste volna a szüleit! *
- Nem, egy ideje nem tartom vele a kapcsolatot, megnyugodhatsz! De tudja, hogy itt vagyok, még mielőtt idejöttem váltottunk pár baglyot! Hónapok óta nem hallottam felőle…
De miért?

- Hát keressünk! Hogy legyen valami! Lehet hogy csak nem vettek észre valamit! Kell lennie valamilyen nyilvántartásnak! Lehet elraboltak, és kerestek, csak nem tudták hogy te vagy az… annyi annyi lehetőség van! * mondom a lánynak lelkesen és komolyan is gondolom. Nem lehet ezt csak úgy annyiban hagyni, egyszerűen kell, hogy megtalálja a szüleit! Hiszen szenvedett már eleget, annyi már kijár neki hogy tiszta lappal induljon. Kitörni készülő sírását csak némán figyelem. Ahogy hozzám bújik, és ahogy Oliverről beszél mérhetetlen sértettséget érzek a hangjában. *
- De hát te is kerestél barátokat! Miért rovod fel neki, hogy ő is ugyanezt tette? És milyen szarban? Nem igazán értem mit akarsz mondani! Lehet, hogy, el kellene döntened, hogy miért is utálod! Azért, mert keresett más barátokat, és nem te voltál az egyetlen, vagy azért, mert hitt valamiben, melyben te nem támogattad – hozzáteszem jogosan, bár akkor is kellett volna, mert a legjobb barátod volt?! * komoly tekintettel nézek a lányra és várom a válaszát. Már előre látom, hogy az előző mondatommal sikerül kiborítanom, pedig csak jót akarok! Azt akarom, hogy magában tisztázza ezt az egész helyzetet, és jöjjön rá arra, hogy meg kell szabadulnia ettől az egész görcsös múltban éléstől. Jó, nem foglalkozik ezzel állandóan, de kihat az életére ez a dolog, ez pedig nem túl egészséges! *

* Nem értem az egész történetet. Vagyis nem is azt, hanem inkább a szereplőket. Tudtam, hogy Bells árva, és hogy Oliver volt a legjobb barátja, azt viszont nem értem, hogyan is lehet ennyire egymás mellett élni úgy, hogy közben nincsenek tisztában azzal, valójában milyen is a másik. A gyermeki idők hamar elmúlnak, pláne akkor, ha a nagybetűs élettel találjuk szembe magunkat. Az árváknak pedig abszolút nem egyszerű az élete, tudom én, hiszen hiába van apám, még ugyanúgy keresztül mentem mindenen. Persze most mondhatná Bells is, hogy legalább ismertem a szüleimet, ami természetesen jogos és igaz, azonban durvább dolgokon mentem keresztül mint egy olyan gyermek, aki árvaházban töltötte az élete napjait. Hiszen jobb álmodozni valami egészen szépről, mint tudomásul venni, hogy vannak szüleid, de tojnak a fejedre… vagyis képtelenek arra, hogy gondoskodjanak rólad.
A lány monológjára csak hümmögök, és döbbenten veszem tudomásul, hogy sír. Nem gondoltam, hogy ez ennyire fel fogja zaklatni, pláne hogy sok mindenben nem értek vele egyet. Én nem feltétlenül így reagáltam volna a dolgokra, én nem feltétlenül hagytam volna ezt az egészet veszni. Ő miért nem kezdett el nyomozni a szülei után? Ő miért nem támogatta Olivert? És nem azért, mert hogy Olivert akarom védeni, de az ő felfogása is érthető, azt leszámítva, ahogy viselkedett Bells-el. A sarkára állhatott volna, és megmondhatta volna mindenkinek hogy a lány is aranyvérű, vagy hogy ne közösítsék ki, hiszen semmit nem tudni a múltjáról. Totálisan elbeszéltek egymás mellett, és egy apró sérelem miatt vájtak egymásba mindennél mélyebb sebeket. Ezt már az elején tisztázni kellett volna, és akkor nem jutottak volna ide. Hiszen én ismertem Olivert. Barátok voltunk, tudtam, hogy mennyire fontos neki az a címer. Azt is tudom, hogy évekkel később azért tűnt el, mert a nyomára akadt valaminek, és hogy megtalálta azt az embert, aki elvezetheti a családjához. Kitartó volt és nem hagyta, hogy eltérítsék az útjáról. Ez pedig akárhogy vesszük, egy értékelendő dolog. Tudom, hogy fájt neki, hogy valaki nincs mellette, többször is említette valakinek a hiányát, ám neveket nem közölt. A tényeket ismerve tuti, hogy Bells volt az a személy, akinek a támogatására áhítozott, de hát elrontotta! Oliver, Bells! Miért rekesztettétek ki egymást a másik életéből? Hiszen nem kellett volna!
Nagyot sóhajtok, majd ujjammal letörlök egy könnycseppet a lány arcáról. Finoman megsimogatom puha bőrét, majd ujjaimat az álla alá teszem és egy lágy mozdulattal felemelem azt, hogy immár a szemembe nézzen. Kutató pillantással szemlélem lélektükreit, próbálok még több mindent kiolvasni onnan. *
- Te miért nem indultál a szüleid után? Miért nem volt fontos, hogy megkeresd őket? Ne haragudj, semmi közöm hozzá, csak nem értem, miért nem próbáltad megtalálni őket! * kérdezem a lányt, majd lágy puszival illetem orcáját. Ajkam felfogja sós cseppjeit, majd magamhoz ölelem. *
- Meg kellene bocsátanod Olivernek! Ha megtennéd, megkönnyebbülnél..

- Nocsak, szinte mindent eltaláltam? * nézek a lányra meglepetten, majd hagyom hogy az ágyra húzzon. Még mindig nem érzem magam túl kommunikatív állapotban, még mindig bennem van az az előző tüske. Ki kellene tépnem, kiszakítani magamból az előző viselkedését, de nem tudom. Próbálom megérteni, elfogadni, de eléggé nehezemre esik minden. De biztos, hogy ennek is van magyarázata. Igazából érdekesnek találom őt, és kíváncsi vagyok arra, hogy mi is van a felszín alatt. Soha nem mesélt nekem Oliverről, hogy mivel is hagyta őt annyira cserben!
Meredten bámulom a kezemet, majd a lány arcát. Ajka hívogat én azonban ellenállok, és nem csókolom meg, akármennyire is szeretném. Most épp mesét innék arról a cseresznyepiros szájról, az érintések ráérnek még. Szemöldököm összeszalad, majd úgy kérdezem meg a legalapvetőbb kérdést. *
- Hogy hagyott téged cserben? Soha nem beszéltél erről! Mi az a dolog, amivel ennyire elárult? * kérdezem és várom a választ. Már egy ideje foglalkoztat ez az Oliveres dolog, hiszen nem olyan régen, még engem is hozzá hasonlított. Szeretném tudni, hogy miért is voltam én olyan mint Ő, hogy miben is hasonlítunk ennyire. Nem, nem feszültséget akarok szítani, egyszerűen csak érteni akarom, és tudni azt, hogy mennyire méltó arra, hogy esetlegesen komolyabbra fűzzük a kapcsolatunkat. Mert Bells egy édes lány, okos, kedves, és csodaszép, de klappolnia kell mindennek. Nem akarok csalódni, nem akarok megint a mennyből a pokolba zuhanni egy másodperc alatt! Tudnom kell milyennek lát, hogy mit gondol rólam. És nem azért kell hogy kiérdemeljen, mert én olyan fantasztikus vagyok, hanem azért, mert szeretném a szívemet olyan emberre bízni, akiben nem fogok csalódni, aki nem olyan mint az emberek 90%.... nem tucat! Reménykedve fogom meg hát a kezét, és ezzel is bíztatva, remélem elmeséli mi is történt vele! *

- Aki a legutóbb kifejezte irányomba az érzéseit, az sírt, és közben bocsánatot kért, majd megnyomta a gázpedált… * suttogom, majd önkéntelenül is megrázkódom, mikor visszagondolok anyám hirtelen jött ötletére. Soha nem hittem volna, hogy képes lenne arra, hogy magával rántson a teljes pusztulásba. Jó persze, így utólag visszagondolva abszolút apám hibája volt az egész kiborulás, de hát fene sem gondolta, hogy ezt fogja tenni. Pedig szerettem őt… az anyám volt! Tényleg hihetetlen és felfoghatatlan, hogy azt gondolom, ha valaki számomra fontossá válik, akkor azt előbb vagy utóbb elveszítem? Hiszen eddig mindig ez történt! Vagy szakítás, vagy halál, vagy új élet…mindig csak én vagyok a biztos pont saját magam számára. Ez pedig bármilyen embert megedzene, nem csak engem… Vannak akik az ilyen dolgok alatt összeroppannak! Én soha nem tettem ezt, bár a lelkem már egyáltalán nem egy fiatal lelke. Belefáradtam, beleöregedtem mindenbe. Talán ezért próbálkozom ilyen nagyon és akarok változtatni! Bellst akarom, hogy rendbe tegye az énképemet, a világomat, engem… és hogy méltó legyek hozzá. De ha egy kicsit nem lehetek én is önmagam, akkor soha nem fogok kibékülni ezzel a helyzettel, soha nem fogom magam egyenrangúnak érezni, és ami még ennél is fontosabb, soha nem fogom azt hinni, hogy én megérdemlem őt, hogy megharcoltam érte… és hogy igen, nyertes vagyok, mert elnyertem a szívét annak, akit mindennél jobban szeretnék. *
- Pedig nem úgy tűnt, mintha fontos lenne… * mondom kimérten, majd a távolba pislogok. Nem akarok rá nézni, nem akarok elgyengülni. Határozott vagyok, és tudom, hogy mikor kell kivonnom magam valaki hatása alól, és most ez az a pillanat. Nem úgy beszélt velem, ahogy szerintem megérdemeltem. Hiszen én nem voltam flegma, nem csak úgy odavetettem a szavakat… és ami még ennél is fontosabb én mindig is kíváncsi voltam rá, arra, hogy ki ő, hogy honnan jött. Igen, ő is mondta már, hogy érdeklem, de az érdeklődés sokszor elég hamar, elég felszínes kérdésekben kimerül. Ő pedig nem kérdezett, de legalább szarul tippelt… és a legáltalánosabb dolgokat sikerült kinyögnie. Nem fogok örömömben táncot lejteni, az biztos, hiszen mi értelme van, ha rá kell erőszakolnom egy ilyen dolgot? Akkor ezek szerint magamat is ráerőszakolom?
Mikor bevallom mi is történt velem, egy pillanatra elhallgat. A következő percben már kezét érzem a derekamon, arcát a hátamon, és édes, virágos illatát. Lágyan maga felé fordít, én pedig már nem remegek az idegtől, egyszerűen csak csalódott vagyok. Nagyot sóhajtok, mikor hozzám ér, majd mikor az ágy felé húz, lecsukott pilláim mögül szemlélem a világot. Hagyom hogy vezessen, majd mikor leülünk kinyitom a szememet és Bells-re nézek. Nem azt kértem, hogy változzon meg, azt kértem adjon nekem teret… a kettő nem ugyanaz. Mivel azonban hiszem, hogy felesleges erre a dologra immár szót pocsékolni, inkább megpróbálom lezárni a témát. *
- Jó, értem, nem várom el, viszont akkor te is érts meg, és legyél türelmesebb, na meg kicsit empatikusabb! * kérem, majd miután ezt a mondatot is eldaráltam a kérdésére lágyan elmosolyodom. Kezét elengedem, majd az ágyra dőlök és a plafont bámulom. Próbálok visszaemlékezni a találkozásainkra, az elejtett mondataira.. de régen is volt az első pillantást… *
- Árva vagy, nem tudod honnan jöttél…Sokáig voltál amolyan magányos farkas, majd bekerültél a Roxfortba. Ott szereztél jó pár barátot, köztük Olivert is, akiben sikerült mérhetetlenül nagyot csalódnod, és ez elég volt ahhoz, hogy megpróbáld kitörölni az életedből. Kirúgtak, majd itt kötöttél ki… azóta kinyíltál mint egy virág, sokat gondolsz a múltra… és félsz attól, hogy magadra hagynak… ezért akarod mindenáron kifejezni az érzéseidet… * mondom, majd fejezem be hirtelen… *
- Nos, mit találtam el?

- Na, pont ezt nem akartam! Hogy félreértsd! És hogy megsértődj! * komorulok el teljesen, mikor meghallom a problémázását. Látom az arcát, ahogy felemelkedik, hogy már-már könnyes a szeme az idegességtől. Nagyot sóhajtok hát ez van! Szép volt Noah, megcsináltad! Kell neked az őszinteségi roham, ami miatt egyszerűen muszáj elrontanod az összes tökéletes pillanatot!
Kicsit hátrébb csúszok, immár hagyok helyet a lánynak, na meg persze azért is, mert jelen pillanatban épp nem úgy viselkedik, aki kifejezetten a társaságomra vágyik. Tényleg bunkó voltam? Hiszen nem akartam az lenni, nem akartam hasonlítani semmilyen kurtizánhoz.. *
- Nem akartalak semmilyen örömlányhoz hasonlítani, csak azt akartam a tudtodra adni, hogy nekem szükségem van arra, hogy férfinak érezzem magam. Küzdeni akarok egy lányért és tényleg hízelgő az udvarlás és a bókok, de szeretem ha ezt a feladatot rám hagyják… legalább is az első körben! Nem kell ebbe mást belemagyarázni! * akadok ki én is kissé most már az idegességtől kezd el tikkelni a szemöldököm. Ujjaimat kiroppantom, már fájón feszültek az ízületeim attól, hogy görcsösen markoltam az ágy szélét mintegy láthatatlanul. *
- Jó, hát nem kötelező… legalább is ebben a formában… * nézek a lányra szúrós szemmel és totálisan felidegesítem magam. Én próbálok őszinte lenni, elmondani mi a bajom, erre kapom ezt a flegma stílust és sértettséget! Hát köszi, de ebből nem kérek! Elég bajom van nekem, nem kell, hogy még ő is rátegyen egy lapáttal! Persze azért elkezd tippelgetni, amire csak a magasba emelem a szemöldököm. *
- Gyakorlatilag nem sok mindent, öröm… de ha tényleg nincs kedved ehhez az egészhez, ha nem vagy rám kíváncsi, akkor el is mehetek… * mondom majd állok fel a lány arca láttán. Nem értem, hogy miért kell így viselkednie… *
- Anyám volt csak varázsló, nem élek a szüleimmel, hivatalosan kinevezett gyámom van, akit Isabellának hívnak. 28 éves, olyan, mint a nővérem, és a világ legjobb barátja! Az anyám öngyilkos lett apám miatt, aki szeretőt tartott, és mikor ezt tette, engem is meg akart ölni magával… azóta látom a halottakat… Igazság szerint ezt nem így szerettem volna veled megbeszélni, bár jelenleg látom nem vagy túlzottan rám vevő… * sétálok az ablakhoz, majd két kezemmel a párkányra támaszkodom.. *
- Figyelj Bells én tényleg nem akartalak bántani, csak egyszerűen az életem miatt.. szükségem van arra, hogy úgy menjenek a dolgok, ahogyan én akarom! Máshogy megőrülök! Annyi szülőnél jártam már, orvosoknál… én akarok irányítani és ez igaz az életemre és a párkapcsolataimra is, mert szükségem van a saját tempómra! Ez olyan nagy baj?

- Ne vedd sértésnek, tényleg… csak, igen… * Kezemmel immár a ruhája szélét kezdem babrálni, majd kiszakad belőlem hogy mi is nem tetszett. *
- Szóval ez az állandó kézfogás, és megcsókolnád a nyakam… áááá ez nem nagyon fekszik. Valamiért olyan érzésem van, hogy egy nő ilyenkor felkínálja magát és nem érzi azt, hogy ő kellőképpen nő lenne. Nekem a nő az, akit meg kell hódítani, és ezért akarok férfi lenni! Meg akarlak hódítani, azt akarom, hogy teljesen elvehessem az eszed! * nézek a lányra óriási szemekkel, majd ismét megcsókolom. Futó csók ez, épp hogy csak érintem ajkait nyelvemmel, majd vigyorogva elkapom, felemelem és magam mellé huppantom az ágyra. Miközben arról beszél miért is kedvel én csak hümmögni tudok. Rossz érzések kavarognak bennem, olyan érzés, mintha én csak úgy lettem volna és ennyi. Pont jókor, jó helyen… *
- Hát nem igazán ismerjük egymást, és ezen jó lenne változtatni. Játszunk valamit. Nevezzük „ismerd meg a másikat” játéknak. Most pedig mesélj, szerinted nekem mi történt az életemben. Én majd bólogatok, vagy megcáfollak! * vigyorodom el, és próbálom kihozni ebből a szar helyzetből a maximumot.*

- Hogy azt érzem, túlzottan … nyomulsz. Ne érts félre, hízelgő, de én az alap felállásban hiszek, miszerint a fiú udvarol a nőnek és nem fordítva. Szóval jó lenne meglepni téged egyszer egy virággal, vagy egy tökéletes randival… nem is tudom..* mosolygom, majd a „nem is tudom” résznél kicsit elmélázok. Valójában ha Isa nem támogatott volna, akkor valószínűleg még nem léptem volna. Nem érzem, hogy száz százalékig megismertük egymást, nem tud rólam szinte semmit. Semmit a múltamról, rólam, a szüleimről… semmiről. Hogy kedvelhet hát így valójában? Hiszen ez csak egy látszat, egy kép, melyből arra következtet, hogy esetleg én olyan valaki vagyok, akit meg tudna szeretni. De vajon biztos ez? Én csak nem akarom hogy csalódjon. Mehetett volna ez lassabban is, csak ha totál behúztam volna a féket, akkor eltávolodott volna tőlem. Mert azt hitte volna hogy nekem nem tetszik. Ez pedig hazugság. *
- Mi tetszik bennem, Bells? Mármint miért kedvelsz? * teszem fel a költői kérdést a lánynak, és komolyan gondolom, ezt láthatja rajtam, ha a szemembe néz. Talán ideje lenne beszélgetnünk komolyabb dolgokról is. Olyanokról, amiről nem tud, és lehet nem is akar tudni szívesen. *

* Azt hiszem a dolgok igazán jól haladnak. Én boldog vagyok, mert végre a karomban tarthatom a világ talán legtökéletesebb nőjét, és remélem ő is pontosan ugyanannyira elégedett mint én. Ajkának édes ízétől teljesen megőrülök. és ha nem tudnám, hogy őrültség amit teszek minden teketóriázás nélkül húznám magamhoz még közelebb, egészen addig míg ő nem könyörögne azért, hogy az enyém lehessen. Magamban próbálom elhessegetni a pajzán gondolatokat a fejemből és mikor végre elválnak ajkaink kissé megnyugszom. Még egy ilyen csók, és nem tudom, mit fogok magammal kezdeni, és az a hihetetlen, hogy ez volt az első! Vajon hány darab kell még ahhoz, hogy teljesen elveszítsem a kontrollt? Bells fejét lágyan a vállamra hajtja, én pedig mosolyogva figyelem minden rezdülését. Arca kipirult, haja nem áll épp a legtökéletesebben, azonban én el sem tudom képzelni, hogy ennél szebb lehessen. Természetes bája egy csoda, és én többek között ezért is kedvelem ennyire. Mikor megpuszil elégedetten oldalra döntöm a fejemet, úgy nézek rá. Ujjaimmal lágyan szántok bele hajába és tincseit finoman csavargatni kezdem. *
- Hát ez nem volt rossz! * vigyorgom a lányra csillogó szemekkel és remélem hogy végre mosolyogni is látom. *