Vörös vércse háló

* Igazából nem érdekel akar e tiltakozni, vagy sem. Teste már a megismerkedésünk óta azt sugallja, hogy vágyik rám, én pedig ezzel pontosan ugyanígy vagyok. Ujjaim a tarkóján pihennek, majd miután kiböktem azt a fránya mondatot minden teketória nélkül húzom magamhoz közelebb. Kicsit én is előrébb mászom, majd végre egyesítem a már oly régóta sóvárgó ajkainkat. Nyelvem lágyan simít végig nyelvén, fogán, majd ki nem mondott szavak, érzések után kutat. Szemem lecsukódik, átadom magam a hihetetlen érzésnek. Pillangók verdesnek a gyomromban, majd mikor megérzem Bells karját a nyakam körül, még közelebb húzom magamhoz. Talán soha nem fogom tudni eléggé közel érezni! Kezem a derekára csúszik, majd egy határozott mozdulattal az ölembe emelem. Annyira könnyű, annyira tökéletes...
Szám ajkán kalandozik továbbra is, finoman harapom be alsó ajkát, szívom meg nyelvét, majd óráknak tűnő percek után elengedem és próbálom magam kiszakítani a bódultságból. Kezem hátát simogatja, fejemet felemelem, úgy nézek a szemébe és próbálok kiolvasni bármit is az arcából. Remélem ő is pont annyira elégedett mint én. Ajkamon lágy mosoly jelenik meg és azt hiszem ezért már megérte felkelni... *

//Fagy!//

- Hát épp ezaz! Csodálatos lány vagy ... tényleg... csak... * mondom, miközben kezével apró köröket rajzol a tenyeremre. Sóhajtok egy nagyot, hiszen ha már elkezdtem akkor folytatnom kell, csak nem tudom hogyan adjam a dolgokat a tudtára. A mondandóm egyszerű, azonban érzem, hogy jelen pillanatban mindent elszúrok. Ő komolyan azt hiszi nem érdekel engem, ami hát eléggé baromság. Hiszen okos, szép, kedves, miért ne érdekelne? Egyszerűen csak ne vegye át a kezdeményező szerepet! Mert én akarok a férfi lenni, aki irányítja ezt az egészet!
Arcom elkomorul egy pillanatra, majd kezemet kihúzom a kezéből, és végigsimítok az arcán. Ujjaim lágyan cirógatják selymes, porcelánszín bőrét, közelebb hajolok hozzá. Immár pár centis távolságról bámulok íriszeibe és elismerően állapítom meg, hogy ő is pontosan olyan arcot vág mint én... hiszen saját magam látom a szemeiben, ez pedig mindennél csodálatosabb. Eközben ujjaim a nyakára siklanak, majd vissza a tarkójára. Csak egyetlen határozott mozdulat, csak annyit teszek, és mindennél közelebb kerül hozzám. Ajkaim már majdnem övéit súrolják, azonban még el kell mondanom, amit akarok. *
- Oda vagyok érted, csak hagyd, hogy férfi lehessek! * suttogom cseresznyepiros szájára, és ha hagyja, akkor megcsókolom... *

* Az ajtó kinyílik, ajkam már épp szólásra nyílna, mikor is nem Bellst pillantom meg, hanem egy ismeretlen vörös leányzót. Mosolya sokatmondó, és hát mivel úgyis szeretem adni a lovakat az emberek alá, egy kellemes mosollyal próbálom elvarázsolni. Kezemmel intek egyet, majd ha már ő is ilyen kedvesen köszönt én is viszonzom ezt. *
- Ó, te biztos Jós lehetsz, ha már tudod kihez jöttem! * vigyorgom, majd mikor Bells átveszi az irányítást a dolgok fölött kezemet összekulcsolom magam előtt, és úgy nézek a távolodó lányokra. Fejemet ingatom kicsit, ezzel is kifejezve, hogy mit is gondolok a csacsogó lányokról,meg az ilyen barátnőkről, majd mikor hellyel kínálnak én inkább tovább álldogálok. Igazából nem tudom mit kellene mondanom, tennem. Azt hiszem őszintének kellene lennem hozzá, úgyhogyhogy előveszem minden bátorságomat. *
- Szia Bells! Szóval az van... az van, hogy ne haragudj a múltkoriért... és szerintem tartozom egy magyarázattal. Tudom nem bírok túllépni dolgokon, de én már csak ilyen ... ilyen selejtes vagyok! * vigyorgom, és próbálom leplezni növekvő zavaromat. Teszek még pár kört a szobában, majd mikor meguntam, a lány mellett kötök ki. Ráülök az ágyra és várom hogy mondjon valamit... nagyon remélem hogy nem haragszik.. *

* Hangosan kopogok az ismerős fa ajtón. Tudom, hogy itt van, hiszen már napokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy találkozhatunk, hiszen szabadnapos. Mondjuk arról nem volt szó, hogy csak úgy beesek hozzá, azért remélem nem egy szál semmiben fog ajtót nyitni, mert azt, hát nem biztos hogy tudnám tolerálni. Végre levelet kaptam Isa-tól... hozzáteszem egy idióta rivallót, aminek hála az egész szoba viszhangozta, hogy mennyire balfasz vagyok és töketlen, és hogy ha találkozunk, akkor valószínűleg nem csak képletesen leszek az. Még mindig a fülemben csengenek Isa szavai..
" Ide figyelj Noah! Nem erre tanítottalak! Mit művelsz?! Oda van érted, te meg fintorogsz miközben neked is bejön? Csak találkozzunk! Tuti behúzok egyet ezért a töketlenkedésért! Istenem... "
Számat önkéntelenül is elhúzom és a fintor lassan vigyorba vált. Megállok Bells ajtaja előtt, majd megigazítom a ruhámat, és várom, hogy előkerüljön.. *

//ezt viselem //

– Megértem, de én más vagyok! * biztosítom a lányt, majd mikor ellép tőlem kissé zavartan megvakarom a fejem. Tekintetem immár szétnéz a szobában, hiszen még csak körbe se tekintettem, jobban lefoglalt valami más. Ekkor szúrom ki Bells cipőjét. Ujjaim közé véve meglengetem a lány vörös orcája előtt, majd mosolyogva megérdeklődöm mit szólna egy sétához. Igenlő válasza után magam előtt vezetve kitolom a szobából! Úgy innék egy teát… *

– Ismét nem hagyod, hogy eldöntsem kit tartok megfelelőnek a társaságomra! * kacagok fel immár vidáman. Bells olyan akaratos tud lenni, de éreznie kell, hogy jelen esetben nem nyerhet ebben a csatában. Igazam van és kész. Kár lenne elfordulnia tőlem azért, mert van múltam. Neki is van múltja, ő neki is vannak olyan dolgai, amibe más nem szólhat bele. Nem vagyunk egymás tulajdonai, úgyhogy számomra nem fér bele hogy így viselkedjen.
Sós könnycseppje végigsiklik az ujjamon, majd mikor kétségbeesett kínlódással a szemembe néz felsóhajtok. Arca a tenyerembe siklik, majd totálisan belém temetkezik. Kezem automatikusan átölelik törékeny testét, ujjaim végigszántanak csillogó tincsein és jóleső érzést keltve játszani kezdek azokkal. Lágyan simogatom, és remélem, hogy lassan sírása alábbhagy. Nem szeretem látni mikor valaki szenved és őszintén megvallva nem vagyok valami túl jó a vigasztalásban. Valahogy nem tudok a helyzettel mit kezdeni, nem tudok mit mondani. Kellemetlen… *
- Na ugyan már! Ne sírj! Nem történt semmi, csak kérlek értsd meg és fogadd el, hogy én nem Oliver vagyok! Én nem bántalak sem téged, sem mást, a barátságunk pedig abszolút mindenféle hatalmi meccs felett állt. * suttogom, majd emelem fel könnyáztatta arcát a mellkasomon úgy, hogy rám nézzen. Csillogó lélektükrében elveszek egy pillanatra, szívem hevesen ver és elgondolkodom… vajon milyen lehet ajkait csókolni…? *

– El tudom dönteni, hogy kivel is barátkozzak! És az meg sem fordul a fejedben, hogy talán nem vallottam olyan nézeteket? Mert te csak olyanokkal barátkoztál mindig, akik ugyanolyanok? * horkanok fel, majd mikor az ablakhoz lép én is felpattanok. Nem hagyom leülni, helyette inkább megragadom a vállát, és úgy tartom magam előtt, hogy a szemembe nézhessen. Kezem remeg, a ki nem mondott feszültség és idegesség szinte már mardos belülről… komolyan attól félek, hogy szét fog szakítani. *
- Miért kellett volna otthagynom? Mondd meg Bells! Én Oliver barátja voltam és nem a többi birkáé. A mi kapcsolatunk nem arról szólt, hogy kit vegyen górcső alá, hanem arról, hogy megbeszélhesse a legmélyebb gondolatait valakivel. Én nem ítélkezek, én nem kérek senkit sem számon, azért mert … mert esetleg nem olyan a múltja, mint egy mesében! Az enyém sem volt tündérmese! Az anyám majdnem megölt engem is magával! Vele megbeszélhettem, hiszen árva volt, és élt benne a remény, hogy a sorsa jobb lehet! És te most azért nem akarsz velem kijönni, mert hogy volt egy olyan ember mellettem, akit megutáltál? Ez luxus…már bocs! Biztos nagyon sok barátod lehet, hogy csak úgy szórod kifelé a hozzád közeledőket… ! * mondom idegesen, majd mikor sírni kezd nem tudom visszafogni magam. Egyik kezem a nyakára téved, onnan pedig kínzó lassúsággal vándorol fentebb a lány arcára. Ujjam finoman törli le a sós cseppet, majd megadóan egy nagyot sóhajtok! Nincs kedvem veszekedni olyan miatt, ami… ami egy baromságT *

– Még mindig nem értem, nekem ehhez mi közöm! Már bocs, de ezzel épp beskatulyáztál, pont úgy, mint ahogy Oliver tette az emberekkel. Csak ő aranyvér és sárvér között szelektált! * fakadok ki, miközben kezemet idegesen a fotel karfájára teszem. Minden egyes szavamnál egyre közelebb hajolok a lányhoz, már nem igazán tudok nyugodt maradni, minden egyes szónál úgy kell visszafogni magam, hogy ne üvöltsek. Eltávolodtak? Meg szerelem? És ebbe a csöpögős láv-sztoriba rángat bele mert épp unatkozik? Azt hiszi én is szelektáltam? Hogy elitéltem az embereket? Az miért nem jut az eszébe, hogy egy barátságnál nem kell feltétlenül ugyanolyan nézeteket vallani?! Én jól kijöttem Oliverrel, szerintem én vettem át az ő helyét. Meghallgattam, tanácsot adtam, de nem voltam kifejezetten részese a bandájának. ÉN egy megtűrt kívülálló voltam, aki a „vezérrel” áplt jó kapcsolatot, és akit emiatt fogadtak el! Miért kell ezt elmagyaráznom? Miért kell bizonygatnom, hogy mit is gondolok? És nem evidens, hogy ha úgy gondolnám, hogy nem bírom a „különcöket” szóba sem álltam volna vele?!
Nők… *

– És nekem mi közöm ahhoz, hogy Oliver milyen nézeteket is vallott? * kérdezek vissza, miközben helyet foglalok. A lány kézmozdulata nem éppen baráti, ettől függetlenül persze úgy helyezkedem el a fotelben, mintha otthon lennék. Lábaimat keresztbe fonom, és eközben végre ő is helyet foglal. Törökülésbe ül az ágyon, tincsei lágyan vállára omlanak. Kellemetlen a beszélgetés, és az sem teszi kellemesebbé, hogy ismételten azon gondolkodom milyen jól is néz ki. Jó lenne dűlőre jutni, met nekem ehhez semmi kedvem nincs. *
- Kifejtenéd, hogy mi is ez a csalódtam benned dolog? Miben is okoztam én neked olyan nagy csalódást? Csak hogy tudjam én is, érted... * kérdezem immár összefont karokkal. Tekintetem szúrós, és nem bánnám ha rájönne, hogy nem vagyok túlzottan boldog ettől a helyzettől.. *

* Az ajtó nagy sokára kinyílik, én pedig szembe találom magam Bells gyönyörű arcával. Már nem is emlékszem mikor láttam utoljára, és talán pont ezért is kezd a szívem hevesen kalapálni. Végignézek vörös felsőjén, koptatott nadrágján és már-már elmosolyodnék, ha nem azt látnám az arcán, hogy kb. magában egy takonyhoz hasonlít. Felvonom a szemöldököm, kezem egy pillanatra ökölbe szorul, majd mikor kimérten megkérdezi mit is óhajtok… szívem szerint elkapnám és megráznám! Addig ráznám, míg a buta gondolatok ki nem esnek az agyából, és amíg végre vissza nem zökkenti a hormonjait a normális kerékvágásba!
Noah vagyok, a barátja… akivel már a legelején megtalálta a közös hangsúlyt! Nem kell a flegmázás, ez a mű hiszti! Miért nem lehet velem normálisan beszélni? Mi változott? Mit tettem, vagy éppen mit nem tettem?! Jó lenne ha beavatna, mert én már semmit nem értek. *
- Hozzád jöttem, bár gondolom ez nem meglepő! * sziszegem a mondatot a fogaim között, majd mikor az ajtót egy sóhajjal kitárja én egy szemforgással sétálok be azon. Nem fogok örülni annak, hogy csak így enged be! Hogy inkább ezt választja ahelyett, hogy normálisan megbeszélnénk. Talán büdös vagyok? Vagy mi a baja? *
- Esetleg megbeszélhetnénk, hogy mi is a bajod? * térek rá egyből a lényegre. Nem akarom húzni az időt tovább, nincs kedvem macska egér játékot játszani. Válaszoljon most azonnal, és hagyjon lehetőséget, hogy elmondhassam én is, a magam verzióját. Mert szerintem ő csak a sajátját ismeri. Már ha vannak verziók… *

* Meredten bámulok az előttem álló sötétbarna ajtóra. Vörös Vércse Háló…
A név igazán találó, hiszen az én drága Bells-em tényleg vércseként működik. Egy-egy hosszabb repülés után prédára vadászó madárként esik nekem, a patkánynak, aminek egyszerűen nincs menekvése. Legalább is én így érzem. Hiszen mi mást is tehetnék, pláne azok után, hogy csak úgy sarokba szorított? Próbálja megtiltani, hogy kik lehetnek részesei az életemnek, és ezt még Isabelle sem tehette meg! Nem az anyám, nem a barátnőm, szóval nincs beleszólása abba kiket választok magam mellé. Na meg hogy azt hitte más vagyok? Hát milyen? Hol marad a magyarázat, hogy mire is gondolt? Egyszerűen faképnél hagyott, minden szó és magyarázat nélkül! Legalább annyit megérdemeltem volna, hogy azt mondja hát bocs, te hülye, de egyszerűen nem tetszik benned ez és ez! Hol maradnak hát a konkrétumok? Nem értem a nőket, és azt, hogy tulajdonképpen miért is kell úgy csinálni, mintha a tulajdona lennék, majd a másik pillanatban már csak egy senki, aki megtörten fetreng a sárban, és akit kerülni kell.
Nagyot sóhajtok, majd kezem magától elindul. Hármat koppantok a vastag fán, és várok. Várok, hogy végre ajtót nyisson, és magyarázatot adjon, ha már napok óta kerül és színét sem látom. Most itt vagyok, itt a lehetőség! *