Cickány háló

*Érzem, hogy elég nagy választás előtt áll a lány, hiszen nem mindennapi ajánlatot teszek neki. És persze nem is biztos, hogy sikerülni fog, hiszen nekem fogalmam sincs, hogy hogyan is működik az a kapu, vagy hogy egyáltalán működik-e. Talán valaki olyasvalakit kellene megkérdezni, aki már használta azt a kaput, bár konkrét embert nem ismerek, csak pletykákat hallottam. Hiszen azok vannak itt bőven az iskolában, de ez nem is csoda. Ahol ennyi diák lakik, él együtt, ott óhatatlanul is megindul néha egy-egy pletyka-folyam. Megsimítom a leányzó kezét, bátorítva őt, és sejtem, hogy neki ez mennyire sokat jelent, hiszen nem régen mesélte, hogy ő Szerető francoska, Shivala leszármazottja, nekik nagyon sokat jelent az érintés. Talán még meg is ölelném, hogyha nem lenne olyan távol tőlem. Én is elég nyílt vagyok ilyen téren és habár nekem is van privát zónám, nem olyan nagy, mint némely embernek, így egy vigasztaló ölelés nekem sem jelent nagy problémát.*
- Sajnos nem ismerem annyira ezt a kaput, én személy szerint még nem használtam, csak pletykákat hallottam róla. Sajnos konkrétan olyan embert sem ismerek, aki már használta, de lehet, hogyha az Üzenőfalon esetleg üzensz valakinek, akkor mesél neked erről a kapuról. Vagy talán valamelyik tanárt is megkérdezhetnéd. Bár nem tudom.... *húzom el a számat, és habár nem akarom megbántani a lányt, csak kicsúszik a számon a gondolatom:*
- Nem tudom mennyire bízhatunk a tanárokban, mert hát... Kaptatok már valami hírt arról, hogy mikor juttok haza, vagy hogy esetleg próbálkoznak létrehozni egy kaput, átjárót? *nézek mélyen, áthatóan a lány szemébe és kíváncsi vagyok. Adja isten, hogy esetleg tévedjek, vagy ne tudjak semmiről és a tanárok már dolgozzanak az ügyön, de ezt nem nagyon tudom elképzelni - sajnos. Minden esetre kicsit megcsóválom a fejemet és úgy pislogok a leányzóra. *
- Tudom, hogy nehéz lenne... De nem gondolod, hogy akkor esetleg tovább tudnál lépni? Szerintem, hogyha igazán szeretett, akkor ő sem szeretné, hogy boldogtalanul sírj utána egész életedben. Vagy legalábbis... *vonom meg a vállamat és kicsit szomorkásan elmosolyodom:*
- ... Ezt szokták mondani a felnőttek. *mosolyodok a lányra. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan is dönt, de hogyha amellett dönt, hogy elmegy a kapuhoz, akkor elkísérem, ha szeretné. De remélem, hogy ez egyértelmű neki is.*

*Scarletta megemlíti, hogy a párja már nem él, és én nem is tudom, hogy hogyan és mit is reagáljak erre az egészre. Hiszen mit lehet ilyenkor mondani egy egyszerű sajnálomon kívül? Semmit. Szerintem. Így hát csak egy újabb kérdést teszek fel. Sejtem, hogy ez nagyon fájdalmas emlék a lánynak, így lágyan megfogom a kezét és nyugtatóan simogatni kezdem. Kiderül, hogy nem sikerült elbúcsúznia a párjától és talán ezért ilyen nehéz túl lépnie ezen az egészen.*
- Azért kérdeztem, mert...Szóval itt a Nezabarban van egy Lelkek kapuja nevű hely... És lehet, hogy ott el tudnál búcsúzni tőle. *nézek mélyen a lány szemébe. Hallottam már ilyen pletykákat, hogy valakinek hirtelen halt meg valakije, és ott békére lelt. Soha nem mondták el, hogy mit is láttak a kapun túl, de valahogy mindig sikerült túl lépniük az a tény fölött, hogy elhunyt valakijük. Kíváncsian nézek hát a lányra, hogy mit szól ehhez.*

*Az biztos, hogy sok ember elcsodálkozna és gyönyörködne a rajzokban, amik esetleg arról a más világról készülnének. Talán megpróbálhatná lerajzoltatni valakivel. Én is nagyon kíváncsi lennék rá, de hát vélhetőleg ez nem fog eszébe jutni a lánynak, így csak mesélhet a saját világáról. A kérdésével persze egyet értek, hiszen ki ne értene egyet? Végül rákérdezek, hogy neki van-e odaát szerelme. Talán ezért ilyen depressziós és borúlátó, mert nem bízik benne, hogy még viszont láthatja az életben. Valóban én sem tudom, hogy hazajutnak-e egyáltalán. Vajon a tanárok dolgoznak azon az átjárón? Vagy egyszerűen nem is foglalkoznak velük? Azért az elég gonoszság lenne, bár ki tudja... Ebben az iskolában már semmit sem lehet tudni. A válaszára összeszorul a szívem és ahogy a szemébe nézek már tudom a választ: meghalt a szerelme. Már semmi reménye arra, hogy viszont láthassa, maximum a túlvilágon. Nem igazán tudok mit mondani erre, csak egy halk "sajnálom!"-ot suttogok, de gyanítom ,hogy ez abszolút nem vigasztalja és semmit nem jelent neki. Nem tudom, hogy mit is mondhatnék, de a jókívánságára haloványan elmosolyodom.*
- Köszönöm szépen. Én bízom benne, hogy működni fog és már csak egy évet kell kibírnunk, és utána jön ide egyetemre. Akkor tényleg gyakrabban fogunk találkozni. *mosolyodom el, bár tudom, hogy gonoszság ilyesmiről beszélni.*
- És el tudtál tőle búcsúzni? *teszek fel egy furcsa kérdést, bár tudom, hogy nem sok közöm van hozzá.*

*Lelkendezek egy sort, hogy biztos mennyire szép lehet az ő világuk,bár most a háborús helyzetek bizonyára rondítanak rajta egy sor. Bár ki tudja, hogy náluk milyenek a háborúk. Egyáltalán milyen fegyverekkel vívják őket, vagy hogy? Olyasmit képzelek el, amit itt nálunk volt a világháborúk idején, de bízom benne, hogy ott azért nem ilyen durva a helyzet. És vélhetőleg ott mágikus is a dolog, különben nem nyílt volna csak úgy random egy térkapu.*
- Igen, biztos csodás lehet. *bólogatok én is mosolyogva. Rákérdezek az Ősökre, Scarletta pedig elmeséli, hogy kik is ők és hogy ő kihez is tartozik. A Szerető. Hát igen, így már mindjárt érthető, hogy miért ilyen fontosak ennyire neki a kapcsolatok. Kicsit rossz lehet úgy átpottyanni egy másik világba, hogy nem ismersz itt senkit és nincsenek még csak barátaid sem, nem hogy szerelmed. Rákérdezek, hogy náluk ugyan hogy működik egy kapcsolat, a válaszra azonban elszégyellem magam és elpirulva sütöm le a szememet.*
- Hát... Azt hiszem, de. Igazad van.*válaszolom kicsit halkabb hangon, majd a lány szemébe nézek.*
- Neked van odaát... Valakid, akit nagyon szeretsz? *teszem fel a kérdést, ami már egy ideje birizgálja a fantáziámat. Ki tudja, hogy milyen választ fogok kapni, vagy hogy kapok-e egyáltalán. De kíváncsi vagyok. Nagyon is.*

*Leülve az ágyra narancslevet iszogatunk és beszélgetni kezdünk. Remélem, hogy ez nem úgy fog végződni, mint az első alkalom, igyekszem nem felhúzni magamat dolgokon, mert tény, hogy a múltkori beszélgetésünk alkalmával elég forrófejű voltam. Talán ezért is sikerült annyira összevesznünk, és megbántanunk egymást. De szeretném ezt elfelejteni, hogy tiszta lappal indulhassuk mind a ketten. Azt nem mondom, hogy kedvelem a lányt - még nem, - de bízom benne, hogy ez majd változni fog - remélhetőleg pozitív irányba. Scarletta elmeséli, hogy ő egy másik világból származik, én pedig sejtem,hogy akkor bizony egy francoskáról van szó. Mikor felvételiztem ide, azt mondták, hogy nem baj, hogy fél-angyal vagyok, mert vannak itt fél-sárkányok, fél-démonok - tőlük mondjuk kicsit tartok - tündék, koboldok, dzsinnek és még ezerféle lény, akikről esetleg nem is tudhatnak a diákok (lsd. vérfarkas, vámpír).*
- Igazából csak annyit hallottam, hogy vannak francoskák és hogy a világotokba háború dúl és véletlenül estetek át egy átjárón. *mesélem el azt, amit pletykálnak az iskolában, ami közszájon forog. De igazából ennél többet nem tudok, magát az Ősöket sem, és hogy vannak különleges képességeik, azokat sem.*
- Színesebb? Ó, nagyon szép lehet! *csillan fel a szemem és elképzelek egy hasonlatos helyet, mint a Tündérkert. Csodálatos kék és lila bokrokkal és fákkal, zöldes-kék éggel, gyönyörű csillámló, színváltós virágokkal és ilyesmikkel. Igen, lehet, hogy egy 5 éves kislány álma ilyen, én mégis nagyon kedvelem a Tündérkertet, hiszen annyira gyönyörű! Hallgatom Scarletta szavait, az Ősökre pedig felvonom a szemöldökömet.*
- Ősök? Nahát, ez nagyon érdekes! Ezek az Ősök hasonlóak, mint nálunk az istenek, nemde? És Shivala ki volt? *kérdezek rá kíváncsian. Mikor ismét a kapcsolatomról kezd el beszélni, kicsit megrándul a gyomrom, de igyekszem gyorsan lenyugtatni magamat.*
- Nálatok hogy néz ki egy kapcsolat? Állandóan együtt töltitek az időtök minden percét? *kérdezem, és enyhe gúny is hallatszik a hangomban, bár igyekszem ezt a minimumra csökkenteni és igyekezni, hogy inkább a kíváncsiságot érezze csak meg a másik.*

*Remélem, hogy immár tiszta lappal indíthatunk, és egészen jó kis kapcsolat fog kialakulni közöttünk. Talán még barátnők is leszünk, vagy ilyesmi. Az tény, hogy az első találkozás nem volt valami kellemes, de legalább tutira nem felejtjük el, hogyan is találkoztunk. Azért nagyon remélem, hogy néhány hónap múlva nem az lesz, hogy sírva borulok a karjaiba, hogy igaza volt é ő megmondta. Nem, nem, erre még gondolni sem akarom. Mindjárt hétvége! Elfogadom a narancslevet, habár nem a kedvencem, de nem akarom megbántani a lányt ezzel. Egy köszönömöt suttogok, és bele is kortyolok a hideg italba. Habár nem annyira szeretem, kellemesen hűsítő és most még ezért is hálás vagyok.*
- Imádom a nyarat és a meleget, de mindig jól jön egy ilyen hideg ital! *mosolyodom el és hálásan nézek a lányra. Nem iszom ki mindet, hagyok kicsit későbbre is, bár nem biztos, hogy sokat itt akarok lenni, hiszen látom, hogy a lány már pizsomában van - vagy valami olyasmiben. A fogalmazása igen furcsa és rá is kérdezek, mire Scarletta elmeséli, hogy ő bizony egy másik világból származik. Döbbenten pislogok rá és kíváncsiság csillan a szememben.*
- Ó! Ezek szerint Te is francoska vagy? *kérdezek rá konkrétan, hiszen úgy tudom, hogy a Nezabaros diákok közül csak ők jöttek külön világból.*
- Akkor elhiszem, hogy még nem nagyon vagy képben az itteni helyzettel. Nagyon más a mi világunk a tiéteknél? *csillan kíváncsiság a szememben és remélem, hogy mesél valamit a saját világáról.*

*Az ajtó nyílik, én pedig idegesen sétálva követem a lányt be a szobába. Egy röpke pillantást vetek a szobára és látom, hogy a többi ágy be van vetve, és cucc sincs itt olyan sok. Talán egyedül lakik? Milyen szerencsés... Bár ki tudja, lehet, hogy ezért ennyire pesszimista, és rossz kedvű, mert nincs barátnője, szobatársa, akivel tud beszélgetni. Megesik rajta a szívem és elhatározom, hogy akárhogy is, de kibékülök vele, és igyekszem majd kicsit feldobni a napjait. Utálom, hogyha valakinek rossz kedve van, mert gyakran én is átveszem a környezetem hangulatát és ki szeret rossz kedvű lenni? Na, ugye!
Besétálva a szobába egy szuszra elhadarom, amit szeretnék és egy halovány mosollyal, lesütött pillákkal nézek a lányra. Elveszi a szandit, majd ő is bocsánatot kér. Meglepődve nézek rá, és el is pirulok, ahogy a kapcsolatomat említi. Már csak másfél nap és a párom megérkezik! Észre sem veszem, ahogy elpirulok, ahogy csak arra a hétvégére gondolok. De hamar kiverem a fejemből és ismét a lányra koncentrálok.*
- Akkor azt hiszem, kölcsönösen is bocsánatot kértünk és megbocsájtottunk. Kezdhetnénk tiszta lappal? *mosolyodom el kicsit szélesebben, mint az előbb, és hogyha a lány nem neheztel ezért, akkor letelepedek mellé az ágyára, vele szemben.*
- Mire gondolsz azzal, hogy nem tudod, hogy működnek itt a dolgok? Még soha nem jártál suliban ez előtt? *kérdezek rá a számomra érthetetlen dologra.*

*Idegesen várakozok az ajtó előtt, majd meghallom a puha lépteket, és az ajtó enyhén nyikorogva kinyílik. Scarletta döbbent pillantását látom, ahogy rám néz, majd lekúszik a tekintete a cipőjére. Ha nem lennék ideges, tuti, hogy elnevetném magam, de most csak egy elhaló nyögésre futja.*
- Szia Scarletta! *köszönök neki és ahogy kitárja az ajtót, lassan besétálok a szobájába és megállok az ajtóban.*
- Én... Öhm... *nyögdösöm, majd veszek egy nagy levegőt.*
- Én csak szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért és visszahoztam a cipődet. *hadarom el egy szusszra azt, amiért jöttem, majd haloványan, kissé zavartan mosolyodom el és nyújtom át a lánynak a cipőt. *

*Elég sokáig tartott, amíg kinyomoztam, hogy az a bizonyos Scarletta melyik hálóban is lakik, de végül is sikerült. Legalábbis nagyon remélem, hogy ő az a Scarletta, bár az egyik Diákmentor szerint nincs más ilyen nevű lány az iskolában. (meg fiú sem.) Úgyhogy a szobaneveket olvasgatva, kezemben a lány cipőjével sétálok a kihalt folyosón. Hamarosan takarodó, mégsincsenek olyan sokan a folyosón. Vélhetőleg már a szobájukban vannak, vagy éppen még tartanak hazafelé.*
- Cickány háló. Ez az! *suttogom halkan, és veszek egy nagy levegőt. Fogalmam sincs, hogy mit is fogok mondani a lánynak, és hogy miért is kérek bocsánatot, de remélem, hogy azért majd értékelni fogja a gesztust és nem fogja az arcomba vágni az ajtót. Egy egyszerű, pánt nélküli fehér-sárga ruha van rajtam, amely a térdem fölé ér, és egy fehér topánka. Egyszerű, mégis nagyszerű, az ilyen ruhák jellemeznek engem. Ismét veszek egy levegőt, majd bent tartom és kopogtatok a szoba ajtaján hármat, elég határozottan, hogy esetleg úgy is lehessen hallani, hogyha a szobában van, csukott ajtó mögött. És várok. Kezemben a cipővel, szememben aggodalommal, és a szárnyaim is lágyan remegnek.*