Lelkek Kapuja

Tárgy: Lelkek Kapuja Hétf. Jan. 25, 2010 8:56 am

First topic message reminder :

Különös terem ez. Megnyugtató, de mégis rettegést is hozhat. Amint belépsz egy kisebb terem, ahol állsz. Nem nagy ez, csupán néhány négyzetméter, afféle, mint egy oltár szent nyughelye.

Körben a falak mellett kőpadokat találsz, melyekre leülhetsz elmélkedni életedről, utadról ebben a valóságban. Megnyugtató a hely, ha lelkedben nincs vihar, de ha gondjaid akadnak talán épp itt fognak felkorbácsolódni, de lehet, hogy megtalálod a választ a benned dúló kérdésekre.
A bejárattal épp szemközt kőkaput látsz, afféle oltár, melynek faragása rémisztő, de mégis mestermunka. Emberek alakjai törnek fel a föld felől, nyúlnak a kapu felé, lelkek, kik távozni készülnek, vagy épp maradni szeretnének. A kapu kerek, benne zöld, s néha lilás fények kavarognak. Óvatosan lépkedj közel, ki tudja, hogy nem jön-e át valami, vagy nem ránt-e át valami téged a másik oldalra. És, hogy mi a másik oldal? Az még titok, talán a túlvilág, talán egy másik világ, talán a holtak otthona, tán élők lakják. Annyi biztos, hogy keveseknek adatott meg, hogy átkeljenek itt, ami válaszokat ad sok kérdésre. A kavargó fények sokakat löktek már vissza a padlóra, akik megérinteni próbálták az örvényt.
Igyekezz hát csendben lenni, hallgasd a suttogást, mely bejárja a termet, ki tudja, tán meghallod rég elhunyt szeretteid hangját is, kik tanáccsal szolgálnak, vagy csak azt mondják jól vannak, ne aggódj értük. De az is lehet, hogy olyat hallasz, amit nem kellene, sikolyokat, haragos kiáltást, amitől megfagy ereidben a vér.

//A kapun csak mese keretén belül lehet átlépni, mesélő felügyeletével.//

írta Cirelin de Sovalon

Vendég

- Ami azt illeti olyan körökbe, ahol nem ez a legmegfelelőbb viselet, én sem hordom ezt a ruhát. Itt az iskolába szívesen, mert kit érdekel, egy... bárki véleménye. Tudod... én a saját ideák szerint élek. Nem külső alapján ítélek meg valakit. *Mondja mosolyogva a lány, majd leül nem messze a fiútól. - Tudod... én azért... annyira nem figyelem, hogy ki aranyvérű és ki nem. Annyit nekem nem jelent a származás. Én csak azt nézem, hogy kiben mi van. Én a Muglikat sem becsülöm alá. Mert annyi mindent tehetne még velünk is. Nagyon sok mindent. * Mondja halkan, majd aztán elmosolyodik. Amikor Igor odakacsázik, akkor felemeli, és magához fogja.* - Jobb szeretem a normál ember benyomását kelteni mint a pénzes kislányét. Így legalább tényleg csak azok vannak velem, akiknek nem számít hogy ki vagyok, mert azért szeretnek, Aki valóban vagyok. Így például Chris.* Mondja mosolyogva.

Vendég

*Tamás csendben nézi a kardot és csodálattal adózik a lány szavainak. Ő maga teljesen megérti a lány felfogását. De látja annak hibáit is.* - Értelek. De a csata terek nem csak kint vannak. hanem bent is. Amik meg követelik a megfelelő társadalmi megjelenést. Az aranyvérű körökben senki nem fog komolyan venni egy anarchista kinézetű lányt. És nézd meg..amíg rád mindenki veszélyes ellenfélként tekint már a kinézeted miatt is engem addig csak egy senki gazdag gyereknek. persze nem sejtik a türköket amiket az elegáns külső rejt. Vagyis a külsőm megtévesztő. Persze nem vagyok olyan jó mint egy auror, de nekem nincsenek is olyan erkölcsi korlátaim.

Vendég

* Hát igen. Jana is eléggé örül, hogy Tamás ilyen. Hogy nem riad vissza a vértől, és a piszkos munkától. Ez az igazi Báthory vér, és a Báthoryak öröksége. Mikor a fiú heccelődni kezd a ruházatán, kibontakozik az ölelésből, és hamisítatlan modell fordulást produkál, majd a végén a tartás, és a kacér pillantás is egyezik.* - Miért... nem áll jól? Mások meg azt mondják, hogy ha bársony szoknyába, és tölcséres ujjú blúzban mászkálok, akkor meg túlságosan is hasonlítok Erzsi nénénkre. No persze... nem mondom hogy ez nem jó. Csak azért teljesen sem szeretnék olyan lenni mint ő. * Majd a kérdésre, hogy miért használ kardot, elmosolyodik.* - Tudod... a Katana egy jelkép. A Tökéletesség jelképe, a tökéletes önkontroll, és a tökéletes fegyver jelképe. * Azzal lassan kihúzza a borotva éles kardot, és a tenyerére fekteti. * - Eredeti japán kovácsolás, tradícionális mestertől. * Csodálja meg milliószorra a kardot. Az íve tökéletes, és a fény is úgy törik meg a pengén mint ha ketté vágná az él. * - Egyszerűen... szerelmes vagyok ebbe a fegyverbe. Apámék ötéves koromba írattak be önvédelmi tanfolyamra... és ott lehetett választani, hogy fegyveres harcot is oktatnak. Ők a kardot választották. És hát azóta... erősen kötődöm ehhez a fegyverhez, és a kisebb kettőhöz. Olyan ez nekem, mint másnak a pálca. Csak éppen nem lehet vele varázsolni. Ha rápillantok eszembe jut, hogy állhatatosnak kell lennem, és elérem a célom. Hogy hűségesnek kell lennem a család iránt, mert ez az én örökségem. Hogy minél jobban igyekszem, annál inkább közelebb kerülök a tökéletességhez... bár ettől még messze vagyok. És hogy csak olyan tökéletes munkát adhatok ki a kezemből, mint ez a kard. Bár... ez nem sikerül az esetek nagy részében. De igyekszem. Ez a kard nekem egy jelkép... egy társ, és egy fegyver. De az csak utolsó sorban. * A lányból itt kicsit kibukik a harcművész is. Majd a pengét visszacsúsztatja a hüvelybe. Aztán végig mutat magán. * - Ezek pedig... szín tiszta gyakorlati felszerelés. A dzseki, mint a régi bőrvértek, felfogja az első vágásokat. A nadrág elég erős, és nem igen foszlik el egykönnyen. A bakancs... nos az orrában az acél pedíg a rúgásaim erősíti. * Mondja a fiúnak mosolyogva.* - Ezért vagyok én így, ilyen. Számomra a megjelenés másodlagos. A túlélés az első.*

Vendég

*Tamás úgy öleli magához a lányt, mintha régen nem látott húga lenne. És persze úgy is érzi. A saját húga egy elkényeztetett sznob kis csaj, aki megveti a családi örökségét. Viszont a családi vagyont szívesen költi. És erre itt van az unokatestvére. Egy olyan lány akit az első pillanattól fogva közelebb érez magához mint a saját húgát. Boldog volt, hogy itt ebben az iskolában így egymásra találhattak.* -Előbb kellett volna találkoznunk. Mi nem csak rokonok, de rokon lelkek is vagyunk...mármint a divatról alkotott elképzeléseinket kivéve. -*Ugratta Tamás máris a lányt.* - mond..mindig is kíváncsi voltam. Mágus létedre miért hordasz mugli fegyvert?

Vendég

- Vámpírok... Chh... élősödő pokolfajzatok...azaz... * No persze... ha tudná hogy a Mester is az, akkor nem igen tenne ilyen felelőtlen kijelentést, hiszen a Mester számára egy Ikon. - Illetve... nem is mind. De a legtöbb. Azok akik annak születnek, és akik tudják, hogy nem csak lelketlen fattyak, azokkal nekem aztán semmi bajom. Csak azok az ész nélküli senki fajzatok. Azokat nem szeretem. Az olyanokon aztán lehet kísérletezni. * Bólint, majd hozzá teszi.* - Apám vámpírokon nem kísérletezik. Ő a halottakkal babrál. Valamit ő is csinálni akar... de fogalmam nincs. Emlékszem... volt kísérlete, hogy több ember egybe épít... de nem igen sikerült neki, mert nem tudja a húst egybe állítani. Nagy bánatára. * Mondja a lány elmélázva. Látszólag nem igen zavarja a gondolat, hogy az apja ilyen dolgokat művel. Leona tuti sokkot kapna, és soha az életbe nem akarná meglátogatni otthon a lányt. * - ellenben Anyám, a Barkóczyak leánya, ő a bájitalfőzésben elég jó. Otthon a bájitalminőség ellenőrző országos bizottság főelnöke. * Mondja mosolyogva kihúzva magát. Így sem magasabb a fiúnál. De még csak nem is egy magas vele. - A Nekromancia egy csodálatos ága a mágiának. Sokan rettegik és gyűlölik. Pedig egy nekromanta életcélja, hogy életet alkosson a halott anyagból. Akár csak a régi alkimisták. *Szeretettel, és áhítattal beszél a saját, és Tamás útjáról. - Na és persze... nagyon jó hogy megtanulhatjuk hogyan is működik z élő szervezet. Szeretek néha apámmal sírt ásni. Esőben és ködben annyira... lélekemelő. Az ázott föld szaga... *A lányt láthatólag kirázza a hideg... de valószínűleg cseppet sem az undortól. Ahogy Tamás átöleli, csak a karjai közé bújik, mint valami rossz macska.*

Vendég

*Tamás szélesen elvigyorodott a lány szavainak hallatán. Hiába a vér nem válik vízzé. Barátságosan átkarolja Jana vállát.* - Igen tudom miről beszélsz. Az én apám pincéje is csupa érdekes dolgot rejt. Szívesen kísérletezik vámpírokon. Azt persze nem tudom mit is keres a kísérleteivel pontosan. De az élve nyúzáshoz gyakran kellett segítenem. Na ne úgy gondold, hogy egyszerre az egész vámpírt. Általában vagy a kezét, vagy a lábát. persze a húgom szerint ez embertelen dolog. Hiába is magyarázom neki, hogy a vámpírok már nem emberek.

Vendég

* Jana hallgatja mi lett az ősi kastéllyal. Majd a szemei egyre jobban összeszűkülnek. Látszik, hogy nagyon zavarja amit hallott. A keze ökölbe szorul, majd megszólal.*
- Nekünk szerencsénk volt. Nem tarthattunk meg mindent... de az egyik kúriát sikerült. Ne kérdezd hogyan. Apámnak sikerült valahogy megbeszélnie a felsőbb vezetőséggel. Ami azt illeti... nem tudom, és nem is akarom tudni hogyan. Hallhattál apámról... elég...nos... jó meggyőző erővel bír. Bár talán leginkább attól tartanak, hogy amilyen irányt képvisel. Egyszer kétszer jártam lent a laborjában... és kicsit tetszett amit ott láttam.* Mondja miközben arcán kicsit enged a mosoly. * - A segédei... nem igen fognak fizetést kérni. És azt teszik amit apám mond. Elvégre... halottak.* Az utolsó mondatot olyan kegyetlen hangsúllyal mondja ki, amiből érezheti Tamás, hogy a lány is nagyon erre a pályára vágyik. * - Ami meg a kastélyt illeti... talán... talán meg fogjuk tudni szerezni. Noha nem most még... de idővel. * A lány tervei között szerepel, hogy segítséggel, de visszaszerzi ősei vagyonát. És ez valószínűleg elég jó eséllyel meg is fog történni, majd ha egy bizonyos Naxis srác felkerül anglia kormányposztjára. A lány arcán ördögi mosoly terül szét. Ez is egy olyan fajta, ami a naív kétkedőkben eloszlathatná azt a hitet, hogy Janácska egy ártatlan bárányka. - Az hogy a Ravenwoodok nem kedvelne... nos... ha ti szeretitek egymást, akkor miért lenne ez baj? Nem kell foglalkozni semmivel. * Mondja kedves mosollyal.

Vendég

- nem tudom így fejből...egy Anezkáról hallottam csak. De ő prágai apáca volt..és végül egy Christof nevű vámpír szerelme lett. Egy másik vámpír rabszolgává tette. De Christof kiszabadította és végül vámpírrá változtatva boldogan élőholtoskodtak amíg éltek. -*Mondta magában felidézve az egyetlen ismerős Anezka nevet. És közben örült, hogy sikerült nevet választani a szőrös pamacsnak. És csak egyre jobban mosolygott azon mit akar megtanítani a kis szörnynek a lány. Már az első pillanattól fogva kedvelte Marijanát. nem úgy mint a saját húgát aki utálta a családi örökséget a nekromanciát.* - Igen Meriel Ravenwood. Nagyon szeretem..de látszólag a rokonai nem kedvelnek engem. -*Erősíti meg a dolgot. De a lány kérdésére elkomorodik.* - Kommunizmus. Ez történt az ősi birtokkal. Ahogy megszabadítottak minket az ősi címeinktől, és földjeinktől azt mind dühítő. Nagy szerencsétlenségünkre az őseink nem tették feltérképezhetetlenné tenni a kastélyt. Így ma atyáink ősi otthona mugli látványosság. Egyszer jártam ott jó pár éve egy mugli kiránduló csoporttal. Amit láttam az alapján biztosan nem fog az a vár újra a kezünkre kerülni. Sajnálom...

Vendég

*Janácska fogadja a két puszit, és viszonozza. Naná hogy így köszön hisz magyar, és rokon. Egyértelmű. Majd megnézi a rajzokat, amiket a fiú mutat. Elmosolyodik a sírokon. Aztán megszólal.*
- Láttad már azt a sírt, amelyik télen is zöld, és folyton állatok vannak körülötte? Amin az Anezka Soholov név áll? Érdekes egy sír. Azt mondják páran, hogy találkoztak már az ott "lakó" kísértettel. Azt mondják maga a megtestesült jóság. Egy apáca szelleme. * Mondja félrebiccentve a fejét, miközben a fiút fürkészi. Majd mosolyogva fogadja a tippeket a névre.* - Az Igor az jó... az nagyon tetszik. Csak majd még meg kell olyan szavakra tanítani amik létfontosságúak... mint például a Sör... vagy az hogy... csoki... Igen azt kell... *Mondja mosolyogva a lány. Furcsa így látni őt. Egy ártatlan tüneménynek néz ki... ha az ember nem tudná, hogy Naxeldires, és mindene a nekromancia, és az hogy egykor majd nagy és hatalmas nekromanta legyen, még azt is mondhatná, hogy ártatlan. No meg... az oldalán lógó katana is megcáfolja ezt a tévhitet.
- Óhhh Merielt látásból ismerem. Ő is Ravenwood nem? * Kérdi mosolyogva, majd aztán jön a következő kérdés.* - Együtt vagytok? Gratulálok. Örülök neki. De tényleg. * Mondja kedves mosollyal, majd aztán a kis famulust leteszi a válláról, és ismét Lagmarra. * - Na Igor... te meg most maradj ott. *Majd ismét a fiú felé fordul. * - Te Tamás... régóta meg akarom kérdezni... A Cselytei kastély a ti tulajdonotokban van igaz? Nem adták el az ősök Erzsébet Nénénk lakhelyét. Igaz? * Kérdi komolyan. Érdekli a válasz.*

Vendég

- Igen sokkal jobban. Végre sikerült aludnom. Persze ehhez az kellett, hogy kibéküljek a kedvesemmel. Szia! - *Köszöntötte újra miközben két puszit nyomott a lány két arcára. Tudta, hogy ez a szokás a külföldieknek furcsa. De ő élvezte, hogy a lány is magyar, és persze, hogy a rokona is. Őt tudta így köszönteni.* - Csak kripták, sírboltok, Egy kevés Merieles rajzzal.- *Mondta és bele lapozott egy gazdagon díszített kripta képéhez.* - Nos familiárisnak talán jó név lenne az Igor. A frankistenben volt a doktor szolgája ha jól emlékszem. Vagy nevezd Reinfield-nek a Drakula után. Ott a vámpír szolgája volt az ürge. Vagy lehetne valami drámai is. Esetleg koponya nyitogató..vagy máj zabáló.

Vendég

*A Szia Mérire kicsit elmosolyodik, mikor meghallja a fiú hangját. Mást lehet szájbavágna egy ilyen becézésért, de azért mégis egy rokon az rokon. Meg... nincs is igazán ellenére a név. *
- Óh... Tamásom... De jó hogy látlak. Rég találkoztunk az már szent igaz. Jobban van már a fejed? Legutóbb mikor elváltak útjaink azt hiszem fejgörcs miatt hagytad el köreinket. - Mondja mosolyogva a lány. Majd meglátja a fiú kezében a vázlatfüzetet. A Famulus közben a vállára mászik, majd a lány kicsit megcirógatja.* - Mi jót csinálsz Kuzin? Mit rajzolgattál? * KÉdi mosolyogva, majd aztán egy másik kérdést tesz fel hirtelen, noha ez nem azt jeelnti, hogy nem érdekli hogy mi van a papíron.* - Nem tudod milyen nevet adjak a familiárisomnak? Kellene valami jó név... csak... fogalmam sincs... Gondoltam már arra, hogy Kisüstinek kéne nevezni... vagy... valami hasonlónak... de most nem jut eszembe jobb. * Mondja mosolyogva miközben közelebb lép a fiúhoz. Az valószínűleg kicsivel magasabb nála, így megáll előtte, és úgy néz fel rá. Így egyből nem sokan mondanák meg, hogy rokonok... már ha az öltözködést nézzük.*

Vendég

*Tamás a kezében egy vázlat füzettel, és egy grafittal lépett be. Az öltözéke kifogástalan volt, és amióta kibékült Meriellel össze szedte magát és kifogástalanul is állt rajta. Drága fekete sárkánybőr naci, és vörös selyem ing. Persze az ing a fekete prémes nyakú kabátja alatt volt. Régi szokása volt, mint nekromantának, hogy sírokat örökítsen meg rajzokon. A szép sírok mindig is a lelkéhez szóltak. Volt egy elmélete is arról, hogy különféle halottak, hogyan reagálnak a sírjukhoz, vagy a kriptájukhoz. Azonban mikor belépet alaposan meglepődött. A kuzinja is itt volt. Szélesen elmosolyodott.* - Szia Méri! Rég láttalak -* Köszöntötte az unokatestvérét.*

Vendég

* Estefelé jár már azért, és az idő is kint hűvös. Így aztán Janácska beül az egyik kedvenc helyére a temetőben. A kis kápolna szerű építmény belül érdekes módon nem olyan hűvös. A kékes fényt árasztó krisályok is kellemes fényt adnak. Kicsit olyan... lidércfény szerű az egész. Ám mégis Janát ez így egy az egyben fogja meg. Lassan közelít a központba lévő oltárhoz, majd körbe pislog. Egy kevés homokot hint ki maga elé, majd felrajzol belé egy rombuszt, és beleír egy nevet. Utána pedig egy viaszgyertyát vesz elő, és meggyújtja a kedvenc zippojával. Aztán kimondja a varázsszót.
- Famul Citatus! * Azzal egy lobbanás, és ott áll a kis fekete-fehér szőrmók, ami az órán is megjelent.* - Na csákány kisgempa... jó látni téged megint... *Ám az a lény, mint az órán is, inkább Lagmar felé sandít, és a hiénához kacsázik majd a nyakába mászik.* Na jó... lássuk... kéne neked valami név... - Morfondírozik a lány, miközben néha át át hallik a zöldes örvényen egy sikoly, vagy sóhajt. Janát ez azonban nem érinti olyan kellemetlenül. Ruházata most is egy katonai nadrág, egy bakancs, a katana, és egy bőrdzseki.*

Vendég

*Susan Watson érkezik meg óráról. Lassan, hangatalanul érkezik meg. Mikor belép akkor csak körbe néz még nem járt itt. a lány elindul az oltár felé, majd leül. elkezd merengeni nyomorult kis életén. Gondolatai csupán egy személy körül forognak. A lány belenúly a kabát zsebébe amiből egy ezüst színű kis valamit húz elő. A lány jobb kezébe veszi majd feltüri a bal kezén a pulcsija ujját. A lány elöszőr csak simogatja a pengével a kezét. Közben a könnyei is elkezdenek fólyni. Susan csak körbe néz és meggyőződik róla, hogy tényleg egyedül van-e. A lány elöszőr az ütőerérnél húzza végig a kispengét. Persze még nem vágja átt a bőrét. Aztán a lány egy gyors mozdulattal egy L betűt akar karcolni a kezébe. De amikor a lány épp hozzá érne a kezéhez csak megáll. A penge megcsillan, a lány csak felsóhajt. Aztán fogja a pengét majd lejeti a hideg kőre. Arcát a tenyerébe teszi, majd csak szépen lassan mélyeket kezd el lélegezni.*-Nem nem kell ezt tennem. Akkor tényleg kikészíteném!*mondja a lány magának majd visszarakja a táskájába a pengét. Aztán csak ül ott haja és szemei elkezdenek feketedni.

Tárgy: Re: Lelkek Kapuja Kedd Feb. 02, 2010 4:28 pm

-Tudom, hogy nem tudod megteni, de képesnek kellene lenned rá, hogy megtedd. Azt hittem, ha sokadjára szembesítelek vele, talán rájössz, hogy csak egy lépés kellene, és meg tudnád tenni. Csak egy lépés kellene, hogy elindj az úton. De az nagyobb baj, hogy ennyire ellenállsz. Talán, ha nem lennél jós, jobban tudnál koncentrálni a pillanatokra, semmint a múlton való töprengésre és a jövőn történő siránkozásra. *mondja, miközben végigméri a láníyt, majd felsóhajt, és megcsóválja a fejét.* -Utálom, amikor szenvedni látlak. *mondja, majd ellépeget a kapuig, ott megáll, és visszafordul. Amikor a lány nem felel semmit, akkor csak figeli.* ~Meg se krédezi, mi a legvégső eset. Szerinted rájött? Nem ostoba. Meg kellene állítanod.. Nem vagyok ebben olyan biztos. Hagyod, hogy elmenjen, és hagyod, hogy elveszítsen?~ *a fiú nem szól semmit, csak figyeli, ahogyan a lány kilépdel a teremből.* -Még látjuk egymást. *szól a lány után, és szavai igazan csengnek.* ~JACK!~ *az ocelot szinte kiabál gondolatban, miközben a fiú csak áll, kezeit maga mögött tartva, felszegett fejjel. Az ocelot lassan körözve, a földhöz lapulva közelíti meg a fiút.* ~Várom távozásom napját.~ *sziszegi a fiúnak, majd egyszerűen megugrik, amikor a fiú elindul, márpedig elindul, kilépdel a teremből, Odron pedig követi, bár kelletlenül.*

Vendég

- Szóval ez rossz hozzáállás? *Szkeptikusan húzza el a száját, majd megvonja a vállát.* - Talán. De ez így van. És valóban nem vagyok egyik sem... de azt sosem mondtam, hogy élvezném. Nem élvezni akarnám, hanem... elviselni. És nem a magányt, hanem a vele-létet. De mindegy is. És hiába mondod, hogy lenne könnyebb dolgom, Jack. Semmi újat nem mondassz vele. Semmit. Pontosan tudom, hogy lehetne könnyebb dolgom... de azt hittem, ismersz annyira, hogy tudd, hogy nem tudom megtenni. *Megcsóválja a fejét, miközben figyeli a kapu felé lépegető fiút. Valami görcsös várakozással ácsorog, várva, hogy amaz megszólaljon. Hogy megnyugtassa, hogy sosem tudna rá kezet emelni... de hát ezt a gondolatot is csak egy naiv hangocska cincogja a fejében, amit egyre inkább elnyom a rideg valóság. A szavakra lehajtja a fejét, de nem szól.* ~ Szóval... képes lenne megölni. ~ *Némán nézi a földet, még mindig magát átölelve. Daimónja közelebb lépdel hozzá, és a lábához dörgöli a fejét, hozzábújik. Hosszú ideig nem szól semmit, majd anélkül, hogy felnézne, megfordul.* - Szia. *Köszön el halkan, szinte súgva, majd elhagyja a termet, a vadmacskával a nyomában.*

Tárgy: Re: Lelkek Kapuja Kedd Feb. 02, 2010 3:28 pm

*A lány szavait hallva egy kissé a távolba tekint, bele a kapuba, féloldalasan fordulva rá, hogy megnézze, mondhatni vállai felett pillant át.* -Talán ez nem akkora baj, mint amennyire hinnéd. Talán ennek így kell lennie. Egyszer még azok a szép emlékek, a bennük rejlő tudás, és a remek emlékezőtehetséged fog megmenteni, nekem elhiheted. Rossz időbe pedig nem lehet születni, csak rossz hozzáállással. *mondja, miközben fejét visszafordítja a lány felé.* -Ezért nehéz az örökéletűek dolga. Mert egyedül maradnak. Márpedig, aki élvezi a magányosságot, az vagy vadállat, vagy Isten. Úgy vélem, te egyik sem vagy, embernek születtél, halandónak, és ennek így kell lennie. Ha nem kapaszkodnál mindenbe olyan örcsösen, ha hagynád egy kicsit, hogy follyanak körülötted a dolgok, és csak addig élveznéd a boldogságot, ameddig emgadatik neked, mert megadatik, könnyebb dolgod lenne. *mondja, mint afféle tanítást a lánynak, aztán a szavakra, mely szerint a lány pontosan tudja, hogy nem a halál lesz, hanem valami más, és a harcban Arianát kellene megölnie. Elfordul a lánytól, és a kapu felé kezd el lépkedni, miközben az árnyak megnőnek felette. Nem, egy cseppet sem akarja, hogy ez legyen a vége. A benne rejlő sötét valami szinte éhezik a vér szagára, a gyilkolásra, az ártatlan életek kioltására, és nem akarja kihagyni ezt az értékes pillanatot, a fiú emberi része azonban viaskodik az őrülttel, és nem akarja a lányra a kezét emelni. Nem. Megáll a kapu előtt, lehorgasztott fejét felszegi, és szemeiben furcsa táncot járnak a fények. Az ocelot lassan lopakodik oda gazdája mellé.* ~Meg fogod tenni, ugye? A lehető elgnagyobb hidegvérrel. Nem mondom el neki. Nem akarom, hogy tudja. Nem lesz könnyű.~ *az ocelot szótlanul fürkészi gazdáját, mintha gondolatban sem szóltak volna, mintha a beszélgetés emg sem történt volna, és csak a fiú szótlan, néma, belső viaskodását figyelné. Jack lassan megfordul a lány felé.* -Csak a legvégső esetben. *hangja hidegen, szilárdan, kissé zengőn hanzik, és visszaverődik a máványfalakról, a fények, és sikolyok furcsa, torz, túlvilági sziluettel vonják körbe.*

Vendég

- Éppen ez a baj velem. Hogy én az vagyok. Túlságosan a szívemhez nőnek emberek, daimónok, sajátom vagy másé... és én nem tudok könnyen megválni tőlük. Pedig... annyival sokkal jobb lenne! *Kétségbeesetten megrázza a fejét, mire hajtincsei az arcához csapódnak, majd felnéz a fiúra.* - Annyira... rossz időbe születtem, és rossz helyre. Sokkal könnyebb lett volna nem ismerni benneteket, mert el foglak veszíteni. Persze, előbb vagy utóbb mindenkit elveszítünk... de valljuk be, itt a Nezabarban sokkal több embert, és hamarabb, mint ahogyan kellene. Persze, van annyi szép emlék, amiért mondhatni megérte. De ha nem lesztek, ezek csak még jobban fognak fájni, és épp ezek miatt fogok beleőrülni a hiányotokba, már ha én túlélem egyáltalán. Ez annyira... nem jó. *Elfordítja a fejét, a kaput bámulja, és már meg sem rezzen a sikolyra.* - Ezért... nem tudnék öröklétű lenni. Mert akartam, tudod? Belekapaszkodni valakibe, akit nem veszíthetek el, mert nem hal meg. És ha már belekapaszkodtam, akkor vele maradni, a halálon is túl. De én nem lennék rá képes. Ő nem szerethet senkit, mert mindenkit túlél, és mindenkit elveszít... de én nem tudnék nem szeretni. *Aztán visszafordul a fiúhoz, és keserűen elmosolyodik.* - Tudom, hogy nem a halál. Tudom, hogy hamarabb el fogsz hagyni... és bele kell törődnöm. De még ha ez sikerül is... soha nem tudnám rávenni magam, hogy ellened harcoljak. Ha arra kerül a sor, hogy csak egyikőnk maradhat élve, neked kell majd megölnöd. Remélem, ezt tudod, Jack. Könnyedén, ugyanolyan hidegvérrel és gondolkozás nélkül, mint Annist vagy Elisavetát.

Tárgy: Re: Lelkek Kapuja Kedd Feb. 02, 2010 2:47 pm

*A lány szavaira csak biccent egy lehelletnyien aprót.* -Éppen ez különböztet meg téged tőlem. Én meg tudok válni tőle. Talán azért, mert nekem nem nő semmi sem annyira a szívemhez. Nem vagyok annyira ragaszkodó típus. És talán így a legjobb. *mondja egy újabb bcicentéssel, miközben az árnyak ismé mintha egy kissé feljebb hágnának a fiú körül, és a fányekben is egészen furcsa aurát kap. Amikor a lány feláll, és felé fordul, majd átöleli, egy pillanatra kiszakad az árnyak közül, és magához öleli a lányt, és tartja, amíg az emg nem nyugszik.* -Biztos lehetsz benne. *mondja egészen szigorú, hideg hangon. A fájdalmas nyávogásra az ocelot csak hozzádörgölőzik, mintha nyugtatná, hogy semmi baj nincsen.* -Ez tényleg így lesz a legjobb. Az út, amire a vámpírfiú készül, ezt kívánja meg. Néha le kell mondanunk dolgokról. *vonja emg flegmán a vállát az ocelot, és Jack csak helyeselni tud, tudna, de nem teszi. Amikor a lány elhúzódik tőle, majd emgfogja a kezét, akkor felsóhajt.* -Nem ígérhetek mást, mint azt, hogy maeddig lehetséges, melletted maradok. De nem a halál lesz az elválasztás nagy kapuja. *teszi még hozzá, felemelve egyik kezét, mint egy figyelmeztetésképpen.*

Vendég

*Még mindig halkan szipog, de mintha Jack szavait hallva lassan elmúlna. Megtörli az arcát, de még mindig nem fordul hátra, csak a térdeire hajtja a fejét, és lassan megnyugszik. Nem látja Jacket, ahogy kihúzza magát, nem látja a magasra növő árnyakat. Nem látja a fenséges beállást, nem lát semmit, csak a kőfalat, és az azon táncoló lilászöld fényeket. Nem látja azt sem, ahogy a fiú elhúzza a nyaka előtt az ujját, de nem is kell látnia. Anélkül is pontosan tudja, mi az az egy megoldás, amire Ariana gondol.* - Én sosem tudnék megválni Pereustól. *Motyogja halkan maga elé, majd mikor Jack végigsimít a hátán, akkor végre visszafordul felé, és felnéz rá. Feláll a kőpadról, és átöleli a fiút, az arcát annak vállába fúrva. Egy ideig így marad, míg teljesen megnyugszik, majd felemeli a fejét.* - Sejtem, hogy nem tudom megváltoztatni a döntésed... *Pereus fájdalmasan nyávog fel, és közelebb bújik Odronhoz.* - De te... te maradj meg nekem, kérlek. Nagyon kérlek. *Nem nagyon tud mit szólni, csak egyik kezével megfogja Jackét, miközben tekintetével a fiúét keresi.* - Maradj mellettem, ameddig csak lehet. Ameddig csak tudsz. Megígéred?

Tárgy: Re: Lelkek Kapuja Kedd Feb. 02, 2010 2:29 pm

*Az ocelot egészen halkan dorombol, miközben a lány mellett ül továbbra is kihúzva magát, fejét a lányhoz dörgölve, jelezve ezzel, hogy ő tit van, nem ment el, még nem, és egy ideig még minden bizonnyal itt marad. Jack hidegen figyeli, ahogyan a lány méregeti, majd elfordul, és a halál sikolyba beleremeg. Élvezi, még a szemét is lehunyja egy pillanatra, elképzelve egy teljesen messzi képet, amikor majd ő áll a halálsikolyok felett. Aztán beáll a csend, a kapu megnyugszik, de hallhatóan Ariana nem. A lány szavait hallva a fiú szemei kipattannak, és szemforgatva sóhajt fel, majd lehorgasztja a fejét.* -Oh, you foolish girl. Hát nem érted? Ennyire nem fogod fel, hogy itt mennyivel több dologról van szó, mint amennyire a szemed előtt el tudsz látni? Már régen nem arról van szó, hogy mi az, ami az embert gyengévé teszi. És egy nagyon lényege pontot ismételten nem vettél észre. *lassan, hangtalanul, némán lépdel a lány felé, a beálló csendben, mintegy hatásszünetet tartva hideg, szitkozódó hangvételű beszéde után. Megáll, és kihúzza magát, az árnyak körülötte, ha lehet, még magasabbra nyúlnak.* -Engem. *egészen fenségesen hat, mégis félelmetesen alakja, testtartása.* -A barátaimat én választottam meg, míg a daimonomat nem. Az ember tud védekezni, mentálisan le tudja zárni az elméjét, és fel tudja tölteni felesleges, hamis emlékképekkel. De egy daimon? Nem elég, ha pusztán elrejted, emrt akár te is végezhetsz vele. A daimon olyan gyengepont, ami ellen csak egy féle képpen lehet védekezni. *felemeli jobbkezének mutatóujját, majd finoman végighúzza a nyaka előtt, de nem mondja ki, a bemutató éppen elég látványos. Felszegi a fejét, és úgy lépdel még közelebb a lányhoz, kezeit leengedve maga mellé. Megáll Ariana felett, és finoman nyúl felé, egyik kezével végigsimítva a lány hátán, ugyanis most éppen az néz felé, ha minden igaz. A kibukó halk-hangos szavakra csak felsóhajt.* -As such, as I love you. And as such, as you cannot understand me.. még ennyi év távlatából sem..*teszi hozzá a végére, egy halk sóhajjal, miközben kezét még mindig a lány hátán tartja. Halál? Dacol azzal nap nap után. De a szenvedés, a kín, amikről pontosan tudja, hogy ezekért a bizonyos barátokért fog vállalni, a megaláztatás, amiket éppen ezek miatt a barátok miatt vállal.. Több az mindennél.* ~Nem gondoltam volna, hogy ennyire elérzékenyülsz.. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig csöndbe tudsz maradni.~ *az ocelot csak halványan elmosolyodik magában, gőgösen, sértetten feljebb szegve a fejét, töretlenül dorombolva.*

Vendég

- Hát kisasszony... nem tudom... akarna maga ilyen vörös lobonccal élni? *Mosolyog a lányra, majd aztán az a gyerek korához fűz kommentárt. Erica furcsa mód mást lehet szájbavágna a pisztolytussal, ha azt mondaná nincs gyerekkora. De Ari szájából máshogy hangzik.* - Igaza van. De én jobban is érzem így magam. Megtanultam a hadvezetés alap fortélyait, célba lőni, bajonettel harcolni... és még rengeteg mindent. El sem hinné, ha mondanám. Ami apámat és Faithet illeti... apámat lenyűgözte Fait. Mind a kinézetével, mind a tudásával, mind a hatalomvágyával. Ilyen örököst szeretne a Blackcross "trónra". És meg kell hagyni... én is ilyet szeretnék. Tudom... illetlenség így beszélnem róla, hiszen... kegyeddel jegyesek voltak. De had áruljak el egy titkot. Ami bizonyára nem is titok. Faithre azt mondják, hogy őrült. Higgye el, ez a sok rokon közöti házasságnak köszönhető. Kegyedet is érzékenyen érintette volna, ha esetleg a jövőben hasonló gyermekei születtek volna... vagy még rosszabbak. Jobb így mindenkinek. Faith valamilyen szinten kikerül az önök családjából, és majd a mi sorainkat fogja gyarapítani. A Blackfire család vérfrissítést kap a Blackcrossal, A Ravenwood a Bloodwooddal. Jobb lesz így mindenkinek higgye el.* Erica szemeiben bölcs megfontolás csillan. Cseppet sem irónikus vagy bármi. És ha Arit véletlen meg is sértik a szavak... ha jobban belegondol... rá kell jönnie, hogy igaza van Ericának. Mikor Pereus feltápászkodik, és elmegy Lior mellől, az a macska is morran egyet, majd feláll, és Ericáhot sétál.*- Jó éjt Kisasszony. Örülök, hogy találkoztunk.*

Vendég

- Én cserélnék Önnel, ha tudnék, higgye el. *Mosolyodik el halványan, bár ő remekül megvan a maga szőke hajával, kék szemével... de azért néha mégis unalmas, ha otthon mindig szőke fejek jönnek szembe. Aztán megcsóválja a fejét.* - Ne haragudjon, de nehéz elhinnem, hogy ha az apja oda meg vissza van Faith-ért, az éppen a haja és a szeme színe miatt van. És nem tudom... talán kedvelne. Ezt én nem tudom így megítélni, hiszen nem ismerem. Ön biztosan jobban tudja. *Elgondolkozva néz a kapu felé, bele a zöldesen kavargó fényekbe. Hallgatja a lány szavait a múltjáról, majd visszafordul hozzá.* - Talán valóban jobb ez így. Nem volt gyerekkora, lehet. De az biztos, hogy rátermettebben fog kikerülni az Életbe... vagy talán már ki is került. Ki tudja. Van egy elég érdekes elmélet erről a medencék mély végével kapcsolatban... majd talán egyszer elmesélem, ha emlékeztet. De most azt hiszem, aludni térek. Szép éjszakát, Erica. *Mosolyog, majd közelebb lép a lányhoz, és kissé meghajol. Nem... Ericát eszében sincs megölelni. Nem szabad.* - Jó éjt. *Ismétli még, miközben Pereus kelletlenül elhúzódik Liortól, és mind a ketten távoznak. Az első emeleten persze megvan a szokásos kör, hiszen a folyosókon keresztül megy vissza a szobájába. Mire nem jó, ha az embernek jelvénye van...*

Vendég

* A lány mosolyog, mikor vissza szőkül. * -Tudja Kisasszony... Apámnak, Erwin Fredrich Blackcrossnak nagy bánata volt, hogy a lánya nem szőke lett nagy kék szemekkel... akkor mondhatta volna, hogy tipikus Ária germán. De így, vörös haj, zöld szem... nos... nem mondhatta... de megbékélt. És azóta a felfogásom miatt tisztel a-ként. No itt persze ne higgye azt, hogy náci ideákat vallaok. Cseppet sem. Sőt... el ítélem azt a kort. Azóta apámék, és a követői is tudják, hogy nem a születésen múlik, hogy az ember ária e vagy sem. Tény, hogy kedveli még az apám a maga szőke kéksemű embereket... ezért is van oda-meg vissza Faithért. De... kegyedet is kedvelné. Noha a felfogása nem teljesen a családhoz idomuló... dehát... apám is tudja, hogy a színes egyéniségek sosem ártanak. * Mondja mosolyogva a lánynak. * - Tudja kisasszony... Én kemény gyermekkort tudhatok magam mögött... joggal mondhatom, hogy a katonaiskolákban nincs ilyen neveltetés. Tudja például, hogy Faith is vigyázzban áll apám előtt? No persze... nekem sem engedhető meg a lazaság. De bevallom... így utólag visszagondolva nem bánom, hogy nem barbibabával kellett jászanom, vagy pici pónival, hanem a pisztolyok és gépkarabélyok felépítését, és a mágiát tanulmányoznom. Meghozza az eredményét...* Mondja a lány mint egy mesélés szerűen Arinak. Nem sokan nyerhettek eddig betekintést a lány múltjába. A leopárd pedíg fekszik kisebb macska mellett, és hangosan dorombol.*

Vendég

*Csak a fejét csóválja, de nem szól. Nem akarja maga ellen fordítani Ericát, és nem csak azért nem, mert ha a lánnyal jóban van, az valamennyi védelmet Faith-szel szemben is jelent. Mindenesetre mivel ő nem nagyon hallotta még azt az érces hangot, nem is tud különbséget tenni, pedig ha tudná, hogy Lior milyen másokkal, biztosan jól esne neki ez a hangsúly. Pereus dorombolva hagyja magát betakarni, és hozzábújik a leopárdhoz meg a puha hasához. Mikor Erica válaszol, akkor biccent. Leengedi a kezét, a haja pedig visszaszőkül, ő maga hátradől.* - Köszönöm, erre a válaszra vártam. Akkor marad így. ~ Mert a hosszú, szőke haj az annyira széééép... Csodálom, hogy Dorian-t nem kezdted el molesztálni. - Neszójjábe. ~ *Igen. Rendkívül értelmes gondolatbeli megnyilvánulás, de erre mást már nem tud szólni.* - Hm... hanyadik évfolyamba is jár?