Árnymadarak-mocsara

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Pént. Május 17, 2013 7:54 am

* Hangosan felzokogok, ő pedig átölel. A pillanat tökéletes lenne, ha azok a fránya könnyek nem lennének a szememben. Jó lenne sírás nélkül érezni az illatát, hozzábújni, hallgatni szívének verdesését. Lassan megnyugszom, majd mikor ujjai az állam alá tévednek, szinte már kényszer hatására nézek csillogó szemeibe. Halálosan komolyan beszél, én pedig úgy teszek, mintha nem verne ki a víz minden egyes szavától. Az apja embereket küldött rá, bérgyilkosokat és képes lenne megöletni a saját fiát! Rám is ilyen halál várna? Vajon engem is képes lenne megölni, akiről semmit sem tud? És ami még rosszabb, megfosztana tőle? Nem bírnám elviselni… *
- Értelek, és tudom, hogy ez mivel jár! Azonban én döntök, és én téged választottalak! * suttogom a fiúnak, és mikor megkapom ugyanazt a vallomást, a szívem hevesen kezd el verni. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutok, hogy van lehetőségem beférkőzni a szívébe. És lám, még sikerült! Arcomon egy pillanat alatt átfut az elégedettség jóleső érzése, majd mikor felém hajol lassan nyitom szét ajkaimat és engedem, hogy minél közelebb kerüljön hozzám. Lágyan érint meg, szája puhán érkezik ajkaimra, én pedig egyszerűen képtelen vagyok betelni vele. Ahogy megcsókol, kezem önkéntelenül is tarkójára vándorol, és most azt érzem, jó lenne még közelebb férkőzni hozzá.. hogy ne engedjen el, soha! A csók finom, már-már légies, én pedig ha nem lennék félénk, valószínűleg vadul esnék ajkainak, hogy még többet kapjak…
Nyelvemmel lágyan simogatom ajkait, nyelvét, majd mikor a pillanatnak vége szakad kipirulva, csillogó szemekkel nézek rá. Zavarban vagyok, és nem tudom mit mondjak. Talán kicsit elragadtattam magam. Eddig még falakat akartam húzni, most pedig semmire sem vágyom jobban, csak arra, hogy azokat leromboljam. *
- Nincs tériszonyom… * mondom, majd apró sikkantást hallatva hirtelen találom magam a karjaiban. Fekete szárnyait szétteríti, és a mélykék égbe repít… *

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Pént. Május 17, 2013 7:30 am

*Pedig egyáltalán nem az ő hibája, Gaziel akkor is megtalált volna, ha nem jövünk most ki a mocsárba, maximum egy leheletnyivel könnyebb célpont két diák egy nem védett helyen. Bár azt hiszem így is úgyis megtalálta volna a módját, hogy átadja az apám félre nem érthető üzenetét. Sőt az még rosszabb lett volna, ha egyedül jön, mert lehetséges, hogy akkor egyszerűen csak egy gyors kivégzés lett volna, nem vagyok itt, hogy megvédjem attól a rohadéktól, és egyszerűen csak arról értesülök később, hogy meghalt egy diák, mert egyedül jött a mocsárba. Nem tudom, hogyan bírtam volna elviselni. Letörlöm hát könnytől áztatott arcát, amitől csak még hevesebben kezd el sírni, feltornászom hát magam. Fájón sajdulnak meg a karomban az izmok, amikor hozzám bújik, én pedig automatikusan megölelem. Meg fogom védeni, tudom, hogy bármitől megvédeném. És hogy miért? Nem is tudom, egyszerűen csak fontossá vált nekem ez a törékeny, naiv lány... épp nekem. Nem hittem volna, hogy erre sor kerülhet és egyelőre még nem is értem pontosan, hogy mi az oka. Az emberek gyengék és mindig azt tanították nekem, hogy egyszerűen le kell nézni őket, de ő cseppet sem gyenge. Lehet, hogy fizikailag nem annyira erős, de a lelke, az akarata sokkal különb sokaknál. Erős ő, csak saját magáról sem biztos, hogy tudja. Halkan felszisszenek, amikor a karom zsibongva adja a tudtomra, hogy lazítsak a szorításán.*
-Nem szoktam olyan könnyen elhullani, de... *Felpillant, én pedig kemény tekintettel nézek most a szemeibe. A karom nemet kiált, de mégis erősen megfogom az állát, hogy érezze a szavaim súlyát.* ...számítanod kell rá, hogy az apám nem fogja ezt ennyiben hagyni, Gaziel pedig végképp nem, hiszen megszégyenült, én pedig már nem állok védelem alatt. *Okos lány, biztos vagyok benne, hogy érti, miről is beszélek. Folyamatosan figyelnem kell a hátam mögé, és az a baj, hogy nem vagyok egy óvatos típus, mindig is túl nagy volt a szám, de tudnia kell, hogy igenis van rá esély, hogy elveszít, végleg. Ezzel is számolnia kell. Aztán kimondja mostmár nyíltan, hogy fontos vagyok neki. Soha sem voltam még fontos senkinek, maximum érdekből. Lesüti a szemét, és erős pír jelenik meg az arcán, de nem hagyom neki sokáig, hogy ne nézzen a szemembe, megemelem a fejét az állánál.* -Te is fontos vagy... magam sem értem. *Súgom halkan a magam mély baritonján aztán közelebb hajolok és mostmár megcsókolom, hiszen ezt akartam egy fél órával ezelőtt is, amikor a szürke szárnyú megérkezett. Hosszan, lassan és puhán időzöm el lágy ajkain. Nem akarom elijeszteni, pedig legszívesebben vadul csókolnám úgy, hogy szinte már fájjon a bizsergés, ami átjárja a testét. Erősen vissza kell fognom magam. Elszakadunk, majd újabb szavaira finoman felnevetek.*
-Hihetetlenül naiv vagy... pedig te is veszélyben vagy cicám és kettőnk közül még mindig én tudom jobban megvédeni magam, vagy téged. *Jó persze, ha most nem lett volna itt, akkor végem lett volna, de még mindig tovább éltem volna túl, mintha fordítva, ő lett volna itt egyedül. A lábaim ellenkeznek, de mégis felállok. Nem hasznos, ha túl sokáig itt maradunk.* -Ugye nincs tériszonyod? *Képtelen lennék visszafelé végig gyalogolni, a szárnyaim viszont pihentek, maximum ez a rajtuk lévő sár, ami iszonyatosan zavar. El fog tartani egy ideig, amíg normálisan le tudom mosni őket.*

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Csüt. Május 16, 2013 8:10 pm

* A gyógyító varázslat lassan hatni kezd, én pedig érzem, ahogy szíve kezem alatt erőteljesebben kezd dobogni. Halkan szipogok, a nevén szólítom, és remélem hogy lassan magához tér. Bárcsak jobban lenne! Nem kellett volna ide hívnom, nem kellett volna kitennem ekkora veszélynek! Hiszen ez az egész miattam van, ha én nem lettem volna ilyen gyáva, akkor ez az egész nem történik meg.
Lassan magához tér, és az első dolga, hogy elmosolyodik. Szívem hatalmasat dobban, és egyszerűen képtelen vagyok visszafogni magam. Mikor ujjaival könnyeimet törölgeti még inkább elkezdek sírni, majd mikor ülő helyzetbe segítem, gyermekként borulok a mellkasára, és ölelem, mintha csak a világ vége jönne… és tudom, soha nem akarom elengedni. *
- Azt hittem… annyira megijesztettél! * szipogom, immár nyugodtabban, majd mikor beszélni kezd, egyszerűen csak elemelem a fejemet a mellkasáról és a szemébe nézek. Apró kezemmel letörlöm az arcomon lévő nedvességet, majd dermedten figyelem a szavait. *
- Miért siratnálak meg? Mert fontos vagy nekem… * suttogom és sütöm le a szememeet. Arcomat ismét vörössé változtatják az érzések, és érzem újból eljutottunk egy mérföldkőhöz, amit meg kell lépni. Már csak neki kell döntenie, nem nekem. Hiszen én vele lennék, szeretném, ölelném… kitartanék mellette… csak neki kell már végre elszánnia magát, és én akkor boldog leszek! *
- Engem ezek amiket mondtál nem érdekelnek! Téged jobban féltelek magamnál… * mondom, majd ujjaimmal kisimítok egy kósza tincset a homlokából… *

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Csüt. Május 16, 2013 7:57 pm

*Elcsendesedik végül a harc, Irisnek hála, hogy sikerül levernem a rohadékot. Azt hiszem egyébként esélyem sem lett volna ellene, mégis csak egy tisztavérű angyalról van szó, és amúgy is az apám egyik legfőbb embere, ő pedig nem választ maga mellé olyanokat, akik nem elég erősek. Látom, ahogy könny szökik a lány szemébe, amikor megszorítom a kezét, hirtelen enyhül is a szorításom. Nem akartam bántani, de nem vagyok képes magamat teljes mértékben kontrollálni. Megrázom a fejem egy pillanatra, amikor ellenkezik. Nem fél... pedig azt hiszem azért ez mégis csak hiba, nem tudja, hogy pontosan mi van benne, ami igenis, ha úgy hozza a lépés elpattanhat.* -Pedig jobb lenne cicám... hiába látod bennem mélyen azt a nagy jóságot, akkor is ott van a sokkal több sötét, és időnként elég erős. Nem mindig kontrollálható. *Nem elijeszteni akarom, de igenis tisztában kell lennie azzal, hogy én nem vagyok az a tipikus jó pasi, akivel mondjuk nyugodt és békés kis életet élhet. Egyáltalán nem vagyok ilyen. Aztán elindulunk, de az a szemét még nem elégszik meg ennyivel. A sérült lábamat célozza meg, úgy hatol át rajta az angyali penge, mint kés a vajon. Pillantok alatt átvág mindent, ami ahhoz kell, hogy tartani bírjam magam, nem csoda, ha egy pillanat alatt összecsuklik a lábam. A vérveszteség pedig nagyon erős, az előző harc után, egyáltalán nem meglepő, hogy végül minden elsötétül. Furcsa érzés, hogy ma már a második alkalommal köszönhetem épp neki az életem, ennek a naiv kis lánynak, akit most is szinte összenyomok a súlyommal, hiszen olyan apró és törékeny.
Lassan végül magamhoz térek, ahogy a seb összeforr. Persze az eredeti megmarad, hiszen a mágikus harapás soha nem fog eltűnni a lábamról és a vele járó szinte folyamatos fájdalom sem, de a kard által okozott sérülést helyre hozza a varázslat. Iszonyatosan fáradt vagyok, felpillantok rá, elég sok vért veszítettem, de az majd szépen idővel helyre áll. Az arcát könny áztatja, hát annyira fontos vagyok neki, hogy még meg is siratna? A mai napig sem értem, hogy miért. Halványan elmosolyodom, nincs most e mögött sem gúny, sem cinizmus, csak egy fáradt mosoly, nem több.* -Nem olyan könnyű engem eltenni láb alól... *Suttogom, miközben felnyúlok kicsit és letörlöm az arcáról az elmaszatolt könnycseppeket.* -Máig sem értem, hogy mit látsz bennem cicám, miért siratnál meg egy magamfajtát. *Próbálom felnyomni magam, ilyen állapotban a mocsárban tartózkodni nem túl tanácsos, de egyelőre még nem engedi a testem, az előbbi megpróbáltatások után, hogy felálljak.* -Ugye tudod, hogy veszélyben leszel, ha velem akarsz lenni? Félvér vagyok, ahogy ők fogalmaznak egy korcs, a tetejében egy bukott fia, és akadnak olyan angyalok, akik ezt nem viselik túl jól... *Egyértelműen arra célzok, hogy igenis ha tehetik akkor eltesznek láb alól, minél előbb.*

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Csüt. Május 16, 2013 7:27 pm

* Kezem a csuklójára téved, gyilkos kezét egy finom érintéssel próbálom visszatartani. Bőr reccsen, éles eszköz szánt mélyen a húsba, én pedig a rengeteg vér látványa miatt inkább elfordulok. Hallom az idegen ordítását, és csak az térít magához, hogy keze a kezemre téved. Ujjai elszorítják a vérkeringésem, és értem, mennyire borzalmasan nehéz lehet ez neki. Szememből apró könnycsepp szökik ki. Nem miatta, csak egyszerűen nem bírom a fájdalmat, valahogy túl alacsony a fájdalomtűrő képességem. Szeméből lassan kialszik a gyilkos tűz, én pedig elégedett vagyok magammal. Hiszen nem rossz ő, épp most bizonyította be! Megérdemli, hogy szeressem, és akárhogy is akarja nekem bemesélni, soha nem fogom szörnyetegnek tartani, és soha nem is fogom magára hagyni. Hiszen már biztos sokszor megtették… én pedig egy biztos pont akarok lenni az életében, a stabilitás… az otthon, ahová mindig visszatérhet. *
- De nem félek, hát nem érted?! * kérdezem kétségbeesve, és már rákészülök arra, hogy vitatkoznom kell majd vele. Várom, hogy mikor akarja majd megmagyarázni, miért is velejéig romlott, és hogy én miért is nem szívhatok vele egy levegőt! Hát nem! Nekem ezt nem fogja bemesélni!
A fiúra nézek, közelebb lépek és ismét furcsa dolog történik. Szinte fel sem bírom fogni. Az angyal rátámad, Aidan pedig hamarosan rajtam landol. Még hallom fájdalmas sóhaját, látom ahogy próbálja magát tartani, én pedig mindennél jobban segíteni szeretnék neki. Kezemmel átölelem, felfogom lehanyatló testét. Nem könnyű az már igaz, így vele együtt én is a földre kerülök. Apró testem nem tud megbirkózni vele, hiába is szeretném, így csupán haját, homlokát simogatom. Pár próbálkozás után sikerül a hátára fordítanom. Bőre fehérre vált, ajka már-már lilás árnyalatban játszik én pedig teljesen bepánikolok. Apró kezemmel mellkasát dörzsölöm, majd nevét suttogva hajolok felé. Szemem könnyekkel telik meg, majd patakként kezdenek folyni arcára megállíthatatlanul. Kezem előre lendül, lábára mutatok, és elmormolom az azonnali gyógyításhoz szükséges igét… közben pedig imádkozom, hogy kelljen fel… *
- Ne csináld ezt Aidan! Ne tedd ezt velem… ébredj fel könyörgöm! * sírom és kezemmel arcát simogatom. Bőre jéghideg…. én pedig még jobban kétségbe esem..*

//1. Azonnali gyógyítás – Természetmágia másodlagos
Varázsige: Incontinens Medicor
Leírás: Harmadik évfolyamig bezárólag a legkíválóbb gyógyítási forma. Nem szükségeltetik, hogy szabad ég alatt tartózkodjon a varázsló, de jobban működik picivel, de ha barlangban varázsolják, akkor is szinte minden sebe begyógyul, főleg ha druidáról, vagy természetes gyógyítóról van szó. A sebek hegek nélkül felszívódnak, ám a nekromanciával ellentétben nem a természetből szipolyozza el az életet, hanem annak erejét használja fel, tehát ha egy olyan személy varázsolja, aki szoros kapcsolatban áll a természettel, akkor még azt is meg lehet figyelni, hogy környezetében kivirágoznak a növények, és kivirul a természet.
Pálcamozdulat: Nincs. A mutatóujjunkat kell végighúzni a begyógyítani kívánt sebeken. Fontos tudni, hogy a varázslat betegségeket, és átkokat nem gyógyít.
Hatás: Azonnali és végleges. A sebek azonnal beforrnak, természetesen a varázsló erejétől függően, tehát egy kezdő nem tud halálos sebet begyógyítani, és csakis saját magára varázsolhatja. Ez alól kivétel a természetes gyógyító, aki kézrátétellel meggyógyíthat másokat. //

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Csüt. Május 16, 2013 10:42 am

*Nem tudok mit tenni, egyszerűen élvezem, ahogy a bosszú célba talál, hiszen azért jött, hogy megöljön és most itt fekszik a lábaim előtt. Én állok felette, nem pedig fordítva, ahogy hitte, pedig erősebb nálam és rangban is bőven felettem áll, hiszen nem vagyok más, csak egy félvér. Nem tartozom igazán sehová. A pengém is élvezettel szántja fel a bőrét, hallom az ordítást, ami a torkából felszakad, de egyáltalán nem érdekel, már-már kellemesen cseng a fülemnek. Kegyetlenség, igen. Hogy az apám miatt van-e? Nem tudom, nem biztos, nem biztos, hogy csak ő miatta. Ő egy bukott, én pedig a fia vagyok, miért lennék akkor különb? És az anyám se játszott rá, hogy ezen bármi is változtasson, sőt nagyon is arra hajtott, hogy mindent kiöljön belőlem, ami pozitív érzéseket szülhet. Éppen újabb vágást próbálok ejteni a mellkasán, csak egy pillanatra emelem fel a fegyvert, amikor megérzem a lány kezét a karomon. Első reflexként szabad kezemmel kapom el az övét és szorítom meg, lefejtve magamról. Fájhat nagyon is, aztán amikor a szemébe nézek, egy pillanat alatt kihuny szememből a gyilkos tűz, hátrafordulok, rápillantok.* -Látod már, miért kell félned tőlem? *Ez is én vagyok, és hiába képes arra, hogy időnként visszafogjon, nem fog tudni soha sem gyökeresen megváltoztatni. Nem is lehetséges, soha sem lesz nyugodt és békés életem, amibe születtem, nem fogja engedni. Eltűnik a kezemből a fegyver, az ordítás pedig abbamarad. Hátrébb lépek, kezemet pedig az övébe csúsztatom. Ez az angyali fegyver előnye, nem lesz tőle piszkos az ember, csak az izzadtság marad a harc miatt, de nincs rajtam egy cseppnyi vérfolt sem. Még egyszer lepillantok a viharvert angyalra.* -Tudod, hogy mi a következménye, ha az apád leveszi rólad a kezét igaz? *Némán bólintok. Tisztában vagyok vele, hogy eddig a védelme alatt álltam, de ezzel együtt az irányítása alatt is. Egy magamfajta félvérnek, főleg ha az apja egy bukott angyal, nincs túlságosan könnyű sora. Tudom, és vállaltam abban a pillanatban, amikor azt mondtam, hogy nem. Hátat fordítok neki, és egyszerűen távozni akarok a lánnyal együtt, hiszen ő is ezt akarja. Egyébként sem tudnék megölni egy angyalt. És a következő pillanatban már megint térdre rogyok. Több helyen megvágtam a mellkasát, a fél karja hiányzik és még így sem adja fel? Az újra megidézett kard a sebesült lábamba fúródik. Tudja mi a gyenge pontom, persze, hogy tudja. Ösztönösen felüvöltök, hiszen brutális a fájdalom, de igyekszem nem elájulni, vagy elzuhanni, tartani magam féltérden. Hallom a szárnysuhogást, majd végül csend lesz. Elment.* ~Gyakran nézz a hátad mögé...korcs!~ *Hallom még az üzenetét a fejemben, és végül elsötétül a világ, az ájulás kellemes fátyla takar be.*

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Csüt. Május 16, 2013 10:29 am

* A varázs betalál, én pedig épp az utolsó pillanatban cselekszem. Aidan térdre rogy, és nekem köszönheti, hogy nem kap egy kellemes sérülést. A fickó hátra repül, kardja kirepül a kezéből, majd becsapódik. Szemem villámokat szór, nem is értem, hogy gondolta, hogy csak úgy idejön… és itt emberkedik. Soha nem értettem ezt a mentalitást, és ha igaz, hogy a fiú apja küldte ránk… nos .. ez mindennél borzalmasabb. Hogy tehet valaki ilyet a saját fiával? Hogy áldozhatná fel a hatalom miatt? Hiszen így is nagy a hatalma… miért kell konfliktust szítani… mikor semmi nem indokolja?
Aidan mellé lépek, kezem a karjára téved, és segítek neki felállni. Tudom, hogy megy neki egyedül is, de meg akarom mutatni, hogy teljesen mellette állok, hogy támogatom bármi is legyen.
Tétova lépésekkel sétál a férfihoz, hangja fenyegető, és most úgy viselkedik, amitől a hideg is kiráz. Kegyetlen, én pedig most először látom, mi is lakik benne, lelke mélyén! És ezt mind az apja tette! Ez mind neki köszönhető! Hogy volt képes ezt tenni valakivel? Soha nem érdemelte meg, soha nem kellett volna megtapasztalnia olyan dolgokat, melyek ezt váltják ki. Boldognak kellene lennie! Megmutathatná hogy erős… és nem kellene görcsösen a kegyetlenséget is hozzá párosítani. ! *
- Ne csináld! Aidan… * lépek a fiú mögé, és teszem kezemet a karjára. Szeretném megnyugtatni, hiszen erre már nincs semmi szükség, egyszerűen csak lépjünk le és hagyjuk itt szenvedni! Ne legyen olyan mint az apja! Óriási szemekkel nézek hát a fiúra, és remélem kezemet nem söpri le karjáról.. *

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Csüt. Május 16, 2013 10:16 am

*Magam sem tudom, hogy az apám miért tiltott el tőle. Az egész ugyanolyan játéknak indult, minden minden más eddigi életem során, és úgy néz ki, hogy az a gyűlölt alak mégis előbb észrevette azt, amit én még mindig nem teljesen fogtam fel? Talán történt már vele is ilyesmi? Képtelen vagyok elképzelni őt, hogy valaki többet jelentsen számára, mint egy eszköz a céljai eléréséhez, valahogy ez lehetetlennek tűnik az alapján, amit én megismertem belőle. Valamit mégis észrevett, különben nem tenné azt, amit, nem küldte volna ide az egyik legfőbb talpnyalóját. Vajon milyen parancsot adott ki neki pontosan? Pusztítsa el őt, vagy engem, vagy mindkettőnket? Csak hogy ne csorbuljon egy cseppet sem a hatalma, amit szépen felépített magának hosszú évtizedek alatt? Mit évtizedek, azt hiszem inkább évszázadok. A bocsánat kérésére elmosolyodom. Végülis nem az ő hibája, nem tett semmit, én tettem, én engedtem ennek a még magam sem tudom pontosan minek. Aztán a szavai hallatán akaratlanul is elnevetem magam. Nem akarom vele megbántani, de mégis fogalma sincs, hogy milyen erőkkel próbálna szembe szállni. Semmi esélye sem lenne, nekem sem... senkinek. Finoman végigsimítok az arcán.*
-Már-már izgató, hogy ennyire naiv vagy cicám... *Halkan suttogom a szavakat. Szívesen megcsókolnám, csak pillanatokon múlik, hogy nem érem el az ajkaimmal az övét, hiszen közben hallom meg a suhogást a hátam mögött. Kezdetét veszi a harc, két kezes harcos vagyok, ő pedig egyetlen karddal is sokkal erősebb nálam. Igyekszem védeni az ütéseket, visszatartani, de arra már nincs erőm, hogy támadjak is. Ahhoz ki kellene mozdulnom, hogy tudom, hogy Gazel túl gyors. Ha végtelenül hagyom a lányt, lehetséges, hogy már arra fordulnék vissza, hogy élettelen teste hever a mocsár bűzös folyama között. Nem tudom, hogy el tudnám-e viselni a látványt. Összeszorítom a fogam, ahogy az újabb és újabb ütések ereje alatt megroggyan a térdem. A karomat kínzó fájdalom járja át, szinte hallom, ahogy sikítanak a csontjaim, az inak, az ízületek, arra ösztökélve, hogy adjam fel, engedjek neki, de nem! Tartom magam, nem tűnnek el a fegyvereim, minden egyes ütést tűrök.*
-Nem tudsz megtörni... *Szűröm a szavakat a fogaim között, de érzem, hogy a testem fárad, hiába erős az akaratom. Az izmaim feladják, a karom pedig lehanyatlik. Az utolsó pillanatban csapódik be Iris varázslata. Azt hiszem, ha nem jött volna, akkor a következő kardcsapás valahol a vállam környékén talál el, lehetséges, hogy elveszítettem volna a karom, minimum. Féltérdre rogyok, és csak nézem, ahogy Gazel vagy egy métert repül hátra, a fegyvere pedig eltűnik a karjával együtt. Zilált vagyok és iszonyatosan fáradt, de mégis elmosolyodom a lány szavai hallatán. Pedig nem is neki szóltam, az angyalt akartam figyelmeztetni.* -Tudom... *Mondom aztán neki, és igyekszem talpra állni. Tudom, hogy a végrehajtó hamar meg fog gyógyulni, idős, tiszta vérű angyal, visszafogja növeszteni a karját, csak idő kérdése. Talán pár nap, egy hét. Hozzá lépdelek, fölé magasodom, már újra a kezemben van a kasza. Bosszúszomjas láng gyúl a szememben. Hiába hiszi azt a kis Lulu, hogy van bennem valami jó, sokkal több a sötétség, mint amit gondol.* -Én figyelmeztettelek és üzenem az apámnak, hogy hagyjon békén egyszer és mindenkorra! Tudod, hogy mi lesz, ha leveszi rólad a kezét, igaz? *Fegyverem éles pengéjét finoman húzom végi a mellkasán, ahol szétszakadt az ing. Felületi sebet okozok csak, tudom, hogy úgysem tudnám megölni, de az biztos, hogy akkor is iszonyatosan fájhat. Összeszorítja a fogát, de végül felordít. Fájdalma megtöri a mocsár túlzó némaságát. Én pedig elmosolyodom...*

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Csüt. Május 16, 2013 9:56 am

* Kezével lassan átölel, én pedig nem akarom, hogy ez a pillanat bármikor is véget érjen. Szeretem őt, és meleg teste nem csak hogy illik hozzám, de még fel is melegít. Fejemet szívesen a mellkasára hajtanám, hallgatnám szívének dobbanását, fürkészném, vajon az övé is hevesebben ver – e, ha a közelébe vagyok. Mert az enyém vadul dobol, és imádom ezt a ritmust, hiszen ez a mi, az Ő ritmusa. Mikor a családja kerül szóba felsóhajt, majd elmeséli mit is mondott az apja. Valójában nem értem. Mármint miért gyengíteném meg én, mikor állítása szerint, csak a testem után vágyakozik? Egy szerető hogy férkőzik bárkihez is annyira közel, hogy azt letérítse útjáról, gyengévé tegye? És ha talán vannak komolyabb szándékai is velem kapcsolatban, csak még nem meri magának sem bevallani? Jóleső érzés kerít hatalmába, nem tudok mit mondani. Elakadnak a szavak, és önkéntelenül cselekszem. Karjaimmal átfonom a derekát, majd fejemet mellkasára hajtom, úgy ölelem. Közben alig hallhatóan dünnyögök egy bocsánatkérést, hiszen most olyan érzésem van, hogy a bajt én hoztam a fejére. *
- Sajnálom! Tudom önző dolog, de… örülök, hogy itt vagy… még akkor is ha ez nem lehetséges hivatalosan. Én megvédelek… bármitől… * mondom, majd fejemet felemelem és végre a szemébe nézek. Elveszek lélektükreiben, majd mikor kigyönyörködtem magam ajkára siklik a tekintetem. Szívesen megcsókolnám, bár tudom, nem lenne helyes. Hiszen neki kell lépnie, neki kell döntést hoznia, neki kell engem akarnia… a szívének, a lelkének. Én már döntöttem, nekem Ő kell, már csak benne kell tudatosulnia a vágynak… és hogy beismerje, akármennyire is ellenkezik, igenis valahogy beloptam magam a szívébe… áttörtem egy falat, amelyen eddig senki nem jutott át…
Kegyetlen szavak zavarnak meg, majd minden olyan gyorsan történik. *
- Végrehajtó? * suttogom magam elé, és persze Aidan hátának. Szópárbaj zajlik, én pedig nem igazán értek belőle semmit. Vagyis de, értek! Minden miattam van! Azonban akkor sem hagyhatom magára, nem engedhetem, hogy vérét vegye ez a pökhendi alak. Szárnyak suhannak, a következő kép pedig már az, hogy látom a fiú fegyverét megjelenni, valamint hogy ádáz csata veszi kezdetét. Hatalmas kard mér ütést Aidanra, nálam pedig valami bekattan. *
- Fragmentationis!
* Egy pillanatra nem hallok semmit, meredten bámulom a történteket, majd a vörös köd ellepi arcomat és szinte már magamon kívül mondom ki az igét, mellyel reményeim szerint szétrobbantom a kardot tartó kezét. Hogy merészeli bántani? Hogy támadhatja meg? Nem véletlenül születünk, nincs joga senkinek, pláne nem egy ilyen jöttmentnek, hogy Istent játsszon! *
- Felejtsd el! Nem foglak itt hagyni! Pláne nem egy ilyennek, mint ez… * nézek az angyalra. Na igen, ilyenkor vélek némi hasonlóságot felfedezni köztem és a bátyám között! Kár hogy csak ilyenkor! Máskor is határozottabbnak kellene lennem… *

// Anyagmágia - Elsődleges
Varázsige: Fragmentationis
Leírás: Egyszerű támadó varázslat, amivel remekül lehet szétrobbantani ajtókat, hogyha nem nyílna ki magától, vagy akár kisebb állatokat is. Magasabb szinten egy-egy emberi testrészt, mint egy kéz, egy láb, vagy akár egy alsó lábszár, is szét lehet robbantani vele. Beszélnek legendás, kegyetlen mágusokról, akik akkora erővel és mágiával bírtak, hogy egész embereket robbantottak szét egy könnyed mozdulattal. Persze ez csak legenda, és szóbeszéd, a diákok közepes termetű állatokat, ésmaximum valamiféle emberi testrészeket képesek szétrobbantani, azt is csak magasabb szinten.
Pálcamozdulat: Alulról fölfelé húzzuk a pálcánkat a célpontra mutatva.
Időtartam: Azonnali. Nekromanták, Alkimisták, Anyagmanipulálók, elsődleges mágiággal rendelkezők nagyobb állatokat is tudnak robbantani, és próbálkozhatnak emberi testrészekkel is, kis hatásfokkal.//

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Csüt. Május 16, 2013 9:26 am

*Nem szokatlan számomra a rajongás, de valahogy felőle mégis egy kicsit más, mint amit már rengetegszer megtapasztaltam. A legtöbben szimplán csak azt látták bennem, ami vagyok, a véla báj és az angyali kisugárzás együtt a legtöbb lányt könnyedén leveszi a lábáról, ő mégis mintha ezeknek ellenállva, ezek ellenére is látna bennem valamit. Persze akárhogy is nézzük nevetnem kell, ha a bennem lévő jóra célozgat, de... mégis van benne valami, ami megfogott, és amit még az apám is észrevett. Egy pillanatra ökölbe szorul a kezem, amikor rá gondolok, de egyből el is ernyed a szorítás, amikor a tollaimhoz ér. Nem szólok most rá, hiszen én közeledtem, én érintettem meg először, nem lenne jogos, ha felrónám ezt neki, és akárhogy is nézzük nyugtatólag hat rám a mozdulat. Akárhogy is újfent kíváncsi, pedig nem tudom, hogy mennyire lesz képes felfogni, vagy egyáltalán mit szól majd az egészhez. Nem is tudom, talán az lenne jobb, ha nem tudna az egészről semmit, a tudatlanság néha sokkal békésebb, mint a tudás. Végül halkan sóhajtok egyet, és köré fonom a karjaimat is a szárnyaim után.*
-Nem egyszerű az a világ cicám. Az apám egy bukott, mondjuk úgy, hogy az angyalok nincsenek oda érte, de ettől függetlenül elég nagy hatalma van, nem is tudom, hogy milyen idős, azt hiszem nem is akarom tudni. Szerinte pedig gyengeség egy emberrel... Azt üzente, hogy nem engedélyezi, hogy veled "szórakozzam". Így mondta. *Összeszorítom egy pillanatra a számat. Nem szeretem, ha irányítanak, soha sem viseltem el.* -Szerinte gyengévé teszel és ezzel ő is gyengébb lesz. Az ő pozíciójában pedig ezt nem lehet. *Szárazan szűröm a szavaimat. Tisztában vagyok a helyzetemmel, penge élen táncolok, ellentmondani az apámnak nem sokan mernek, nekem sem lenne szabad.* -Tudod a mi családunk... nem túl szokványos. *Érzem, ahogy a szíve egyre erősebben kalapál, hiszen itt áll tőlem csak néhány milliméterre. A mondata viszont belé fagy, amikor megérkezik ő. Mérgesen fordulok meg, a lányt a hátam mögé intve. Nem is tudom miért tettem, féltem őt... nem éreztem még ilyet. Nincs most időm ezen gondolkodni, biztos vagyok benne, hogy Gaziel cseppnyi bizonytalanságot is rögtön észrevesz. Határozott kérdése hallatán akaratlanul is elmosolyodom. Fogalma sincs, hogy mibe csöppent, és mennyivel jobban járt volna, ha nem kísérti a sorsot azzal, hogy velem akar lenni. Az angyal egy szóra sem méltatja, nem lepődöm meg.*
-Gaziel... afféle végrehajtó. *Mondom ki a keserű szavakat, majd én válaszolok neki, ha már a másik nem képes rá.* -Ne packázz Vele Aidan! Tudod jól, hogy ha ellenszegülsz, akkor abból csak rosszul jöhetsz ki. Ha nem tud irányítani, az gyengének mutatja, ő nem lehet gyenge! És akkor mi a megoldása, megöl? Ha nem teszem, amit akar? Azzal biztosítja a hatalmát, ha kivégezteti a fiát? *Rezzenéstelen arccal beszélek, de Iris láthatja, amint a hátam mögött lévő kezemben hang nélkül lassan alakot ölt a kis kasza, a fegyverem. Tudom, hogy szükségem lesz rá, és azzal is tisztában vagyok, hogy egy angyal ellen semmi esélyem. Idősebb, erősebb és sokkal tapasztaltabb nálam. De nem fogom hagyni, hogy csak úgy harc nélkül elvegye tőlem azt, ami azt hiszem kezd fontossá válni. Egy szemvillanás alatt történik a mozdulat, a szürke szárnyak apró rezdülése elég, hogy támadásba lendülve felénk mozduljon. A kezében már ott villan a kard, én pedig hárítom a csapást. Megroggyan a térdem az erejétől, de mögöttem ott van ő, nem hagyhatom, hogy egyszerűen eltüntesse a föld színéről.* -Távozz, amíg még megteheted! *Sziszegem, hátralendül, és újra támadni készül, de nem mozdulok. A másik kezemben is megjelenik a fegyverem párja, védekező állást veszek fel. Visszatartom, amíg lehet.*

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Csüt. Május 16, 2013 9:04 am

- Igyekszem valami másra koncentrálni… * hunyom be a szemem egy pillanatra, majd inkább mégis úgy döntök, felé fordulok. Hiszen már az erőt ad, hogy magam mellett tudhatom. Ha nem lenne itt, biztos hogy félnék. Azonban hiába is hangoztatja, hogy ő a sötétség angyala, aprócska, jelentéktelen életembe fényt hoz. Úgy pislákol mint egy gyertyaláng és én fényébe mindennél jobban kapaszkodom. Kell nekem, hiszen lelkem démonjait csak ő képes elűzni. Végre kicsit fontosnak érzem magam, még akkor is, ha tudom, nem vehetem biztosra egyetlen szavát sem. Mégis! Annyira szeretném elhinni azt amit mond, és örökké csak sóvár pillantásában fürödnék, ha lehetne. *
- Őszintén szólva, nem sokat, de mivel rólad van szó, minden érdekel, ami ezzel kapcsolatos… és ami egy kicsit is rólad szól.. Meséld el! * lehelem bele a mélységesen, ölelni valóan szőttes kék éjszakába, hogy csak ő hallja. Most az egyszer jó dolgot tesz a sötét, leplezi orcám piros színét, és talán így nem kell azzal foglalkoznom, hogy szavaim miatti zavaromat ő is észreveszi.
Mikor kiejti végre azt a mondatot, amit annyira hallani akarok, íriszeim egy másodperc alatt kitágulnak. Akar engem, és ez egy olyan csoda az életembe, mintha csak … mintha valaki feltámasztotta volna az édesapámat. Tudom, ez egy bárgyú hasonlat, viszont rajta kívül soha senki nem volt még, akiért ennyire rajongtam volna, aki ennyit jelentett volna számomra. Ekkor jött ő! És megváltoztatta a világot, a lelkemet, a szívemet, és tudom, hogy most már a bennem lévő apró dob, úgy dobol ahogy az övé… hiszen szíve élteti, én pedig miatta vagyok életben, miatta akarok olyanná válni, amilyet csak szeretne! Őt szeretem, és érte képes lennék véremet is adni… ha kell a halálba is tárt karokkal sietnék, csak hogy ő éljen, és boldog legyen.
Szárnya jólesően körbeölel, szinte már elzárja tőlem a külvilágot. Szívem hevesen ver, kezem pedig önálló életre kel, és lágyan simítok végig az apró tollpihéken, remélve, hogy nem fog érte megharagudni. Hiszen tudom, nem szereti, ha megérintik, én azonban bátor vagyok, és talán botor is, hogy kiváltságnak tekintem a köztünk lévő kapcsolatot, és már-már elhiszem, hogy nekem ez jár! Az, hogy megérinthetem, és ezáltal a simogatás által lelkét és szívét is cirógatom. *
- Csak engem… * nézek a szemébe, majd befejezni már nincs időm a mondatot, ugyanis különös hangokra leszek figyelmes. Keresetlen szavak és egy sötét alak miatt oda lesz a bús romantika, én pedig egy másodperc múlva, már a háta mögött találom magam. Soha, senki nem akart még megvédelmezni! Ez pedig mélységes boldogsággal tölt el, hogy pont ő teszi! Megvetem a lábam a háta mögött, pálcámat előrántom, és vadul az idegenre szegezem. Ez az ő csatájuk, tudom, azonban abban is biztos vagyok, hogy nem fogom hagyni hogy baj érje. Ha kell elé ugrom, és testemmel mentem vöröslő vérét! Nem vagyok túl jó harcos, azonban szükség esetén kiteszek magamért! Büszke lehet majd rám, hiszen belőlem, az aprócska leányzóból ezt senki nem nézi ki.
Lassan a hátához közeledem, szinte már érzem szárnyának pihéit. *
- Ki maga, és mit keres itt? * kérdezem bátran… és tudom, érzem legbelül, ha nem őt védeném, már rég elfutottam volna. Tombol bennem az adrenalin, és teljesen biztos, hogy nem fogom magára hagyni… *

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Csüt. Május 16, 2013 7:05 am

-Hát gondolj valami másra. Tiszta levegőre, nyílt tisztásokra, vagy a nyitott égre felettünk, ahol a szél minden kellemetlen gőzt elfúj... *Egy pillanatra felnézek a csillagok már pislákolnak, hiszen a nap lement. Itt a mocsárban, a sötétben olyan az égbolt, mintha millió gyémánt ragyogná be. Sohasem szerettem a nagyvárosokat, ott ilyesmit nem lehet látni, a sok nagy épület között olyan érzésem volt mindig is, mintha be lennék zárva. Szeretem látni az eget, és szeretem, ha minél közelebb van hozzá. Újra rápillantok és egy leheletnyit közelebb lépek hozzá.* -Csak hunyd be az szemed és gondolj arra, hogy nem itt vagy, és ebbe kapaszkodj, ahogy haladsz előre. *Egészen halkan suttogok, és amennyiben becsukja a szemét én vezetem tovább, hiszen egyelőre még nem álltunk meg. Aztán mégis megáll és szembe fordul velem. Nem tudom mit is mondhatnék neki az apámról.* -Mennyit tudsz te az angyalokról? *Nem gondolnám, hogy túl sokat. Az apám nem éppen kedvem ember, eddigi életem során kétszer találkoztam velem, ebből az egyik tíz éves koromban volt, és akkor is csak rövid időre ugrott be és azután távozott, hogy rendesen felpofozott. Csak, mert anyám a tudomására hozta a tényt, mennyire félek a kígyóktól. Nem is tudom, hogy gondolta, hogy majd ettől helyre áll bennem minden és hirtelen elsöpri a félelmemet. Azt hiszem így csak a felé táplált ellenszenvem nőtt. A szavai hallatán kicsit elmosolyodom. Nem tudhatja mi jár a fejemben, ezt megértem, hiszen nem is mondtam még ki semmit nyíltan. Ettől függetlenül az a furcsa érzés van bennem, hogy kezd rajta kívül más nem érdekelni... nem tudom miért van ez. Valahogy az a naiv erő, ami benne van új nekem, és e miatt érdekes, és vonzz. Közelebb lépek hozzá, ha már megállt velem szemben, és a másik szárnyamat is előre húzom, lényegében így ölelem át őt, fekete burokba vonva törékeny testét.* -Én téged akarlak... *Még saját magamon is meglepődöm, amikor elhagyják a szavak az ajkaimat. Egy pillanatra csendbe burkolózom, majd már épp előre hajolnék, amikor kellemetlen hangra leszek figyelmes. A hátam mögül jön... szárnyak, egyértelműen szárnyak. Hirtelen fordulok meg. Egyszer láttam már őt, Gaziel, a szárnyai szürkék, és az apám alá tartozik. Mi a francot keres épp itt? A lány védelmezőn a hátam mögé húzom.* -Mit akarsz itt Gaziel? *Egyelőre nem mozdul, de tisztában vagyok vele, hogy mennyire veszélyes alak, nem véletlenül szolgál az apám alatt.* -Nem hallgatsz a szép szóra Aidan, az apád megmondta, hogy mit tegyél és hogy mit nem tehetsz... Nem érdekel, hogy mit mondott, nekem nem parancsol. *Kemény szavak, de mégis határozottan mondom ki őket, pedig tudom, hogy veszélyes vizekre evezek, ha nyíltan szembe szállok vele. Végezne a saját fiával, ha arra lenne szükség? Igen, azt hiszem megtenné.*

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Csüt. Május 16, 2013 5:56 am

- Olyan érzésem van, mintha megfojtana… * suttogom, és teszem a kezemet a torkom elé, ezzel is imitálva a fulladást, melyet a mocsár okoz. Lassú léptekkel indulok el, és mikor mögém érkezik és átkulcsolja a derekamat valami jóleső elégedettség tölt el. Szárnya a vállamon, én pedig ha lehetne, szorosan kapaszkodnék a fekete tollakba, csak hogy közelebb érezhessem magamhoz.
A csókommal kapcsolatos mondatára csak lesütöm a szemem. Arcom kipirul, és nem tudom mit is mondhatnék. Nekem is édes volt az ő csókja, imádtam ajkát, nyelvének játékát, és mérhetetlenül szomorúvá tett, hogy abba kellett hagynunk, hogy aznap este már nem fészkelhettem be magam erős karjai közé. *
- Öhm… pedig nem kellene aggódnod… * mondom, bár érzem én is, hogy ez a mondat nem épp helytálló. Hiszen jelenleg még én is aggódom magam miatt, mert ezen a helyen nem biztos, hogy sok mindenre képes vagyok. Pedig jó lenne ha látná, hogy igenis jól harcolok, és képes vagyok megmenteni nem csak magam, az ő életét is, ha a helyzet úgy kívánja. *
- Mi van apukáddal? Engem érdekel, az a hülye ügy.. * mosolygom, és kérdőn nézek a szemébe. Kicsit megállok, és szárnyainak ölelésében megfordulok, hogy rá nézhessek, hogy lássa, tényleg komolyan érdekelnek a dolgai. Szeretném meghallgatni, esetleg tanácsot adni… jó lenne, ha megbízna bennem! Még akkor is, ha jelenleg nem érez irántam semmit csak vágyat. Számat önkéntelenül is elhúzom, majd a földre nézek, és a lábamra, ami apró köröket rajzol. Most mit mondjak? Hogy én meg szerelmes vagyok belé? Hogy ez az érzés már onnantól nem plátói, hogy hozzámért, hogy megcsókolt? És hogy el akarom érni, hogy ez megváltozzon? Hogy fontos legyek számára? *
- Én… én kötődésre vágyom! Hogy valakinek csak az egyetlen legyek, hogy csak rám vágyjon, hogy engem akarjon… * suttogom, majd pirulok el ismét, hiszen nem tudom, hogy ez a teória milyen közel is áll hozzá. Pedig imádnám, ha csak az övé lehetnék, ha nem kellene neki más rajtam kívül! Bárcsak elfogadná a szerelmem, és azt amit érzek…*

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Szer. Május 15, 2013 8:02 pm

-Igazság szerint a mocsarakért én sem rajongok túlságosan. A nedvesség nem az én világom és persze itt a páratartalom is igen magas tud lenni. *Jegyzem meg, csak hogy érezze nagy dolog, hogy itt vagyok, hiszen az ilyen helyek nem igazán vonzanak. Még ha valami sötét sziklaperem lenne, vagy bármi, ami legalább száraz, az egyáltalán nem zavart volna. A zajok igazából önmagukban nem zavarnak, úgy gondolom, hogy elég sötét a lelkem ahhoz, hogy más sötét lelkek épp engem akarjanak magukkal ragadni. Ez persze nem mondható el a kis naiv Luluról.* -Én pedig ezért is jöttem, nem venném a lelkemre, ha a halálhíredet hoznák csak mert egyedül merészkedtél egy ilyen helyre. Túl édes a csókod ahhoz, hogy valami aszott kéz a mocsár fenekére rántson. *Finoman elmosolyodom. Igen, nagyon is tetszett az a múltkori csók, határozottan kedvemre való volt, de tisztában vagyok vele, hogy ha túlságosan erőszakos vagyok vele, akkor pillanatok alatt újjá építi azokat a falakat, amiknek egy részét talán már sikerült lebontanom, vagy legalábbis meglazítanom. Pedig szeretnék átjutni rajtuk, azt hiszem napról napra jobban szeretnék.* -Igazság szerint elfoglalt voltam, az apám... hagyjuk, nem hiszem, hogy érdekelne. Hülye egy ügy. *Rántom meg a vállam, egy pillanatra talán kellemetlen érzés ül ki az arcomra, de a következő kérdés hallatán már azonnal el is tűnik onnan. Mit is válaszoljak rá pontosan? Azt hiszem, hogy hiányzott, a naiv kis válaszai, a mosolya, és a finom, érintetlen selymes bőr.* -Éreztem a hiányodat igen cicám. *Finoman átkarolom a derekát, ahogy előre haladunk, óvatosan lépkedve a mocsaras területesen. Közelebb húzom magamhoz, a szárnyamat pedig finom mozdulattal a vállára terítem.* -Pontosan nem is tudom, hogy milyen választ vársz tőlem. Az eddigiek alapján úgy láttam, hogy te valamiféle plátói erős szerelemre vágysz... én viszont férfiből vagyok, egyszerűen csak rád vágyom, azt hiszem zavarba jönnél, ha jobban kifejteném, hogy milyen módon. *Nem teketóriázom végül, egyszerűen nyíltan kimondom, amit gondolok, hiszen ezt akarta nem? Nem fogom azt mondani, hogy szeretem és hogy megváltoznék érte, hazudni nem fogok.*

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Szer. Május 15, 2013 7:47 pm

- Nem szeretem a mocsarakat, és őszintén szólva.. utálok itt lenni! * mondom határozottan, majd a hátam mögé kémlelek. A sötét körülölel, én pedig felfigyelek az ezzel együtt megjelenő furcsa hangokra is. *
- Nem bírom ezeket a furcsa zajokat… * suttogom a fiúnak, majd mikor közelebb lép tétován nézek arcába. Látom a kisfiús mosolyt az arcán, kinyúló kezét, majd mikor végigsimít az arcomon lehunyom a szememet. Csak egy pillanatra csupán… csak ennyire adom át magam az érzéseknek, és inkább úgy teszek, mintha nem történt volna semmi. Pedig ajkam és arcom forróbb lett érintése nyomán, szívem pedig majd kiugrik a helyéről. *
- Levadászni nem kell semmit, csak túl kell élni! Őszintén szólva, nem vagyok túlzottan biztos magamban… ezért is kértem a segítségedet. * mondom a fiúnak, majd mikor elhalad mellettem, rögvest mellé szegődök. Pofátlan kérdésére csak felvonom a szemöldökömet, és nem tudom mit is felelhetnék. Mondjam meg az igazat? Hogy minden nap, és annak minden percében csak rá gondolok? Hogy iszonyatosan hiányzik, hogy az ajkam még mindig ég a csókja miatt, hogy ha lehetne soha nem engedném el? Mindig vele lennék, mert úgy közelebb érezném magamhoz?! *
- Hát, fura volt, hogy nem találkoztunk. A véletlen az elmúlt időkben sokat segített nekünk, most azonban nem állt a pártunkon… * próbálok kitérő választ adni… és remélem hogy nem látja mennyire zavarba is jöttem. *
- És én? Hiányoztam neked… ? * nézek rá kérdőn és természetesen gyermeki naívsággal. Hiszen tudom, hogy eszébe sem jutottam. Nem akar engem igazán… hiszen akkor már keresett volna… kénytelen vagyok így újból, immár erősebb falakat építeni… *

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Szer. Május 15, 2013 7:30 pm

*A halovány fény, amit gyújt határozottan segít, hogy a nyomára bukkanjak. Ott áll előttem és még innen is látom, hogy nem visel sálat és semmiféle mágiával nem fedte el a csókom nyomát. Néha igazán nem értem őt, visszakozik ha többet akarok, mint amit egyelőre adni akar, viszont mégis csak egyértelmű jelét adja annak, hogy kedvel és hogy nincs ellenére az sem, amit tettem legutóbb. Akkor pedig mire ez a csiki-csuki játék? Egyesek túl nagyra értékelik a szex jelentőségét, pedig az nem más, mint egyszerű, de annál sokkal-sokkal kellemesebb szórakozás. Ezt neki is meg kéne értenie egyszer s mindenkorra, és egyből nem lenne semmi gond.* -Egyedül a mocsárban cicám? Nem féltél volna, hogy magával ránt a mélyre valami, ami még nálam is veszélyesebb? *Mosolyodom el finoman, majd közelebb lépek hozzá még egyet. Látom rajta, hogy bizonytalan, mint ahogy az utóbbi napokban is az volt. Bár azt nagyon is értékelem, hogy csak úgy mindenki előtt nem jött oda hozzám...nem igazán szeretem kimutatni a gyengeségeimet, és valahogy úgy érzem ő valamelyest legyengít. Kezdem megkedvelni, pedig nem lenne szabad, mintha csak az oroszlánnak szimpatikussá válna a gazella akit üldöz. Hogyan fejezheti be így a vadászatot? Nem tudom, mi lehet erre a megoldás. De most nem gondolkodom ezen, hiszen nincs itt rajtunk kívül az ég világon semmi, a sötétség körülölel és csak az apró fénypont tartja távol, ami a pálcája hegyén világít. Előrenyúlok, hogy finoman végigsimítsak az arcán, nem állok meg hüvelykujjammal az ajkait is végigszántom egészen finom, érzéki mozdulattal.* -Hiányoztam cicám? *Kicsit oldalra döntöm a fejem, majd a mocsár felé pillantok.* -Tehát mi is a feladat? Merészkedjünk be oda, és éljük túl? Vagy le is kell vadászni valami különleges lényt, hogy ne legyen ennyire egyszerű?

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Szer. Május 15, 2013 7:11 pm

* Érzem, hogy jönni fog, bár jelét ennek még egyáltalán nem látom. Kezem a nyakamon lévő halovány lilás foltra téved, majd egy mosollyal megtoldva érintem meg jelét, melyet büszkén viselek. Eszembe se jutott, hogy eltakarjam, hiszen számomra ez egy olyan dolog, aminek igenis fontos jelentősége van. Tőle kaptam, az övé vagyok… bár akkor is az övé lennék, ha ajkának nyomát nem viselném a bőrömön.
Egyre jobban sötétedik, én pedig lassan pálcámmal halovány fényt gyújtok. Már nem akarok sokáig várni, úgyhogy ha nem jön, akkor magam megyek bele a vadonba, és remélhetőleg nem öletem le magam valami szörnnyel. Kár lenne pont most meghalni, mikor egyre több és jobb ruhát csinálok, már vannak barátaim és végre megtörtént az első csókom is!
Hangtalanul érkezik, csak arra leszek figyelmes, hogy csodásan zengő baritonját meghallom a hátam mögött. Kissé összerezzenek, jóleső borzongás fut rajtam át, és a libabőr is kiül a karomra. *
- Hát, úgy voltam vele, hogy vagy jössz pár másodpercen belül, vagy megyek egyedül, de örülök, hogy látlak! Jaaa... hát ez a lélekszimpátia órára kell... meg kell menekülnünk... * mondom egy halovány mosollyal a szám szegletében, és próbálok úgy tenni, mintha a szívem nem járna tam-tamot, és ha nem tudnék millió cigánykereket vetni örömömben. Közelebb nem sétálok hozzá, hiszen nem tudom mit is kellene tennem. Mikor a közelembe van, akkor mindig olyan aprónak érzem magam. 1 másodperc alatt 10 cm-t zsugorodok, és csillogó szemekkel nézem íriszének mélységét, arcát, ajkait. Bódító illata van…
Szeretem… *

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Szer. Május 15, 2013 6:54 pm

*Természetesen láttam azokat a pillantásokat az étkezőben, és igen, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mik is járnak a fejében. Az az igazság, hogy ettől függetlenül nem hátrálok meg, pedig tudom jól, hogy nem fogom egy könnyen elérni a végső célt. Már az is valami, hogy legutóbb hagyta, hogy megcsókoljam, pedig mennyire magyarázta, hogy apja visszafogottságra intette. Fél, hogy összetöröm... és minden joga meg van rá, hogy így érezzen. Bár már nem vagyok teljesen biztos abban, hogy össze akarom törni... furcsa. A hét elején megkaptam a levelét, és igazából hezitáltam kicsit, de végül direkt nem válaszoltam. Maradjon csak meg az a cseppnyi kétség, hogy vajon megyek-e, vagy sem. Természetesen mindenképpen akartam, nem venném a lelkemre, ha valami levadászná a mocsárban. Kezd fontos lenni nekem az a selymes bőr, mindenképpen érinteni akarom még. És egyébként is megjelöltem, ő az enyém és meg kell védenem azt, ami az enyém nem igaz? A mocsár szélén látom meg a levegőből. Sötétedik már, de még halovány fény azért látszik, hogy ki tudjam szúrni sötét haját és rendkívül világos bőrét. No meg minden bizonnyal idővel fényt is varázsol majd, hogy ne vesszen el ott. Szinte hangtalanul szállok le tőle néhány méterre, aztán közelebb sétálok.* -Kételkedtél benne, hogy eljövök igaz? Mi is az pontosan, ami miatt egy ilyen nem túl barátságos helyre merészkedünk? *Valamiféle házi. Nem szoktam ezekkel foglalkozni, inkább megíratom mással, vagy amit nagyon muszáj, azt megcsinálom én, de csak nem egy megoldatlan házi miatt fognak kirúgni az iskolából. Maximum nem olyan magas osztályzatokkal megyek majd tovább... az meg kit érdekel?*

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Szer. Május 15, 2013 6:39 pm

[házi feladat]

* Már egy ideje itt toporgok. Nem kifejezetten kedvelem a nyirkos és érdekes hangokkal teli helyeket, na meg, kellőképpen félelmetesnek is találtam a helyszínt ahhoz, hogy ne egyedül jöjjek. Nem, nem a sötét aggaszt, bár szerinte az a legnagyobb bajom, hogy nem félek tőle. Lehet, hogy már gyermekként elrontottam, azonban kénytelen vagyok elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok. Bátortalannak, ám mégis valamiben bátornak. Legalább is, a sötétség nem tölt el pánikkal. A mocsár, mint olyan, már annál inkább, és ha lehetne, inkább futva menekülnék, csak hogy ne kelljen itt lennem. Nem is értem, miért kellett ilyen házit adni! Mondjuk, ha a dolog pozitív oldalát nézem, akkor egyetlen örömteli dologtól lehetek csak bátrabb. Ez pedig Aidan. Még a hét elején küldtem neki a baglyot, mert keresni nem kerestük egymást a múltkori óta. Az persze egyértelmű, hogy szinte minden nap csillogó szemekkel figyelem az ebédlőben, mikor számomra ismeretlen emberekkel együtt étkezik. Egyszerűen oda vagyok érte, ám valamennyire próbálom felépíteni a falaimat. Kaptam a faliújságra tőle egy üzenetet, azonban valahogy nem tudom ezt az egészet hova tenni. Mármint nekem is van erkölcsöm, és akármennyire is könnyedén beadtam a derekamat, nem szeretném ha kihasználna. Én akarok neki lenni A Szerelem, A Nő, és minden, ami számára fontos lehet.
Nem jelentkezett. Ezt leszámítva nem is érdekelte, hogy élek-e, hogy róla álmodok-e éjszakánként. Persze kellően pontos portrékat készítettem már arcáról, szinte mértani pontossággal meghatározva az apró anyajegyeket. Egyetlen mondatot írtam csak a levélben. Házi, mocsár, segíts nekem… na meg az aláírásom… Remélem eljön…*

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Pént. Júl. 02, 2010 4:09 pm

*Könnyed léptek suhanása a mocsár irányából, azaz nem teljesen. Egy sötét hajzuhatag tűnik elő a régi kegyenc megfigyelő helyről. A tünde fülek, a tünde íj láthatóan villannak elő a maguk pompájában, mégis a sötét külső, a világos bőr nem a jó jelleméről árulkodnak. Casimiro mindenesetre nem alapvetően gonosz, inkább csak túlontúl érdekember, és megkeseredett a sok-sok év során. Ő még a legelső kegyenc generáció tagja, szinte az egyetlen, aki maradt, a többség már új, vagy már azóta szintén eltávoztak. Könnyen feláldozható bábuk voltak ők a táblán, akikre nem sokáig volt szükség. Amikor meglátja a távolban közeledő fiút, fel is fedi magát, és közelebb lépdel hozzá. Oldalán a tőrt keresi, mely nélkül esélye sem lenne a mostani feladatban. Halvány mosollyal lépdel közelebb a fiúhoz.* -Remélem felkészültél...habozásra nem lesz idő. Indulás! *Maga elé indi Jack-et, hiszen ő az, aki itt bejáratos, tudja a rejtettebb utakat, ahol könnyedén bejuthatnak az iskolába, amíg odakint folyik a nagyobb mondhatni elterelés.*

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Pént. Júl. 02, 2010 4:03 pm

*Határozott, bár kissé ideges léptekkel érkezik az árnyak katonája ezen a borús napon. Felnéz az égre, belemered a ködös mocsárba, miközben lassan megáll. Üzentek réte, hát eljött. Fekete nadrág, lopakodó lábbeli egy újabb tornacipőből, aminek a fűzőjét betűrte, hogy az esetleges ahrcokban ne okozzon gondot, felsője az alkímiás ingje, az ezüt jelkép ott díszeleg a szíve felett. Az öv msot is ott az oldalán, a nekromanta kard, ezüst tőre, pálcája, és az a lilás derengésű tőr is ott sokarozik, valamint egy apróbb zseb, amibe fontosabb holmijait pakolta. Üvegcsék, csak egyszerűbb, könynebb dolgok, amik nem fogják megakadályozni. Tudja, hogy a mai este után nem fogják tit befogadni. Azután menekülnie kell.. Az ocelot csak halkan morog mellette.* -Nem hittem volna, hogy nem bízik meg benned. *Jack idegesen leinti egy kézsuhintással az állatot. Nem hinné, hogy ne bízna benne az úrnő, csak kell valaki, aki.. Pontosan ő sem tudja, kit és miért kell ma itt megvárnia, de ha ez volt a felsőbb utasítás, akkor ez volt az. Nem kételkedik, nem kérdez vissza. Vár.*

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Csüt. Jún. 17, 2010 5:11 pm

*Megfogja a futót, majd a keze alatt robbant fel a tábla hirtelen. Rámarkol a futóra, mintha azt még megmenthetné, és valóban, azt még megmentheti. Hiszen tot van a kezében, védelemben. Felnéz az Úrnőre, enyhén értetlenül, hogy mégis mire volt jó mindez, az ocelot enyhe szívroham-szerű állapotával nem is törődve. Enyhén megcsóválja a fejét, jelezve, hogy nem érti, mire akar mindezzel utalni, bár valami dereng neki. Dereng, de nem biztos benne. Amikor hallja a magyarázatot, akkor lepillant a romokra, lepillant a kezében levő fehér futóra, és vére megérti. Valami effélére gondolt ő is, és most nyert csak bizonyságot. A harmadik oldal.. Megszorítja a bábut, majd felnéz az Úrnőre, szemeiben elszánt fény csillan meg. Amikor a nő előveszi a köpenye alól az ébenfekete tokot, tekintete egyből arra vetül, és a lilás derengésnél már rosszat sejt. Érzi, hogy nem valami könnyed, egyszerű kis dolgot kell tennie. Ezzel a lépésével tényleg felrúgja az egész sakktáblát. Átveszi a tőrt, egy enyhe meghajlással, jelezve, hogy igen, érti, és pontosan tudja, hogy mit is kell tennie. Még felnéz a nőre, és talán krédezne is valamit, felesleges kérdéseket, mint, hogy mikor látja legközelebb, hogyan kerül vele kapcsolatba, vagy honnan fog tudni minderről, de felesleges, lényegtelen kérdések ezek. Amikor egyedül marad a mocsárban az ocelottal, egyik kezében a tőrrel, másik kezében a bábuval, szemeiben fellángol az elszánt tűz. Az ocelot egészen halkan szólal meg.* -Megígérted.. megesküdtél.. A tánc elkezdődött. *súgja bele a szélbe a fiú, majd a tőrt elrejti az övébe, mintha teljesen átlagos tőr lenne, a bábut a zsebébe csúsztatja, aztán visszaindul az iskolába. Az ocelot kissé kelletlenül, hezitálva, de követi.*

Hozzászólások száma : 9349 Kaszt :

*Bólint, megvárja, míg a fiú lép, és amíg még Jack kezében van a futó, egy könnyed mozdulattal darabokra robbantja a táblát, egyedül az éppen mozgásban lévő futó maradt meg a fiúnál.* Na látod. És ennyi, vége a játéknak. Érted már? *Egy pillanatig kivár, de mivel az előbb a fiú nagyon ledermedt, szembeáll vele* Ezek a balgák itt évek óta azt hiszik, hogy a jó küzd a gonosz ellen. Ostobaság. Csak van két oldal, egyiket sem lehet gonoszabbnak tekinteni, minden csak nézőpont kérdése. De mi van akkor, ha van egy harmadik fél? *A tábla romjaira sandít* Neki nincsenek bábui, így nincsenek látható lépései sem. Kivéve egyet. Amivel az egész táblát felboríthatja. Akkor pedig nem marad más, csak te magad. *Pillant a futóra, amit még mindig Jack szorongat* Évek óta figyelem ezeket. Mindig a gyengébbet segítettem, de itt az ideje, hogy egyszer és mindenkorra befejezzük. A harmadik játékos te vagy, és voltál is. Mindenki rád számított, te voltál mindenki reménysége. Akkor rúgd fel a táblát, és tedd meg azt, ami neked a fontos. Vedd át a hatalmat, élj a sorsoddal. *A köpenye alól egy ébenfekete tokot húz elő, amiben három lilásan derengő tőr van. Az egyiket a fiú kezébe nyomja.* Az aranytünde most nem számít támadásra, a kis barátai elutaztak. Mához egy fél holdfordulónyira... akkor a leggyengébb. Ezt a tőrt vámpírok ellen kovácsolták. Tudod mit kell tenned. *Sziszegi hidegen, aztán köddé válik, a sötétség pedig eloszlik.*

Tárgy: Re: Árnymadarak-mocsara Csüt. Jún. 17, 2010 4:53 pm

*A bíztató szavakra, és az elnyújtott szóra megnyugszik, egy nagyobb darab kő esik le a szívéről. Jól lépett, eddig. A háttérben levő morajlást nem is hallja annyira, vagy talán csak nem figyel rá. Amikor hallja, hogy a fehérrel is lépnie kell, akkor egy kissé megdermed. Feloldódva a sokkból, hátrasandít, és felnéz a Nagyúrnőre, bele Gabrielle arcába, szemeibe, abba a mély kútba. Látszik rajta, hogy nem érti, miért kell, hogy a világosnak kedvezzen. Minden esetre összecsapja a bokáit, biccent egyet, és átsétál a másik oldalra. Arcán egy izzadtságcsepp szalad végig, ahogyan ismét a táblára néz. Az ocelot laposkúszásban mászik át, és áll meg Jack mellett. Nem mond semmit, gondolatban sem, egyszerűen nem mer. Lábai köré fonja a farkát, és úgy figyel, közvetlenül a fiú mellett ülve. Jack vadul pásztázza a sakktáblát, hogyan is lehetne msot a világosnak kedvezni ebből a helyzetből, melyik lehetne a megfelelő lépés. Felnéz a nőra, új mentorára, és látja a szemeiben, hogy eddig minden úgy alakult, ahogy látta. Egy pillanatra felötlik benne a kérdés, hogy talán mindegy, mit lép, hiszen a következő lépés is előre meg van írva, ahogyan az előző, aztán kisöpri ezt a gondolatot. Nem lehet. Nem lehet minden lépése előre megírva, mert ha igen.. Akkor rémes ember lehetett előző életében. Lendül a keze, és a fehér futó egyenesen a fekete vezér felé tart.. és egy könnyed mozdulattal üti le azt, előtörve az egyik bástya mögül. A fiú várakozóan pillant fel a nőre, kezeit leengedve maga mellé.*

Hozzászólások száma : 9349 Kaszt :

*Ördögien elmosolyodik, a fiú tökéletesen követi az elképzelését. Tudta, látta rajta a hezitálást, és mégis... biztos volt benne, hogy a megfelelő döntést fogja hozni.* Jól van... *susogja* Jóól van. *A háttérben mintha morajlana valami.* Akkor most hogy ilyen legyőzött helyzetbe hoztad az egyik felet, lépj a világossal. *elengedi a fiú vállát, és int neki* Menj a másik oldalra, és most kedvezz a világosnak. Lépj úgy, hogy a sötétnek ne sikerüljön a győzelem. Hamarosan látni fogod, hogy mit is akarok most mutatni neked.
*Karba font kézzel nézi a fiút, arcára ez van írva: "eddig minden úgy történt, ahogy előre láttam"*