Ködfenyves

* Az arcát figyelem. Bár nem hangzik könnyen hihetőnek amiket mond, mégis úgy látom, hogy a szavakat őszintén formálja. Bár ki tudja, lehet, hogy a bájos arc, a törékeny test valami gonosz belsőt takar? Újabb rejtély.*
- Hallottam az eldákról. A hely ahol éltek még azt is így hívták, bár sokat nem tudok róluk, csak annyit, hogy nyugatra fekszik a városuk. * Ha még létezik, ezt nem tudhatom, viszont kaptam egy magyarázatot, hogy miért néztem tündének Catherinet. Valahogy nemes arcvonásai vannak. Otthon az ezüst elfeknél én is afféle nemesnek számítok.. sőt.. De ilyen információt egyelőre nem oszthatok meg, már így is elegen vadásznak rám. Ki azért, hoyg visszavigyen, ki pedig a véremre hajt. Mindig ilyenekbe botlom, úgyhogy most üdítőnek érzem Catherine társaságát, ki egyik oldalnak sem a tagja.*
- Ha visszaérsz? Ez nem kis sebnek tűnik nekem. * Teszek két lépést közelebb hozzá és lehajolok, hogy jobban megnézzem.*
- Sőt nekem elég mélynek tűnik. Nem lenne egészséges így edzened. * A sebeit pásztázom, közben eleredt az eső és átáztatta mindkettőnk ruháját. Az ég felé emelem tekintetemet.*
- Rendben. * Mondom neki, bár lehet, hogy nem érti mire válaszoltam, úgyhogy megmagyarázom.*
- Úgy is esik az eső, neked el kell látni a sebeidet, nekem pedig fel kell tölteni a készleteimet. Mi lenne, ha keresnénk egy szárazabb helyet? * Kérdem kissé oldalra billentett fejjel, ahogy ismét felé fordulok. Kardomat vissza csúsztatom hüvelyébe. Nem mintha zavarna az eső, sőt. Szeretem, de az utóbbi napokban elégszer ázott már a ruhám.*

- Nagy kockázatot vállalsz azzal amit csinálsz. * Nézek végig a vékonyka kezeken, amikről lemossa a vérmocskot. Elgondolkoztam, hogy vajon egy kevésbé befolyásolható vadabb állattal is így megbirkózna e, de úgy látszik tud még újat mutatni nekem ez a Catherine Nexana. És vajon miért ismeri testvéreim ősi nyelvét? Rejtélyes azt meg kell hagyni.. engem pedig vonzzanak a rejtélyek. Ritka vendég arcomon a mosoly, most váratlanul mégis megjelenik. Felállok a törzsről ahol eddig támaszkodtam és kihúzom magam.*
- És hol tanultál ilyenekről? * Kérdem kissé felvonva szőkés szemöldököm, majd összeráncolom homlokom. Valóban találkoztunk, csak az emberek neveit soha nem tartottam méltónak a megjegyezésre. Vele azt hiszem kivételt teszek, mert jó benyomást keltett másodszorra is. Tudni illik, hogy nehéz rám jó benyomást kelteni. Bólintok a feledékenységemre.*
- Igaz is.. Talán a hangoskodó embertömeg elnyomta halk szavaidat. * Magyaráztam, ami félig meddig igaz is volt. Következő kijelentésére én is olyan furcsa arcot vághatok mint amilyet ő az előbb, de aztán rájövök hogyan is gondolta.*
- Az ember a legnagyobb vadállat. * Mondtam és folytattam volna, de azzal megsérteném fajtársait. Inkább témát váltottam. Végigpillantottam a lány cinóberszín ruházatán. A vér vörös foltokban festette meg és most először szóvá is tettem.*
- Az az állat, vagy a te véred? * Kérdeztem, mert el tudtam képzelni, hogy a medve akaratlanul is felsérthette a lány bőrét éles karmaival. Egy pillanatig sebek után kutattam azon testrészein, amit nem fedett a kelme, de az újabb kérdés hallatán elterelődött róla a figyelmem.*
- Nem... vagyis de, de nem egészen úgy, ahogyan azt szerettem volna. * Elővettem a kardot és mérgemben  suhintottam vele egyet a levegőbe. No nem olyan suhintás volt az, inkább amolyan bemelegítésféle csak, hogy érezzem ahogy a levegőbe vágok az éles pengével.*
- A fogadóban volt egy kis összezörrenés. Tudod nem mindenhol látják szívesen a hegyes fülűeket. * Mondtam neki és az utolsó szónál eleredt az eső, de oly hirtelen mintha csak az Úr ránk borította volna az éjjeliedényt.*

* Látom, hogy nagyon az állatra koncentrál, rám sem néz, ezért van időm egy kicsit végigmérni az arcán. Hasonlóak a vonásai mint a tündéknél, ha nem látnám, kerek fülét a félcopfjától talán rá is kérdeztem volna, hogy nem csörgedezik-e a felmenői között tünde vér. A dallam nem csak az állatot nyugtathatta le, mert én is éreztem valamiféle zsibbadást, álmosságot.. nem is tudom mit, de azt éreztem, hogy le kell ülnöm. Így hát a lánytól nem messze lévő kivágott fa törzsére telepedtem le.*
- Milyen nyelv ez? Ismerősen cseng.. * Több nyelven is beszélek, habár ezek csak a tündék törzsi nyelvei és nem is sokban különböznek egymástól. Az állat kissé megmoccant, vele mozdultam én is. Izmaim megfeszültek és már rántottam is elő a kardom. Gyanítom, hogy ezzel az ő szeméből is kivertem ezt a jóleső álmos zsibbadást. Majd meglátjuk mi sül ki ebből. Farkasszemet néztem az állattal, de láttam, hogy a lány felém fordul.*
- Hogy nem ölhetem meg? Neeem bántanám én. Csupán megjegyeztem, hogy a bundája sokat ér. * Lassan eresztettem vissza magam mellé a fegyvert és most először a boszorkányra néztem.*
- A neved még meg sem kérdeztem. * És ezt most nagy szó a részemről, mert nem akárkinek vagyok ám kíváncsi a nevére, sőt a sajátomat sem osztom meg csak úgy akárkivel. Tetszik, hogy így védelmezi az állatot. A fák gyermekeként én is feladatomnak érzem, minden egyes erdőlakó élőlény védelmét. Hozzájárultam hát a gyógyulásához annyival, hogy odaadtam a virágot, de inkább Catherinnek, kivel a kezünk egy pillanatra összeért. Nem húzódtam el, sőt közel maradtam. Néztem, ahogy értő kezeivel hozzálát valamiféle orvosság elkészítéséhez. Hamar el is készült a dologgal és mintha csak az állat értené valamit visszamormogott.*
- Kezes bárány, a vérengző gyilkosból. Te tudsz valamit. * Néztem elismerően az állat széles bundás hátát, ahogy eltűnt a derékmagas aljnövényzetben és magunkra hagyott bennünket. A lány véres tenyerét észre vettem, de egyelőre nem tettem szóvá. Tudja ő is jól, hogy miféle kockázatot vállalt. Olyat amilyen az emberek ritkán. Ez különbözteti meg őt a többiektől. Még mindig lazán a törzsre támaszkodva követtem a tekintetemmel a vörös ruhás Catherinet.*
- Úgy szintén. Valahogy erre sodort a szél. Tudod nem szeretem az emberek forgatagát. Sokkal inkább az ilyen csendes helyeket. * A fölöttünk összefűződő ágakra nézek. halkan bólogatnak a fák. Viharról zizegnek a levelek.*

* Az erdőt járva ismerős női alakra bukkantam. A lányra még a piactérről. A vörös ruhájáról és mélybarna hajáról ismertem fel. Először rá akartam rontani az állatra, de közelebb érve nem úgy tűnt mintha rosszba lennének.. ami azt illeti.. sőt. Biccentettem neki. A nevét még mindig nem kérdeztem meg, pedig tudtam, hogy találkozni fogok vele. Azt viszont nem tudtam, hogy Urria az égig érő miért fonja úgy életem fonalát, hogy mindig találkozzak vele.*
- Ha segítesz neki nem öl meg? * Néztem mereven az állatra, minden morranására felkaptam a fejem. Eszem ágában sem volt elengedi a hideg markolatot az oldalamon. A kék virágra néztem a vastag tölgy törzsénél.*
- Valamit valamiért? A kék virágért a bundáját. * Vigyorogtam, de aztán érte hajoltam és leszakítottam.*
- Drága dolog a medveprémes bunda, viszont annál melegebb. * Sejtettem, hogy az állat nem érti mit karattyolok, úgyhogy ezért is volt nagy a szám.*
- Parancsolj. * Nyújtottam át neki a növényt, lazán a térdemre támaszkodva könyökömmel. Inkább úgy nézett ki a jelenet, mintha csak neki adtam volna, kedvességből.*

* A tegnapi nagy zuhétól még nedves az erdő talaja. Máskor hangtalanul tudok közlekedni, most azonban idegesítően cuppog kényelmes bőrcsizmám, ahogy haladok előre az erdőben. A magas fenyők ágait eltolva magam előtt. Páncélom fémláncai halkan csörögnek, ahogy hozzáverődnek az oldalamon lógó kardomhoz. A fenébe is, hogy itt kell elidőznöm. Elfvadászok, fosztók és zsebesek között ki tudja még meddig. A városba nem akartam menni, már így is túl nagy feltűnést keltettem, a másik vadász pedig megúszta tegnap. Sebaj. Szerény vacsorámat kivettem vállamon átvetett hermelinbőr táskámból. Megfényesítettem fehér zubbonyommal az almát. A keserű almát. Rég ehettem, de oly savanyú volt - sőt- kukacos is, hogy muszáj volt messzire hajítanom. Szóval délnek hajítottam, pont ahonnan a fosztók hajóját is várnám, azonban ehelyett mély morgást hallottam, és úgy gondoltam valakit netán valamit felébresztettem mély álmából. Ó-ó.. Ennyire futotta, kezem a kardom markolatára csusszant és elindultam a hang irányába. Énekszó? A morgásból kellemes énekszó változott, ahogy egyre közelebb sétáltam. Veszélyes az erdő, a nimfák mondjuk nem, de a tisztások szirénjeivel meggyűlhet az ember baja. A hang azonban csalogatott. Félretolva a levélfüggönyt a vörös boszorkányt pillantottam meg. Egy... - itt megdörzsöltem a szemem.- egy medvével?*4
- Nem is tudtam, hogy a boszorkányok értenek a vadállatok szelídítéséhez. * Elengedtem kardom markolatát és közelebb sétáltam. A lányra valami mosolyfélét is villantottam, a medve miatt azonan úgy éreztem, jó a pár lépés távolság.*

* Exan anyja teljes vérű tünde nagyon ragaszkodik a tiszta vérhez, érdekes azonban, hogy ő mégis egy embert választott párjának, aki betegeskedik, jóllehet nem is fog felépülni, ezért utazgat olyan sűrűn Exan haza. A fél tünde anyja valóságos kígyóvá változik, ha arról van szó, hogy fiacskája emberlánnyal barátkozik, emiatt szokott a legtöbb konfliktusuk akadni. Impozáns neki, hogy a lánynak ennyire tetszenek a különböző mesék, szokások vagy tanok. Sajnos ezekkel ő sincsen tisztában, csak a sajátjairól tudna mesélni, arra viszont nem lenne elég egy nap, mert könyvet írhatna. Azok a történetek amolyan szürkületi mesék, melyekhez egy csésze tea illik, meg kandallótűz a teljesség igényéhez. Anaina első kérdésére bólint. Mindig is érdekesnek tartotta az emberi kíváncsiságot. De ezt csak rövid életük számlájára írta. Szívesen hallgatja a történetet a máik családjáról.* - Hozzánk is csak kevés ember jött látogatóba, vagy hát látogatóba az kicsit túlzás.. A legtöbbjük sérülten jutott a falunkig és már nem élték meg a holnapot. * Mondja a távolba meredve aztán rájött, hogy magyarázatra szorul az utolsó mondata.* - Tudod kissé nehéz volt eljutni a falunkig.* - A te családod tünde tagjai hogy gondolkodnak az emberekről? * Kérdi kíváncsian. Érdekli, hogy vajon az ő családja is ellenszenvesnek találja e őket, vagy ez csak az ő anyjára jellemző. Közben Anaina jobban szemügyre veszi a pengét. Hamar az erdő széléhez értek, vagy csak Exannak tűnt gyorsnak. Ha társaság van repül az idő. Útjukat most az iskola felé veszik.*

* Exannak is sokszor van honvágya, bár családon belül most nincs mindenki mindenkivel jóban, azért mégis másmilyen az otthon, mint itt a négyfalközt. Kiderült, hogy Anaina is félvérű csak úgy mint ő, bár külseje alapján joggal hihette azt a fiú, hogy teljes tündével van dolga. Exanról csak magas termete és kissé hegyesen kikandikáló füle árulkodik mivoltáról. Ha egy ember akarná megérinteni annak bizonyára nem engedné, Anaina azonban más, örül a jelenlétének, az otthoni nyugodtság leple hull szélesebb vállaira.* - Híresek? * Könnyű kacaját felkapja a szellő és sűrűn pislog a lányra.* - Legendásak! Csak úgy mi mi. Én ezeken a meséken nőttem fel. * Ha az iskolába járt volna bizonyára már észrevette volna az órákon Anainát, mert nem egy mindennapi jelenség, sőt. A kérdésére csak kurtán biccent.* - Éltem már át nem egy hóvihart, de azok közel sem olyanok mint nálatok. Gyenge fuvallatok. * Legyint könnyedén, pedig bizony nagy pusztítás volt, ha végigszántott egy egy hóvihar.* - Mondjuk volt, hogy napokig ki sem jöhettünk a házból, mert úgysem láttunk volna semmit a hótól. De valahogy mégis szerettem amikor ilyenkor a kandalló előtt összegyűl a család és hallgatjuk ahogy kopogtat az ablakunkon a szél. * Emlékszik vissza. A fekete hajúakra csak elmosolyodik a fiú.* - Hát akkor biztos arra jártak a holdjárók. * Viccelődik, aztán a lány továbbérdeklődik az elnevezésekről.* - Hááát ezeket én csak emberektől hallottam, a tündék maguk nem nevezték annak. De tudod a halandók mindenfélét kitalálnak. Hallottam még, hogy délre vannak erdőjárók és kék pengések. * Kicsit elgondolkozik az elnevezéseken, valószínű nem alaptalanul találták ki a neveket.* - Az erdőjárót ne kérdezd, a kék pengésekkel viszont jó barátságba volt a falunk. * Mondta és egy pillanatra megállt, hogy elővegyen csizmájából egy tőrt, mely jellegzetesen kéken csillogott, oldalát cirkalmas tünde motívumok díszítették. Anaina kezébe adja, a szeretné jobban szemügyre veheti.*

* fajtáját ismerve nem is kérdés, hogy miért vágyott éppen a természet közelébe, még ha a ködfenyves olykor nem is a legbarátságosabb arcát mutatja az erre járónak, Exan útja mégis erre vezetett. Egyszer már feltérképezte a környéket és az tetszett benne, akárhányszor erre tévedt mindig egyedül volt. Itt csend volt, nyugalom és természet. Habár a ködöt akár karddal is lehetett volna vágni, nemhiába ködfenyvesnek hívják errefelé. Nyirkos pára akaszkodott a fél tünde köpönyegébe s furakodott fel lábszára mentén. Tölgyfaszín utazóköpenye és fekete ingével szinte teljesen beleolvadt a környezetébe. Karjait mellkasán összefonva fektette és kémlelte az erdőt. Jó a hallása, meghallaná, ha valaki közeledik. Ha ember legalább is biztos, a szépek népe azonban híres halk járásáról, ők tudnának meglepetéseket okozni.*