Elisabeth Ellen Torchwood kúriája

*Néhány nappal a történtek után végre... Végre meg van! Épp az alagsorban vagyok és a meggyötört lánnyal szemben ülök. Én már felgyógyultam de a bosszúmról nem mondtam le. Elhomályosult tekintettel néz rám Lucy. Visszatért a régi énem. A vérszomjas nemtörődöm jégszívű énem. *
-Miért? Ki bízott meg hogy megmérgezz minket?*kérdezem ahogy fölkeldmk és megragadom a torkát. Szememben nem láthat mást mint a halál ígéretét. Mert innen nem jut ki élve. Gonosz mosolyra húzódik ajkam mikor könyörögni kezd az életéért. Mindíg is szerettem hallgatni a könyörgésüket. Zene füleimnek. *
-Úgyan azt hitted ezek után élve távozhatsz? Nagyot hibáztál édes! Mert csak egy valakit sikerült megölnöd. De hármat kellett volna.*utalok a halott magzatra. Majd elengedem a torkát amitől a földre rogy. Az egyik emberem egy fegyvert ad a kezembe amit Lucy szeme előtt biztosítok ki. Nagyot kattan a fegyver. Majd egyenest a fejének szegezem.*
-Utólsó szó?*kérdezem ahogy figyelem őt.*

*Miután megkapom a nyugtatót hamar megérzem a a hatását. Próbálok küzdeni ellene de nem megy. Erősen kapaszkodom Stev kezébe.*
-Félek. *mondom hallkan. *- Nem akarok egyedül maradni. *mondom félálomban. Sajnos Sara tapasztalatból tudja milyen nehéz velem ezért mindíg erős nyugtatókat használ. Ahogy egyre jobban eluralkodik rajtam a gyógyszer hatása, egyre lazul a szorításom. A fájdalom lassan eltompul még végül újra elnyel a sötétség. Továbbra sem tudok nyugodt lenni. Félek és ideges vagyok. Végre minden jó volt. Nyugodtak voltunk. Boldogok voltunk, erre az az illető mindent tönkre tesz. Megfogadtam hogy megölöm azt aki ezt tette velünk. *

*Miután megiszom az ellenszert vissza fekszem. Nem akarok neki panaszkodi de rettenetesen fáj a hasam. Hamarosan Sara lép be az ajtó romjain, keresztül majd oda lép hozzám. Megfogom Stev kezét mert tudom mire készül a nő. Mint mindíg most is az infúzióba fecskendezi a nyugtatót.*
-Itt maradsz velem?*kérdezem hallkan szerelmemre nézve. Nem akarok most egyedül maradni. Mindennél jobban szükségem van a közelségére. *

*Figyelem Őt ahogy beszél és megmutatja az üres fiolát. Nagyot sóhajtok majd megpróbálok fölülni de nem megy. Félő ha tovább erőlködöm felszakadnak a hasamon lévő varratok. Végül még is sikerül felülnöm. Majd megiszom a párom által készített bájitalt. Remélhetőleg hatni fog és a méreg hatása elmúlik. Lassan visszadőlök majd páromra nézek.*
-Köszönöm. *próbálok rá mosolyogni. A fájdalom valamennyire csökken de sokáig fog tartani mire felépülök. *
-Csak miattad vagyok még életben.*nézek rá hálásan. Hálát adok az égnek hogy találkoztam vele. És hogy vele élhetek.*

*Próbál felvidítani de csak egy fájdalmas mosolyra telik. Sara Még mindíg nem talált megfelelő vércsoportú személyt így lassú lesz a felépülés amit a méreg is nehezít. Majd Stev elővesz egy fiolát amiben valamiféle kék folyadék van. *
-És veled mi lesz?*kérdezem ahogy szabad kezemmel megfogom a fiolát tartó kezét. Engem nem érdekel hogy velem mi van amég Ő jól van. Mert számomra csak is Ő számít. Hisz Ő tökéletes velem ellentétben mert én csak egy hidegvérű gyilkos vagyok. Mert mindíg is az voltam. De Stev mellett más lehetek. *

*Újra könyörgök a bocsánatáért. Nem bírok mást tenni. *
-Azt hittem gyűlölni fogsz.*mondom hallkan. Még mindíg belé kapaszkodva. Egyre többször érzem hogy fájdalom nyilal a hasamba. Biztos kezd elmúlni a fájdalomcsillapító hatása. *
-Szeretlek. *suttogom a csókja után. Tényleg féltem hogy gyűlölni fog. De a meghitt pillanat unkat újra a fájdalom szakítja meg. Fogaimat össze szorítom de így is kiszalad egy fájdalmas nyögés. Rettenetes a fájdalom. Sara mindent megtett hogy segítsen. De sajnos a vérveszteség és a méreg még erősebb és nem hat elég jól a gyógyszer. *
-Kérlek maradj velem. Nélküled nem bírnám ki. *mondom összeszorított szemekkel hogy elviseljem a fájdalmat.*

*A két nő kimegy és ketten maradunk párommal. Végül Ő se bírja és sírva fakad. Mindketten teljesen összetörtünk. Azt még elviseljük hogy megmérgeztek minket, mert Mi túléltük. De a babánk nem. *
-Ha megtalálom azt aki ezt tette velünk, megfogom ölni.*mondom még mindíg sírva. Bosszút akarok álni. Nem fogom büntetlenül hagyni a tettét. Közben Steven vállába kapaszkodom. *
-Annyira sajnálom. Nem voltam biztos a dologban ezért nem mondtam semmit. Bocsáss meg kérlek. *könyörgök neki tovább. Megint belém hasít a fájdalom és nehezen állom meg hogy ne sikítsak föl. Rettenetesen érzem magam. Nem tudom miért történik mind ez. Gyűlölöm hogy nem tehettem semmit. És nem voltam elég óvatos. *

*Sara és Nanny elmondják amire magamtól is rájöttem. Még sem bírom megálni hogy ne sírjak. Hogy lehet ilyen kegyetlen a sors? A kicsi meg sem születhetett de meghalt. *
-Legyen már elég! Elég!*sírok tovább mikor is Stev berúgja az ajtót. Először megrémülök majd elfordítom a fejem hogy ne lássam dühös pillantásait. Össze rezzenek hangjára majd kinyitom a szemem mikor átölel. Azt mondja nincs semmi baj.*
-Hogy ne lenne?! Hisz meg akartak ölni téged én meg... én meg elvetéltem. A babánk miattam halt meg.*mondom zokogva. Bal kezemmel szerelmembe kapaszkodom mert a másikat rögzítették az infúzió miatt.*
-Könyörgöm bocsáss meg! *könyörgök neki sírva. Nem akarom hogy gyűlöljön ezért. De minden az én hibám. *

*Hallom a hangokat az ajtó felől. Majd hirtelen csend lesz. Remélem hogy nem történt semmi párommal de biztos vagyok benne hogy nagyon dühös. Mikor hallom az ajtó nyílását arra fordítom a fejem. Sara és Nanny lépnek be. Elfordítom a tekintetem és a plafont bámulom. Nem akarom hallani amit már tudok. *
-Kérlek hadjatok. *mondom szinte sírva. De nem hagynak. Hiába kérem. Csak mondják. Elmagyázzák hogy nem sikerült megmenteni a babát. Nem bírom tovább és sírva fakadok. Nem akartam újra hallani. *

*Teljesen elvesztem az eszméletem. Egyre lejebb sülyedek a kétségbe esébe és a keserűségbe. Kétségbe vagyok esve mert nem tudom Stev gyűlöl-e. És keserűséget mert egy kis élet növekedett bennem de nem voltam képes megvédeni. Nem tudom mennyi ideig vagyok eszméletlen, de mikor nagy nehezen kinyitom a szemem egy másik szobában vagyok. Vastag fehér takaróval takartak be, és egy infúziós álvány van mellettem miről egy tasakban valami folyadék csepeg. Mikor megpróbálok megmozdulni iszonyatos elemi fájdalom hasít belém. Hirtelen kapkodom a levegőt, szemeimet és fogaimat össze szorítva nehogy fölsikítsak. Újra könnyek gyűlnek a szemembe mikor eszembe jut mi is történt.*

*Továbbra is csak csendben sírok a kanapén. Nagyon rosszul vagyok de most csak arra tudok gondolni hogy elvesztettem a kicsit. Megérzem Nanny kezét a homlokomon, majd csak annyit hallok hogy riasztja Sarath, az orvost aki ha baj van mindíg segít ha nekem vagy a csapatomnak szüksége van rá. Majd azt érzem hogy elzsibbad a testem és elalszom.*
-Sa... saj... nálom...*suttogom még utóljára páromnak címezve majd elnyel a sötétség. Ahelyett hogy megnyugodnék, egyrdm kétségbe esettebb leszek. Nem akarok magamra maradni. De biztos hogy Stev meggyűlöl ezért. Mindennél jobban vágyott rá hogy gyerekünk legyen. Erre minden tmkre megy. Gyűlölöm magam és gyűlölöm aki ezt tette velünk. *

*Miután a kanapéra fektetnek rájövök hogy Nannynek igaza volt. Én nem bírok mást hajogatni mint a sajnálom és álandóan Stev bocsánatáért könyörgök. Hallom Nanny hangját ahogy elmagyarázza hogy elvetéltem. Rettenetesen érzem magam. Tudom hogy szerelmem mennyire gyerekcentikus. És hogy neki is fájni fog a megnemszületett kicsi elvesztése. Nem tudok mást tenni mint hogy a kanapén fekszek és zokogok. Annyira dühös vagyok magamra. Jobban kellett volna vigyáznom. Nagyon félek hogy Stev is dühös lesz rám és meg gyűlöl. Amit meg is értenék. Hisz az én hibámból történt mind ez.*