Madárház

*Dühösen lehordom amiért azt meri feltételezni képes lennék megölni Őt. Ekkora egy barmot! Dühösen elindulok a suli felé. Annyira felhúzott hogy azt sem veszem észre hogy utánnam jön. Megragad és nem ereszt.*
-Engedj el! Nem hallod? Eressz vagy tényleg nagyon megbánod.*próbálkozom a fenyegetéssel de hiába kapálózom jóval erősebb nálam.*-Kezd elegem lenni! Nem kapok választ tőled miért is vetted el a fegyvereimet, és megszegted az ígéreted miszerint nem küldesz utánnam semmit.*mondom és abba hagyom a kapálózást.*-De nem érdekel kezdem megszokni. Régen is mindíg ezt csináltad. Válaszok nélkül magamra hagytál pedig megígérted hogy megvédesz a családomtól. *magyarázom. Nem ficergek de a kezeim ökölbe szorulnak.*-Most eressz! Egyedül akarok maradni.*mondom és ha gyengül a szorítása újra útnak indulnk a szobámba. Nem akarok mást csak nyugalmat. Elegem van a mai napból.*

-És ugyan miért nem árulod el?*kérdezem miközben egy kővel szedem le egyik rejtőző emberét akivel figyeltet. *-És ez az alak nem az első. Kezd elegem lenni hogy nincs magánéletem. *mondom majd dühösen a fa törzsének szorítom-legalább is megpróbálom-és ridegen pillantok a szemébe. *
-Még egy ilyen feltételezés és megjárod. Hogy kérdezhetsz ilyet? Egyedül te maradtál nekem mint a családom tagja. Előbb lőném le magam minthogy elvegyem az életed TE IDIÓTA!*emelem fel a hangom a végére szinte kiabálok. Elengedem majd dühösen elindulok vissza a koliba.* -Megyek még tanulnom kell és holnap korán kezdek. Jó éjt.*mondom dühöngve majd folytatom az utam.*

*Lássuk csak. Miért is vagyok durcás? Nos. Egy! Nem szeretem ha a szobámban turkálnak mert akkor felforgatják a nyugodt megszokott zugot ahol biztonságban érzem magam. És ez egyáltalán nem tetszik. Kettő! Fegyver nélkül csupasznak érzem magam. Nincs mi biztonságot nyújtson egy támadás esetén. És mostanában kicsit idegesebb vagyok mert tartok attól a férfitól akivel a Sötét negyedben futottam össze. Én hülye még meg is mutattam az arcomat. Csak biccentek mikor hajlandó vissza adni két fegyvert.*
-És mi az a nagyon jó ok?*kérdezem kicsit gúnyosan mert sejtem mire céloz. Nem igazán érdekel a dolog.* -Ja és akaszd le rólam a piócáidat.*mondom és egy követ elhajítva a fák közé egy pasi lezuhan az egyik ágról.*

*Megnyugszom mikor megmondja hogy nem turkált a cuccaim közt. Legalább is remélem hogy igazat mond. *
-Mi? Nem, csak pincérkedem nyugi. *mondom rezzenéstelen arcal.*- Azért az egyik tőrt és a Browlingot visszakaphatom?*kérdezem kíváncsian. A Browling az egyik kedvencem. Nem szívesen válok meg tőle. Biztonságot nyújt ha az ágy támlájára erősített tokban tudhatom. Egész könnyen elérem. És nem egyszer így menekültem meg támadóim elől. *
-Amúgy is miért vetted el a fegyvereimet?*kérdezem még mindíg duzzogva.*

*Csak felhúzom egyik szemöldököm mikor megszólal.*
-Aha, persze. Higgyem is el hogy nem te voltál.*mondom duzzogva. Majd mikor bevalja hogy Ő volt elszörnyedek mert belémhasít a felismerés hogy akkor a fehérneműim között is turkált. *
-Még szép hogy meg fogom keresni a fegyvereimet. Mondom és megpróbálom oldalba könyökölni. Leginkább zavarban vagyok mert turkált a fehérneműim közt. És amúgy is ha nem is találom meg azokat tudom pótolni a fegyvereimet a feketepiaci embereimmel. És jobb ha minnél előbb mert bármikor küldhetnek bevetésre az aurorok. Nem maradhatok fegyvertelen.*

~Istenem ez a keserű mosoly. Nem bírom ki ha így viselkedik. ~*gondolkodom majd nagyot sóhajtok. *
-Igen. Jobban vagyok. *válaszolom. Mindkettőnk lelkén olyan sebek vannak amit más csak nehezen érthet meg. Ezért is félek ha Linc megismeri a múltam meggyűlöl. Elengedem Stevent majd hátamat a fának vetem. Úgy döntök inkább témát váltok.*
-Apropó! Te tüntetted el az összes fegyverem?*kérdezem rosszalló pillantásokat vetve rá. Mind a tengerparti házban mind a kolis szobámban eltűntek a fegyvereim. Nem tudom mikor és hogy csinálta de majdnem két bőröndnyi fegyverem volt. A lőfegyvertől a pengékig minden megtalálható volt szinte, de gyanús körülmények között eltűntek. *-Nos? *kérdezek rá hogy megsürgessem a választ.*

*Letörli a könnyeimet majd kényszerít hogy ránézzek. Nem bírom állni a tekintetét ezért oldalra pillantok. *~Megérdemlem az életet? Nagyon kölümbözően látjuk a dolgokat.~*gondolkodom majd elmondja mi történt. Megfogom a kezét majd óvatosan átölelem. Nagyon sajnálom mert tudom mennyit jelentett és jelent számára az a nő. *
-Ne, add fel. Biztos jól van és ha eljön az ideje visszajön. Biztos jól van és mindíg rád gondol ahogy te is rá.*próbálom vígasztalni. Na, tessék megszegtem megint a fogadalmam. Megint nem bírom távol tartani magam tőle. Miért ilyen nehéz? Hisz nekem ott van Linc. És már rég kiderült hogy kettőnknek nincs esélye. És lehet jobb is így.*

*Nem gondoltam hogy van rajtam kívül más is itt. Ezért szabadjára engedem könnyeimet. Nagyon meglepődöm mikor Steven megszólal. Felkapom a fejem de nem fordulok felé. Letörlöm könnyeimet de továbbra is a fának dőlök. Nem pofozom fel hisz nem tett semmit. Ő tudja a legjobban hogy miket tettem a múltban. Nem ismerek más velem egy idős lányt akinek már 14 évesen mások életét kell kioltania.*
-Néha már azt sem tudom ki vagyok vagy hogy mi. *mondom lehajtott fejel. Jobb ha nem látja az arcomat. Nem bírom ha sajnálnak. *
-De hadjuk is ezt. Veled mi történt? *kérdezem hallkan és egy pillanatra felemelem a fejem hogy rápillantsak.*

*Lassan bele fájdul a fejem a sok gondolkodástól. Egyfolytában a múlton és a jelenemen jár az eszem. A jövöre gondolni sem merek. Félek hogy mit hozhat még a jövő. Ahogy elmélkedem egy kígyó tekeredik az egyik lábamra. Nem zavartatom magam mert nem félek a hüllőktől. Egy ideig bámulom a sötétedő eget figyelem majd megemlítem hogy zsibbad a lábam amelyiket a kígyó kisajátít magának. Erre a hüllő kinyújtja a nyelvét majd lemászik a lábamról. Jé, újra van vérkeringés a lábamban. *
-Még Te is kigúnyolsz? *kérdezem egy keserű félmosolyal. Az egyik fának dőlök majd átkarolom magam mintha fáznék. Nagyot sóhajtok majd lehajtom a fejem. Hajam azonnal az arcomba hull így sötét függönyként takarja a savanyú ábrázatomat. Néha mikor egyedül vagyok elgondolkodom ki és mi vagyok valójában? Melyik oldalon állok egyáltalán? A jókat vagy épp a rosszakat szolgálom? *~ Hisz annyi életet kioltottam. Szemrebbenés nélkül képes vagyok ölni. Semmiből nem telik számomra. Ezért... Ezért érzem úgy...~*
-... hogy megérdemlem a halált. Nem érdemlek bocsánatot. Mert egy gyilkos szörnyeteg vagyok!*mondom magamnak a fának dőlve arcomat egyik tenyerembe rejtve, némán könnyeket hullatva. Hagyom hogy keserűségem emészen mert abban a tudatban vagyok hogy rajtam kívül más nincs itt. Csak akkor merek sírni ha más nem látja mert a sírás a gyengeség jele. És nem engedhetem meg magamnak hogy gyengének lássanak.*

*Lassan telnek a percek. Gondolataimba mélyedve állok és figyelem a naplementét. Régen is imádtam nézni a naplementét és a napfelkeltét. Ez volt az egyetlen állandó dolog ami régen tartotta bennem a lelket. *~ Hogy is mondta a csapatom egyik tagja? Emlékszem mikor elárult minket mert egy bűnözőnek dolgozott. Mikor elkapták és vallatni kezték, annyit mondott: Egy nap Te is ebben a székben fogsz kikötni. És átélheted azt a kínt amip másoknak okoztál. Igen ezt mondta. Lehet igaza van. Megérdemelném.~*gondolkodom magamban majd nagyot sóhajtok. Az egyre sötétetdő égre pillantok majd mikor lenézek a lábamra mert valami rátekeredik. Meglepődök mikor egy kígyót pillantok meg. Nem hiszem hogy az iskola tart kígyókat. *
-Hát te meg? *kérdezem hallkan bár választ nem várok. Majd újra az égre pillantok nagyot sóhajtva. A kusza gondolatok továbbra sem hagynak nyugodni.*~ Vajon mi lesz most? Helyre fog állni valaha is körülöttem a nyugalom? Meddig kell még bűnhődnöm? Tényleg az lenne a sororsom hogy egyedül legyek?*újra nagyot sóhajtok majd a kígyóra pillantok. Nem értem miért pont engem szemelt ki... Bááár ha mérgeskígyó lenne. Már lehet nem élnék. Biztos valamelyik diák házikedvence.*- Na? Most mi lesz? Amég a lábamon vagy nem indulhatok, el de már kezd zsibbadni amelyikre rátekeredtél.*mondom a kígyót figyelve. Na, szép egy hüllővel társalgom.*

*Végre van egy kis szabad időm. Úgy érzem kell egy kis magány. Jó lenne azért ha Linc velem lenne de megértem ha dolga van. A madárházban sétálgatok és halgatom a madarak énekét. Meg kell nyugodnom. Mert másképp nem bírlok gondolkodni. Lehet tényleg rossz ötlet volt Stevenhez költözni. Néha magam sem értem mit akarok. *~Ugyan Sophie te profi vagy! Csak rejtsd el az érzéseid és minden rendben van.~*gondolkodom majd nagyot sóhajtok. Jobban érezném magam ha nem lennének ilyen kuszák a gondolataim és az érzéseim. *~Most már tényleg be kell tartanom az elhatározásomat, miszerint minden érzést elnyomok magamban Steven iránt hisz nekem ott van Linc. Végre van valaki aki nem várja el tőlem hogy erősnek látassam magam. Bár néha nehéz nem gondolni arra hogy két őrült tyúkkal lakik együtt. ~*na, tessék már megint féltékeny vagyok. Hisz bízhatom benne. Igaz? Ahogy elmélkedek egy madárka énekelni kezd. Ahogy hallgatom lassan megnyugszom. Képes vagyok ellazulni és elfelejteni a dolgokat. Mondjuk ebben a munkám is segít bár ha mindketten megtudják hogy titokban auror maradtam a pincérnősködés mellett... Hááát csúnyán kikaphatok ezért. Mind egy mire jó az álarc. Ha meg kiderül majd kimagyarázom a dolgot.*