Várószobák - lányok

*Sarah meglepetten pillant fel, majd odasiet a lányhoz.*
-Szia!Én vagyok Sarah.-*kicsit fura hangon beszél, egyenlőre nem érti a dolgot, de kiváncsian várja a folytatást.*

*Sora ugyanolyan bizalmatlanul néz körbe a várószobákban, mint ahogyan lent az előcsarnokban. Ismét átjárja az elveszettség érzése, miközben igyekszik jó képet vágni a dologhoz.*- Öhh... Szép szoba. -* mondja frappánsan, majd megrázza a fejét.*- Nem, azt hiszem innentől már valahogy elboldogulok. Asszem ma már ki sem mozdulok az ágyamból, mert lassan állva alszom el... Kössz, hogy felkísértél, remélem még találkozunk.-* mondja mosolyogva és elköszön Susantól. Mikor a lány távozik óvatosan birtokába vesz egy szabad ágyat, lepakolja a cuccait, átöltözik, és lefekszik aludni.

*Csendes léptekkel vonul vissza a szobára, ahol leptelepedett egy ideig. Nem túl boldog, sőt, érzi ahogy apró kis könnycseppek gyülekeznek szemébe, de még próbálja őket visszatartani, legalább addig, mig vissza nem megy a szobába és mig egyedül nem lesz. Sajnos fülébe még elért az a borzasztó hang, minkor az egyik lány letépte azt a csodaszép rózsát, az egyetlen dolgot a világon, amit igazán szeret, ami igazán boldoggá teszi. Elszomoritja lelkét, hogy mostmár az az egy csepp boldogság is meghal, hisz annyira örült neki, szeretett volna minden nap lejárni, beszélgetni, gyönyörködni benne. Pár pillanat alatt megfosztották eggyeteln barátjáról.*
- Hát ennyire kegyetlenek itt az emberek? Miért küldtek akkor ide? Tudom én hogy büntetésből, csak meg akartak szabadulni tőlem.
*Szólal meg csendesen magának, mikor szobájának ajtaját csukja be maga után s dőll neki csendessen. Szemei a földet nézik, érzi ahogy arcán csikladnozva hullanak le a könnyek, mint apró gyémántok, majd halk bombák ként estek le a padlóra s alkottak kis tócsákat. Kicsit nézte őket, majd ellökve magát az ajtótól az ablkahoz lép, hogy kinézhessen rajta. Egyik kezével nekitámaszkodik s fejét rádönti, másikat csak az üvegre tapassza. Figyeli a messzi tájat, ahogy a napsugarak körbeölelik a távoli hegyeket s játsznaka a fák leveleivel. Ha tehetné, most azonnal fogná magát s elmenne a hegyekbe, de mivel tilos oda menni, igy csak puszta vágy lehet az egész. Bezártnak érzi magát, mint egy vad a ketrecbe, ki szabadsághoz van szokva. Bár jómaga tudja, a birtok hatalmas, de akkor is érzi, valahol végződik, valahol ott vannak a falak, s azokon nem mehet túl, épp ezért érzi magát ketrecben, legyen az bármilyen tágas.*
- Reméllem Ariana hamar visszajön...
*Sóhajt fel, majd könnyeit törli le arcáról s halkan nevet fel, mikor kezén látja a fekete foltot.*
- Náh, szétkentem...
*Vigyorodik el kedvesen, majd bőröndjéhez lép s kiveszi belőlle smink készletjét. Körbenéz, keresi a tükröt, mit gyorsan megtalál. Odalép hozzá és elkezdi újrafesteni magát. Nem tart ez neki sokáig, valójában tükör se kell neki gyakran ehez. Mikor kész, figyeli magát benne. Felsóhajt hogy újra kezdhessen mindent, hogy összeszedje magát.*
- Az hogy két személy nem ért meg még nem azt jelenti hogy mindenki ellenséges veled szemben. Szedd össze magad.
*Biztatja saját magát, de valahol érzi, nem lesz ez olyan egyszerű. Visszalép az ablakhoz s ismét kitekint rajta. Szemei a kertbe tévednek, ahol imádott rózsája növekedett eddig. Ismét elfogdta őt a bánat, mely horgonyt dobodt szivébe és nem akart tovább hajózni.*
- Majd csak lesz valami...
*Fejezte be ezzel a mondattal bármilyen más gondolati menetét és átadta magát a távoli hegyek látványának.*

*Követi Arianát s gondosan figyel minden portrét, köszön azoknak, melyeknek a lány is, nem szeret illedelmetlen lenni. Érdekli őt ezek a portrék, de most nem áll meg hogy figyelhesse őket.*
- Nyuszi a neve. Eléggé egyszerű de szerintem nem a név fontos. Valakinek macska, valakinek plüss játék az, mi közel áll hozzá.
*Válaszolja elmosolyodva, majd mikor a lovakról van szó, kicsit elgondolkodik.*
- Nem tudok lovagolni. Szeretem a lovakat, de nem ülltem még rajtuk.
*Hangja kicsit megremegett. Követte Arianát és figyelt minden zugot a kastélyban mindaddig amig el nem hagyják.*

*Ujjai játékossan futnak végig a macska felett, mintha legalább igy akarná megsimogatni. Egy cseppet sem lepődik meg, mikor a macska megszólal, majd Arianahoz meg, kilép az ajtón.*
- Gyerünk hát akkor... Ami a cukorszintet illeti, nem szoktam elájulni és éhes se vagyok túl gyakran.
*Mondja, majd hirtelen mintha észbe kapna megfordul és besiet a szobába. Kinyitha bőröndjét s kivesz onnan egy fehér plüss nyuszit.*
- Áh szegénykém... Milyen gyűrött vagy...
*Beszéll szomorúan a játékhoz s kedvesen igazitja meg, mint egy gondos anyuka gyermekét. Magához öleli, s karjaiba zárva indul vissza ki a folyosóra, hogy mehessenek sétálni.*

*Szemeit nem veszi le a macsáról, főleg akkor nem, ha már az ágyon van igy nem kell lenéznie. Figyeli a macska szemeit gonodlkodva.*
- Szeretek sétálni.
*Fakad ki belőlle mintha a macskának mondaná, de valójában Arianának célozta a mondatot. Kiveszi szájából a nyalókát, majd a macska orra alá nyomja lágyan, hogy megszagolhassa, de végül elhúzza és rámosolyog kedvesen. Szereti az állatokat. Jobban mint más lényeket.*
- Nem vagyok éhes köszönöm. Nem szoktam túl gyakran enni rendes kaját.
*Néz mostmár Arianára, mintha régi barátnők lennének.*

*Megáll az ajtóban s benéz. Kicsit habozik, hogy lépjen-e be, de a végén mégiscsak belép, majd bőröndjét az ablkahoz legközelebbi ágyra helyezi. Fejét felemelve néz ki az ablakon, de inkább a horizont mögé. Elgondolkodik mélyen, el is felejti hogy Ariana is itt van vele a szobában.*
- Mit keresek én itt...
*Szólal meg alig halhatóan s saját kezeit nézi, mintha várna tőlük valamit. Szemeit lehunyva sóhajt fel, hogy leperegjen róla minden rossz gondolat.*
- Milyen gyakran esik itt az eső?
*Kérdi hirtelen s Ariana felé néz, de inkább a macskát figyeli érdeklődve.*

*Lenéz a padlóra s megpillantja a macskát, mely mindvégig őket követte. Mitagadás, szereti a macskákat, igy ujjati felé nyújtja, hogy megsimogassa, de hirtelen, mikor már-már hozzáért volna, gyorsan visszahúzza s felegyenesedik.*
- Nem baj ha majd többen leszünk.
*Válaszol ismét egy idő után, miközben megintcsak körbenéz. Mi tagadás, elég kellemes hely lehet. Karjának egy láthatatlan zugából elővarázsolt két gömbölyű nyalókát fehér pálcikán. Az egyiket azonnal ajkai közé rejtette, másik viszont kedves gesztussal nyújtotta Ariana felé.*
- Reméllem szereted...
*Néz rá s kisé pislog szemeivel reményben, nem utasitja vissza az édességet.*

*Kis ideig csak ismét csendessen követi Arianat a lépcsőn, majd hirtelen ránéz s elmosolyodik kedvesen. Eme mosoly valóban kedves s meleg, mégis enyhén bátortalan. Nem kétség, egyedül van egy teljessen idegen helyen, ahol senkit és semmit nem ismer. Mosolyát Arianának ajándékozza, mégis eltakarja, hogy ne lássa arcán. Féll hogy összebarátkoznak s netán rosszul végződne barátságuk, mint mindeggyik más.*
- Én Amerikából érkeztem... Egy családi birtokról.
*Válaszol végül kisé óvatossan a lánynak kérdésére. Mikor beérnek a hálószobákhoz, megáll s körbenéz.*
- A szobában egyedül leszek?
*Kérdi meg halkan, szinte suttogva, mintha félne, valaki meghallaná hogy félve kérdi.*

//Olvad//
-Nagyon szeretnék egy szobát tudsz segíteni? *Kérdezi Miley igen kíváncsian*
-Pár hete járok ide de szeretnék egy olyan szobát ahová bármikor mehetnék.

-Kö..*kicsit hátrahőköl,kettő laposat pislantva.El akart búcsúzni a segítőkész lánytól,de olyan hamar elszaladt.A földre teszi le csomagjait,és rájukül.Könyökét a térdén megtámasztva bámul maga elé,azon gondolkodva,képes lesz-e leküzdeni azt a jelenséget melyet félelemnek hívnak.*~Képtelenség...Nem fog menni..~*Csak ez jár fejében.Nagy sóhajjal visszadugja fülébe a fülhallgatót és tovább hallgatja kedvenc zenéit.*

~Hogy milyen nagy iskola,sose láttam még ehhez foghatót..~*Fut át agyán egy kósza gondolat.Szívében boldogsággal lépdel felfele a lépcsőkön.~Mostmár ez az otthonom.~*Zárja le magában a dolgot.Mikor felérkezik,alaposan körbenéz,arcára apró mosoly ül ki.*[b]