Nedavia barlang-pub

*Ismét oldalra tekint, újonnan megcsodálva a lány ruhakölteményét, s gondolati szinten ismételten leszitakötőzve azt, de valahogy a kívánt kérdés, mely csupán megfogalmazásra vár, valahogy mindig kiszalad a csapdájából – na nem mintha az agya jelen pillanatban olyasfajta szuperreflexekkel rendelkezne, hogy egyetlen csapással megálljt parancsolhasson bárminek is –, s így az éterbeli létezése és megnyilvánulása is elodázásra kényszerül. Nem baj, majd talán egyszer csak előbukkan a drága… Majd talán éppen most!*
- Öhm… Nem félsz, hogy lelopják rólad az összes ruhát, vagy hasonló? *Kérdezi, miközben dámát játszva halad a sötétség által bitorolt utcákon, ahol a lámpás fényfoltja csak holmi bevándorló. Ő maga azonban (még így, alkoholos mámorában is) az éjszaka sötétségének árnyaiba burkolózik, nem akar feltűnni, sem pedig kitűnni, a szemei azonban igyekeznek a legtöbb információt begyűjteni, noha jelen pillanatban aligha könnyű, legalábbis azt feldolgozni nem. A Nedavia viszont egy biztonságos helyet jelent a számára: itt nyugodtan törhet és zúzhat, valamint nyugodtan ihat, méghozzá jelen pillanatban annyit, amennyit csak szeretne, hiszen nem kell dolgoznia, plusz a „bűntársát” úgy tűnik megáldották pénzzel – hurrá!*
- Na szóóóval… *Böki némileg oldalba az ivópajtiját, s mutat egy egérhajú, egérképű, vézna és görnyedt alakra.* -… az ott Pierre, vagy hogyishívják. Ma ő van a pultnál és csakis ő. A terv pedig a következő: te szépen odamész, szépen mosolyogsz és leveszed a lábáról, én pedig lecsenek egy üveg Ork grogot, kedvezményesen beszámítom és már isszuk is! Háháááá! Aztán persze még iszunk mást, de valahogy ezt mindig ki akartam próbálni. Állítólag olyan, mint a lórúgás, bwuhahahhaaa! És ha tényleg olyan, akkor fetrengünk a faviccektől is. Meg persze egymás vállán sírhatunk a pasidolgok miatt, de azért… Drágám, ki az a Wader? Még új vagyok, de azért gondolom nem a muglik Csillag Harcából… vagy Harcaiból… szóval abból van, ugye? Nem az asztmás emo, igaz?

*Yekaterina sosem volt az a személy, aki csak úgy varázsol, minden ok nélkül – alapjáraton megveti némileg a mágiát, de csak éppen annyira, hogy saját magát ne vesse meg –, így hát ez a megnyilvánulás is elég meglepő, még számára is. Na de nem bánja különösebben, hiszen az ilyen pillanatokért megéri a képességének lelepleződését kockáztatnia, de valójában nem is beszélhetünk akkor rizikóról, hiszen a fenekét kellően riszálta ahhoz, hogy oda tévedjen – és ragadjon – a nézők figyelme, ne pedig az apró trükköcskéjére. A siker íze pedig édes: nem csak egy új strigulát húzhat gondolatban a neve mellé, de a kollégája arcát is érdemes volt látnia – vagy legalábbis azt, ahogy az újságja mögé bújt.*
- Hát igen, te már csak tudod, hogy mikor fürödhetett utoljára, meg hasonló, hiszen te is ugyanolyan ápolatlan vagy. Szinte sorstársak, nem igaz? *Mosolyog édesen, ahogy megigazítja a könnyű és lenge anyagú felsőjét, ami azért nem éppen zárt, s a vállán is könnyen csúszkálódik – ha a lány szeretné.* - Boris éppen a büntetését tölti, amilyen jól nevelt egy hím ő. És igazán megértem az irigykedésedet, hiszen a nők még egy macskát is szívesebben választanának, mint téged. Boris-ban pedig több férfiasság van, mint benned, de ezt persze nem azért mondom, hogy Boris-t dicsőítsem, korántsem, csupán benned még nála is kevesebb van, ami azért elég nagy szó. *A lány többrétegű mázzal bevont szavai természetesen csöpögnek a túláradó gúnnyal és cinizmussal, de elképesztően élvezi a szócsatájukat, még ha elég rosszmájúnak is neveznék sokan ezért. A csapos társukra csak kacsintani tud, míg a Neandervölgyire csak felhúzni egy szemöldököt.* - Na és… *Kezdi az orosz lány konspiratív suttogásával, pajkos mosolyával és folyamatosan csillogó szemeivel, miközben közelebb hajol a fiúhoz.* -… hogy van a mi drága Samanthánk? Elkérte már az autogramodat… vagy a hálód címét?

*Yekaterina csábos kis mosolyával üdvözli és szolgálja ki a vendégeket, miközben a szemeivel flörtöl velük – no meg persze kineveti őket. A rendeléseket természetesen mindig enyhén a pult fölé hajolva csúsztatja oda a kikérőnek, így maga is közelebb hajolva a kiszolgált kuncsafthoz. Utána meg persze mindig törölget egy kicsit, de csupán azért, hogy a következő vendéggel vegye fel a szemkontaktust.*
~Miért van egy olyan érzésem, hogy ezt még meg fogom bánni…?~ *A mentális kérdés, noha átfut az agyán, nem igazán szentel neki külső reakciót, a Neandervölgyinek viszont annál inkább – ugyanis tökéletesen hall mindent, főleg akkor, ha azt akarja is hallani. A távolság meg valójában nem nagy, a Nedaviában pedig aligha van zajongás és tumultus. A fiú felé fordulva az egyik szemöldökét felvonja, s az arcára immáron a Mixer irányában is csalfa mosollyal pillant, habár ez a flörtölős kis mosoly igencsak igazi.*
- Ó, hogyne, édesem. Addig nyugodtan kapargasd össze a sértett férfiasságodat, ha már annyira nem vagy képes túltenni magadat a dolgon, hogy még egy ilyen sármos vendéget sem tudsz kiszolgálni… *Duruzsolja, majd pedig az alsó ajkába harapva kacsit is rá. Végül azonban elfordul, s a közönség figyelmével tökéletesen tisztában húzza magához a legközelebbi széket, hogy arra feltérdelve – nőiesen pucsítva, popsit illegetve – érje el az üveget, amit ismer, hiszen az utóbbi pár napban az összes portékájukat áttörölgette és memorizálta azok címkéit. Az viszont bizonyos, hogy bármennyire is nyújtózkodik, sajnos nem éri el a kívánt üveget, habár az is biztos, hogy csak pár centi hiányzik a sikerig. S ekkor jelenik meg az arcán a ravaszság és önelültség első igazi jele. Egy pillanat erejéig abbahagyja a nyújtózkodást, noha a karja és a keze az üveg irányában marad, s az ujjai még mindig csak pár centiméterre állnak meg a levegőben, mikor az üveg az, ami megindul, csúszik a polcon, s mikor annak peremére ér, belebillen a lány váró kezébe. Mivel a lány háttal volt eközben mindenkinek, így nem is láthatták az orosz hölgyemény elhatározott és szúrós tekintetét, melyet könyörtelenül az üvegre szegezett – míg az nem landolt a kezében. Így hát egy angyali mosollyal – és nem kevés „nőiességgel” mászik le, s tölt a férfinak.*
- Még valamit esetleg? *A kérdés két férfinak is szól: az immáron kiszolgált vendégnek, valamint a Mixernek.*

//Telekinézis 1. szint:
Kisebb tárgyak (kõdarab, pálca, pohár) mozgatása, lebegtetése. Veszélyes tárgyak esetében lökés is lehetséges, ilyenkor támadni lehet üvegcsereppek, vagy éles tárgyakkal. A mozgatott tárgy súlya maximum 3 kg.//

*A nellondi utcák hálójában egy apró barna pont cikázik, s ez az apró pont bizony nem egy pók, de nem is egy légy a pókhálóban – ennek ellenére ugyanúgy vergődik és menekül, mint holmi préda. Valójában az is (na nem mintha az az átkozottul csiszolt büszkesége valaha is engedné bevallani), hiszen a nyomában loholó Fekete Halál, az Apokalipszis lovasainak egyike, igencsak a vérére pályázott már kora hajnal óta, s így kerülnek hát most ők ide: az orosz lány egy őzike szökkenéseinek kecsességével és sebességével tartja magát életben, míg a vadász csak a megfelelő pillanatra vár. Boris viszont hiába szeretne olyannal számolni, hogy a lány megbotlik saját lábában, vagy éppen egy kiálló macskakőben, hiszen ennek a valószínűsége jelen pillanatban – és az elhanyagolható, mégis potenciállal bíró veszélyességi helyzetben – elég valószínűtlen. A fekete daimon macska egy halálhörgéssel majdnem egyenértékű csatakiáltással ugrik fel az egyik kuka fedelére, hogy aztán onnan vesse rá magát a menekülő áldozatára. Viszont félrekalibrál és elszámít – mint úgy általában az lenni szokott –, mivel a lány ismételten csak kilép a célkereszt alól, s helyére most a táskáját emeli. A macska persze csont nélkül landol, s lány már zárja is le a táska fedelét. No igen, az önelégült vigyora az arcán igencsak megalapozott, s talán ezért is lép be a munkahelyére úgy, hogy nem simítja ki az arcát.*
- Ááá, nicsak kit látnak szemeim… *Duruzsolja, mikor már kellő távolságba ér a kollégájától: nem túl közel, de épp eléggé ahhoz, hogy hallja minden egyes szavát. A kuncsaftok között óvatosan mozgott, míg ide ért, most azonban mintha levetkőzné magáról a visszatartó páncélját.* - Már szinte rettegtem attól, hogy véletlenül meghaltál. *A lány arcán elterülő gunyoros, csípős, ugyanakkor kihívó vigyor tökéletesen tükrözi szarkasztikus szavait, ugyanakkor a szemeiben játékosság fényei gyúlnak.* - De nagy megkönnyebbülésemre itt vagy, te drágalátos Mixer úr… *A hangja hirtelen Samantha hangmagasságát üti meg, míg a szadista félvigyor teljes erővel süt. Nem időzik viszont sokat, hiszen hagynia kell, hogy a srác összeszedje a sértett becsületét, meg hasonló, így hát elfordult, a táskáját leejti a sarokba (persze abszolút véletlenül), biccent az általa némának hitt társuknak – és az egyik mutatóujját persze végig is húzza a vállán, csábos pillantásokat vetve rá –, majd pedig visszatér, méghozzá egy ronggyal a kezében, hogy meglehetősen „nőies” és „kuncsaftot invitáló” pózban kezdjen el törölgetni.*

*A „csapos lány” – mivel valljuk be, hogy tényleg az, bár ő élőben jobban szeret saját magában „multifunkcionális felszolgálóként” említeni a beosztását, hiszen a kis orosz hölgy biztos nem „szolgulna be”, ahogy azt a drágalátos és imádott apja mondaná. Nem igazán hatja meg a felfordulás; sok ilyen van errefelé, főleg itt, de még többel találkozhat otthon, orosz honban. Ott más súlycsoportú emberek is vannak, de azért némi kárörömmel nézi, ahogy az idegen srác szépen kap egyet. Nem éppen „oroszosat”, de valószínűleg elég „kocsmásat” ahhoz, hogy fájjon is. Pimasz kis vigyorral fordul oda a sráchoz, s félig felvont szemöldökkel, szarkazmustól csöpögő hangon szólítja meg (bár valljuk be őszintén, hogy igazából csupán félvállról vágja a fiúhoz a kérdést):*
- Na mi van, szépfiú? Tán csak nem otthon hagytad a pálcád? Vagy esetleg talán… a férfiasságodat nem hoztad magaddal, hmmm? *Yekaterina az utolsó mondatot a pult fölé hajolva kérdezi, s bár a szavai meglehetősen csípősek, azért a szadista mosoly (vagy inkább vigyor?) ott virít az arcán, a textilbe csomagolt légbatyu pedig a kezében, melyet a fiú felé nyújt.*
~Óóó, repes az örömtől a pici szívem! Szép az arc, ha szép az, de jobban csúful, mint ha nem lenne az, tralallaaaaa!~
*Boris, a fekete macska – bár több annál, hiszen daimon, de talán éppen ezért nézi őt le ennyire Yeka; a macska ugyanis eléggé nagyra nőtt egójával könnyen összehord magáról, s még azt is eljátssza (elég hitelesen), hogy bizony ő az „úr a háznál”. No persze rögtön becsukja pöttöm szájacskáját, mikor Yeka a fekete farkánál fogva hajítja bele mondjuk a jeges tóba, a szemeteskukába, esetleg a (kutya)kennelbe. Mindenesetre a kis dög sikeresen átgurul hátról hasra – mivel talán a macskák mégsem érkeznek mindig lábra –, s hiába a vodkával teli nagy pocakja, ő bizony bebizonyítja, hogy milyen is egy orosz macsó: még részegen is talpra zöttyen. A járás persze már némileg komplikáltabb, főleg annak tudatában, hogy bizony a cicafüleiben egy mások számára nem hallható induló harsan fel, s valahogy még a székek lábai is táncra perdülnek – vagy várjunk csak… nem lehet, hogy rögtön kettőt lát mindenből? Esetleg hármat?! De Boris orosz, neki ez nem sokat számít, sőt! Mindez csupán elhatározottabbá teszi nemes küldetésében – hiszen milyen jót is fog majd dicsekedni erről később –, s odaslattyog az ülő emberekre, akit az a „Büdös lábú Boszorkány” éppen kiszolgálni szeretne. Leül, s felnéz a szép arcokra (amik szintén himbálóznak, pedig Boris egészen biztos abban, hogy nem szállt fel hajóra), s az egyik szék lábát a mancsával meglökdösve – noha elsőre nem, csak másodikra találta el sikeresen – nyervog fel rájuk:*
- Egy szavát se higgyétek, az a nő nem normális… hikk! *Néz nagy komolyan fel a társaságra. * - Még a saját anyját is eladná egy üveg vodkáért!
*A lány „mosolya” azon nyomban lehervad az arcáról, s a helyét egy elég torz, ugyanakkor a legkevésbé sem kecsegtető, gyilkos fintor ül ki, groteszkké téve az egyébként nem csúnya női arcot. A mélykék tekintet hirtelen a Sarkok szeleivel megegyező hőmérséklettel szegeződik az ittas macskára. A lány egy villámgyors mozdulattal kilép egy pillanatra a pult mögül, felnyalábolja a dögöt egy kézzel, s már vágja is befelé a lecsukható kenyértartóba – a falapokat természetesen azonnal rácsukva.*
- Tőlem aztán kérhettek bármit, amíg kifizetitek. *Rándít vállat a dologra, aztán persze becsap a villám, hogy ő bizony most dolgozik, s hogy a kuncsaftokkal csak nem kellene úgy bánnia, mint a macskával. Így hát a robotos mosoly visszakerül az arcára, biccent egyet, majd pedig elfordul közel száznyolcvan fokot, hogy összedobja a rendelést. És igen, „összedobja”, ugyanis nem ért annyira a kotyvasztáshoz, a koktélokhoz főleg nem, de amíg az kerül bele, amit a neve is említ, addig nem lehet túl nagy gond. A lényeg az alkohol, hiszen a vendég akkor jó, ha kellően spicces: ilyenkor ugyanis sokat rendel, de még nem tör és zúz.*
- Daaaa… Új, friss, pozsgás kis bimbó, de belülről szétették a férgek… *Szól ki a szépek társaságához (no meg persze Shuanghoz) az ittas macska olyan hangosan, hogy a közeli kenyértartón keresztül is hallatszódjon az, amit nyivákol.* - A neve pedig Yekaterina… a Büdös lábú Boszorkány, nyeheheheheee!