Lelkek Kapuja

Tárgy: Lelkek Kapuja Hétf. Jan. 25, 2010 8:56 am

First topic message reminder :

Különös terem ez. Megnyugtató, de mégis rettegést is hozhat. Amint belépsz egy kisebb terem, ahol állsz. Nem nagy ez, csupán néhány négyzetméter, afféle, mint egy oltár szent nyughelye.

Körben a falak mellett kőpadokat találsz, melyekre leülhetsz elmélkedni életedről, utadról ebben a valóságban. Megnyugtató a hely, ha lelkedben nincs vihar, de ha gondjaid akadnak talán épp itt fognak felkorbácsolódni, de lehet, hogy megtalálod a választ a benned dúló kérdésekre.
A bejárattal épp szemközt kőkaput látsz, afféle oltár, melynek faragása rémisztő, de mégis mestermunka. Emberek alakjai törnek fel a föld felől, nyúlnak a kapu felé, lelkek, kik távozni készülnek, vagy épp maradni szeretnének. A kapu kerek, benne zöld, s néha lilás fények kavarognak. Óvatosan lépkedj közel, ki tudja, hogy nem jön-e át valami, vagy nem ránt-e át valami téged a másik oldalra. És, hogy mi a másik oldal? Az még titok, talán a túlvilág, talán egy másik világ, talán a holtak otthona, tán élők lakják. Annyi biztos, hogy keveseknek adatott meg, hogy átkeljenek itt, ami válaszokat ad sok kérdésre. A kavargó fények sokakat löktek már vissza a padlóra, akik megérinteni próbálták az örvényt.
Igyekezz hát csendben lenni, hallgasd a suttogást, mely bejárja a termet, ki tudja, tán meghallod rég elhunyt szeretteid hangját is, kik tanáccsal szolgálnak, vagy csak azt mondják jól vannak, ne aggódj értük. De az is lehet, hogy olyat hallasz, amit nem kellene, sikolyokat, haragos kiáltást, amitől megfagy ereidben a vér.

//A kapun csak mese keretén belül lehet átlépni, mesélő felügyeletével.//

írta Cirelin de Sovalon

Vendég

- Nem örült neki... és az intelligenciámat és a szokás képességeimet becsmérelte... holott a szokások nem képesség, hanem berögződés... És még én vagyok a buta? * Mondja illetve kérdi kicsit talán viccesen gyerekes hangsúlyban a leopárd. Direkt nem olyan a hangja mint amilyen lenni szokott az ismeretlenekkel. Az olyan... érces, és kellemetlen. Ez meg így bohókás, és kedves. Jelezvén a viszonyát az itt álló emberekkel. Közben pedig lefekszik Pereus köré, mint egy körbefogva a vadmacskát. A leopárd hasán a szőr nagyon puha, és kellemesen meleg. Így aztán valamelyest kirekeszti a külső hűvöst Pereusnak. Egyszóval... betakarja a macskát a saját testével, de csak ha az nem ellenkezik. Ha igen, akkor hagyja békén. Nem akar semmi rosszat. De furcsa, hogy ő is dorombol. Kicsit mélyebben, és kicsit érdesebben, de dorombol.* - Hát... Lior miatt volt érdekes. Ami meg a haját illeti kisasszony... szerintem magácska szőkén nagyonszép. És a kék szemeivel... De talán rossz embert kérdez... Tudja jól, hogy a mi..."fajtánk" elméletei mit diktálnak szépnek. * Mondja sóhajtva. Kicsit bánja hogy ő nem szőke... dehát... így született, ezt dobta a természet.*

Vendég

*Felvonja a szemöldökét Erica szavaira.* - Megkérdezhetem esetleg, hogy mi a pontos ellenszenv oka Samanthával? *És ezek szerint Arianának hatalmas nagy mázlija van, hogy ő maga nem tagadta le kilétét, és nem színjátszott... és nem Clarissaként állított Erica elé. Bár... tulajdonképpen... az nem is annyira becsapás. Hiszen Clarissa él és lélegzik. Egy külön személy. Az, akiben összegyűlik minden, ami Arianában nem lehet benne. Teljesen mindegy, miért nem, de nem lehet. Ezekből a dolgokból van összegyúrva Clarissa.* - És mitől volt annyira érdekes? *Kérdezi halvány, kedves mosollyal, miközben a haja lassan bevörösödik.* - Megkérdeztem már egy másik társaságot is, de háromból hárman figyelmen kívül hagyták a kérdésemet, így újra próbálkozok. Mi állna jobban, a vörös vagy a szőke haj? Esetleg valami más? Mit gondol? *Két ujja közé csippent egy vörös tincset, majd felpillant Ericára. Mikor a daimón kijelenti, hogy lepisilta Samantha cipőjét, az persze gondolat útján Arianához is eljut, a lány szemöldöke pedig magasra szalad, és Liorra néz.* - Ejnye. Sam mit szólt hozzá? *Pereus semmit nem felel, csak valami vigyorszerű látszik a pofáján, és dorombolva dörgöli a fejét a másik daimónhoz.*

Vendég

- Hát igen... szoktam találkozni vele... a délelőttöt is együtt töltöttük. A Már meg ne haragudjon a kijelentésért... de félkegyelmű unokatestvérével... a Troops félével. * mondja a lány kicsit becsmérlően a nevet. Nagyon nem kedveli Samantát... azóta nem amióta akkor eljátszotta hogy ő nem is az aki. Nem szereti az ilyen embereket.* - De ettől eltekintve... érdekes volt a mai nap. *Mondja elgondolkodva, majd mikor a lány azt kérdi, hogy leül e, csak megrázza a fejét. * - Köszönöm... ültem ma már eleget. Hogy mi járatban is vagyok? Nem is tudom. Csak úgy... sétáltam, és itt még nem jártam, így benéztem ide is. * Mondja mosolyogva a lány, majd Lior lezökken a macska mellé.* - Nem sok semmi... ma lepisiltam Samanta cipőjét. Nem hagyta, hogy barátkozzunk Kay-el... és ez bosszantó. - Mondja a daimon kicsit morgolódva, majd a fejét hozzádörgöli a másik macska fejéhez. Cseppet sem fenyegetően... sokkal inkább kedveskedő gesztus ez.*

Vendég

*Hallja a lépteket, de egyelőre nem reagál rájuk, fel sem emeli a fejét. Jobb lett volna most egyedül, de hát ha társaság jön, akkor társaság jön. Ki tudja, talán ő is magányra vágyik. Ez a remény viszont rögtön szertefoszlik, mikor megszólítják. Pereus felemeli a fejét, majd pár pillanat múlva Ariana is. Halványan elmosolyodik, majd kis vívódás után becsukja és félreteszi a füzetet.* - Hasonlót, Erica. Azt már meg sem említem, hogy a kedves vőlegényét még régebben láttam... belegondolni sem merek, ő hogy kezdené a beszélgetést. De hát gondolom, Ön többet találkozik vele. ~ Legyen is vele boldog. ~ *Biccent Erica felé, miközben feljebb ül a padon, hiszen eddig félig feküdt.* - Leül esetleg? Mi szél hozta éppen erre? *Pereus valóban megrázkódik, mikor a másik daimón a fülébe szagol.* - Szervusz, Lior... *Köszön kicsit kelletlenül, miközben megrázza a fejét, próbálva kirázni belőle a kellemetlen érzést.* - Újság?

Vendég

* Nemsokára ismét léptek hallatszanak. Bakancs koppanásai törik meg a nyugodt csendet, majd nemsokára egy ismerős alak tűnik fel a félhomályban. Fekete ruha, 3. gomblyukban a szalag, vörös haj, zöld szemek, amik szinte szikráznak... valamint mellette egy fehér nagymacska. Lior. Erica, mert hogy ő a sétáló bejön, és körbepillant. Rögtön megakad a szeme a lányon, és el is mosolyodik.*
- Szép estét Ariana. Jó látni Kiskegyedet. Régen láttam. De... mindig így kezdem a beszélgetéseinket. * Mondja mosolyogva, miközben megrázza a fejét. Lior oda sétál Pereushoz, és megszaglássza... azaz... csak úgy mert szerinte jó poén, beleszagol a macska fülébe... erre nincs kizárva, hogy Pereust a hideg fogja kirázni... de pont ezért jópoén. * - Szia Pereus... * Súgja oda halkan a leopárd. Elképesztő, mennyire kedves tud lenni egyesekkel... és mennyire szemtelem másokkal. Elvégre a délután Samanta cipőjét csak úgy passzióból levizelte.

Vendég

*Nyújtott lábbal ül az egyik kőpadon, és békésen rajzolgat. Jelenleg mondhatni nyugalom van a lelkében, így remekül elvan itt, a lelkek kapuja mellett is. Ez persze csak átmeneti állapot, de kihasználja. Néha a haját a füle mögé simítja, de egyébként egészen egyhangú az egész. Csak rajzol, és ennyi. A vadmacska a pad mellett fekszik, összegömbölyödve a sálon. Persze, elhozta Dorian szobájából a füzetet rögtön óra után, csak aztán el is váltak a fiúval egy időre. Most nem is gondol rá nagyon, de tulajdonképpen másra sem. A vonalakra koncentrál.*

Vendég

- De ez nem az. *Feleli az ocelotnak szintén angolul, majd elhúzódik tőle, és Jackhez beszél. Aztán csak némán figyeli a fiút. Mintha bele akarna látni a lelkébe... a szívébe, már ha el meri még hinni, hogy van olyan a fiúnak. Engedi ő... engedi, hiszen nem tehet mást. Ő is tudja, hogy a fiú élete - aminek mintha Ő maga egyre kevésbé lenne része, mondja egy hang valahol mélyen, heves szívsajgást okozva ezzel - és a fiú döntése, nem az övé. Tudja, hogy beszélgetnek gondolatban, és mintha soha nem akarta volna tudni még ennyire, hogy mit. Hogyan, milyen szavakkal... hiszen azt tudja, hogy miről. A szavakra fájdalom árnyéka suhan át az arcán, majd hirtelen fordít hátat Jacknek. Felhúzza a lábait a padra, átöleli a térdeit, Jacknek háttal, és a térdeire hajtja a fejét. Egy ideig nem felel. Halálsikoly hasít a levegőbe, talán a túloldalról jön, Ariana pedig megremeg, de még mindig nem szólal meg. Megvárja, míg teljesen beáll a csend, és akkor szinte suttogva szólal meg. Kicsit remeg a hangja, mintha a sírást próbálná visszatartani.* - Akkor... nem kellek neked én sem. Akinek barátai vannak, az is gyenge, nemde? A barátok is gyengepont, nemde? Ez lesz a következő, igaz? Igazam van, Jack? Nem kellek neked én sem, nem kell Chris sem, nem kell Szevér. Eldobsz minket is, mert gyengepontok vagyunk, potenciális dolgok a zsaroláshoz, semmi és senki más... *Elcsuklik a hangja. Beharapja az ajkát, és hagyja, hogy a forró könnyek legördüljenek az arcán. Egészen összehúzza magát, összegubózik. Kicsit remeg is, ahogy próbálja visszatartani a feltörő zokogást, ahogy próbálja megtartani a dolgot egyszerű, hangtalan könnyek szintjén.* - I love you... *Bukik ki belőle hirtelen, halk-hangosan. A kifejezés eleje hangosabban csattan, a vége halkan hal el, szinte csak a személyes névmás érthető pontosan. Nem szólal már meg, csak csendesen sír. Próbál megbirkózni az egésszel, ami lassan már valóban túl sok a lelkének. A szemei előtt lepergő halálesetek, Pet és Zakariás halála, hogy egyre ritkábban látja a rokonait, Christ, Jacket, Deant, és hogy lassan Jack is kicsúszik az ujjai közül, és hogy bármikor elveszíthet bárki mást is. Hogy talán holnap úgy ébred fel, hogy nincs már többé Jack sem, vagy Chris, Dean, Jana, vagy akármelyik rokona. A testvérei, az unokatestvérei, bárki. Goraph, akit elkaphatott, kihúzhatott, varázslattal kiemelhetett volna, ha egy pillanattal előbb érkezik. Lassan morzsolja össze ez az egész, és taszítja egyre közelebb ahhoz, hogy egy valakit próbáljon találni, akibe kapaszkodhat élete végéig, vagy tovább, hiszen az az egy valaki mindenképpen élni fog még akkor. Akit nem veszíthet el, gondolja ő naivan, de hát elveszíteni nem csak halál útján lehet valakit. De hát annak az egy valakinek sem kell... és az, hogy élni fog, nem garantálja, hogy vele is marad.*

//fagy//

Tárgy: Re: Lelkek Kapuja Kedd Jan. 26, 2010 3:23 pm

*Amikor a lány átöleli, akkor az ocelot mondhatni elneveti magát, már amennyire erre képes, és egyik mancsát a lányra helyezi, mintha csak átölelné, és ő is szorítaná magához.* -Ne sírj kislány, nem lesz semmi baj. Vannak dolgok, amiknek meg kell történniük. *súgja a lánynak angolul, majd, mikor az elhúzódik mellőle, és Pereus bújik hozzá, akkor csak végignyal a vadmacska fején, majd megrázza magát, és onnan figyeli a fiút. A fiút, aki pedig Arianát figyeli, és csak hallgatja a lány szavait. Az első kérdésnél biccent, mert emlékszik rá. A lány szavait hallgatja csak bólintgatni tudna, de csak áll ott hidegen, a furcsa fények játékában, melyek rédekes sziluettet rajzolnak köré, majd az ocelotra néz.* ~Direkt csinálod? Tudtad, hogy nem fogja engedni. Nincs szükségem az engedélyére. Az én daimonom vagy, ez az én életem, és az én döntésem. Szerintem gondold át. Már megtettem párszor, és ezt te is tudod. És azt is tudom, hogy bánni fogod, amint megtetted, bánni fogod egy életen át, és egy régi vacak fénykép felett fogsz sírni. Meg fogod tenni. Ezzel is tisztában vagy?~ *dönti félre a fejét az ocelot, emgvillantva smaragdsízn szemeit, kissé emgrebegtetve a farkát. A fiú csak felszisszen, elhúzva a száját, majd visszanéz Arianára.* -Nem a sötétségről van szó. Már jó ideje nem. Arról van szó, hogy akinek daimonja van, az gyenge, az sebezhető, annak van olyan pontja, amin keresztül lehet zsarolni. Nekem nincs erre szükségem. Egyszerűen nem lehet gyenge pontom. Különbenis.. *mondja, miközben kissé kihúzza magát.* -Még nem tudom, hogy fogom csinálni, és ezzel nem szabad bizonytalankodnom, tehát biztosra fogok menni. És, mire rájövök, az nagy idő. Addig még élvezheted a társaságát, hamár én nem tudom. *int hanyagul az állat felé.*

Vendég

- Tudom... Most túlságosan jól tudom. *Húzza el a száját arra, hogy az örökké tág témakör, és valóban. Ez a mondat ráillik egy másik gondolatsorra is, ami éppen mostanában foglalkoztatja, mostanában nem hagyja egyre inkább nyugodni. A következő szavakra viszont hirtelen magához öleli Odront, nem törődve azzal, hogy daimón. Valahogy el is felejti egy pillanat alatt. Odron most nem a barátja daimónja... hanem a barátja. A barátja, aki búcsúzkodik. Magához húzza a vadmacskát, és nem szorítja fájóan, de átöleli, és a bundájába fúrja az arcát. Pereus is feleszmél mellette, közelebb mászik, és Odron mellé bújik.* - Ne búcsúzz el, Odron. Ne búcsúzkodj, kérlek... *Súgja halkan az állatnak, majd felnéz, és kék szemeivel Jack arcát fürkészi.* - Te quero, Jack. Emlékszel? *Halkan beszél, elmerengve, miközben lassan elengedi Odront, elhúzódik tőle, és csak a kezét nyugtatja az állat fején. De Pereus még mindig szorosan hozzábújik, és neki dorombol.* - Azt mondtad, szükséged van rám. Arra kértél, maradjak. Hogy segítsek neked... mert máskülönben bekebeleznek az árnyak. Én... nem akarom, hogy ez megtörténjen. De az, hogy Odront el akarod lökni magadtól, egyértelműen azt mutatja, hogy te igen. Hátráltat, igen. Visszatart, próbál itt tartani, velünk. Ha Odron eltűnik mellőled... én kevés leszek, hogy megmentselek, Jack. Kevés lesz Chris, és kevés lesz Szevér is. Azt hiszem... te ezzel tisztában vagy. Igazából... annak örülnék a legjobban, ha nem lennél vele tisztában, és a szavaim rádöbbentenének, hogy kell neked Odron. De nem... azt hiszem, te ezzel az egésszel teljesen tisztában vagy. Egyszerűen annyi az egész, hogy már nem akarsz ellépni a sötétség elől. Tudod, a sötétség csak ahhoz ér hozzá, aki behívja magához... és te szánt szándékkal tárod ki előtte teljesen az ajtódat. Nem akarlak elveszíteni, tudod? De el foglak... téged is, mint mindenki mást... és azt hiszem... téged nem is olyan soká. Fel kellene készülnöm rá... de erre nem lehet. *Keserűen elmosolyodik, és lehajtja a fejét. Csak némán nyugtatja a kezét Odron fején, és a földet figyeli, az azon is táncoló zöldes fényeket.*

Tárgy: Re: Lelkek Kapuja Kedd Jan. 26, 2010 3:02 pm

*A simogatásba halkan dorombolva simul bele, elégedetten az aprócska állat.* -Örülök neki, hogy te így véled. Az örökké pedig elégé tág témakör. *rázza meg magát, miközben zöld szemeivel a lányt figyeli, szép, smaragdzöld szemekkel. Amikor a fejére helyezi a lány a kezét, akkor csak dorombolgat tovább.* -Jó, hogy megismerhettelek. Szerencsés barátaid vannak Ariana, nagyon szerencsések. *dorombol tovább a vadmacska, Jack pedig immáron teljesen a lány felé fordul, leengedett kezekkel. Hallva annak kérdését feljebb szaladnak a szemöldökei, egy cseppet, és a két karját összefonja maga előtt, majd nekidől a kapu biztonságosabbik felének, a keretnek, hogy nehogy beszippantsák a lények odaátról. Ami Jack mögött van, az számára a leendő megoldás minden gondjára-bajára, ami az állattal kapcsolatos.* -Én minden bizonnyal nem. De miből sejted, hogy ő sem? *kérdezi a fiú, miközben egy sanda oldalpillantást vet az ocelotra, egy halvány fintorral, majd visszanéz a lányra.* -Minden esetre nem tudom, hogy miért kellene maradnia. Semmi hasznom nincs belőle, és nem én választottam. Csak hátráltat. *az ocelot idegesen megrebbenti a farkát, és szemei is kissé idegesen villannak meg. Nincs nagy összhang, az fix.*

Vendég

*Szinte észre sem veszi Jacket, csak a szeme sarkából látja az alakot, de nem azonosítja be. Belemerül a saját világába, saját gondolataiba, és a fények játékába, Pereus pedig halkan dorombolva pihenget. Összerezzen, mikor valami megböki a karját, és hirtelen fordítja arra a fejét. Az ocelotot megpillantva elmosolyodik, és szinte gondolkodás nélkül simít rajta végig. Egyszer, egyetlen egyszer, de végigsimít az állaton.* - Szervusz, Odron. Nem tudnál hiányozni, mert nem mész el. Örökre semmiképp nem mész el. *Határozottan ejti ki a szavakat... legalábbis határozott akar lenni. Mégis, az utolsó mondatban hallatszik kicsit a bizonytalanság, felcsendül a kétségbeesés. Kezét az állat fejére helyezi, és kérdőn, vallatóan pillant Jackre, mintha belelátni próbálna. Igen, az az egyetlen mondat, és ami mögötte rejtezik, amit az ocelot tudhat, és ami most Ariana fejében is megfordult, pedig sejteni is alig meri... a mondat, ami egyes szám első személyben van, nem többes szám elsőben. Ami az ocelotra kérdez rá, nem pedig rá és a gazdájára... pillanatok alatt ledöntötte a határozott falat, hiába igyekszik megtartani.* - Nem tűnik el. És te sem. *Közli a fiúval is, a tekintetét keresve, és ha tud, a szemébe nézve.*

Tárgy: Re: Lelkek Kapuja Kedd Jan. 26, 2010 2:48 pm

*A kapu mellett jelenik meg, ahogyan a kezét lassan, óvatosan húzza végig a kereten, és egy kissé a kavargó kapu felett is. A lelke teljesen kihalt, sivár, és üres, így nincs minek felkorbácsolódnia, vagy éppen lenyugodnia. Kellemes dallamot hall, a túlvilág zenéjét, mely a kapun túlról hívja a fiút. A túl nagy közelség azonban leszedi az álcáját, így megjelenik a görnyedt, sápatag alak, amint éppen a kaput figyelgeti. Ariana jobb karját epdig valami megböki. Egy csíkos-foltos, aranyszínű derengés, aki félredönti a fejét, és leül a lány mellé, farkát lábai köré tekerve.* -Neked azért ugye hiányoznék legalább? *kérdezi halkan dorombolva, farkának fekete bojt-szerű végét finoman rebegtetve. A fiú lassan felegyenesedik, szemeiben fénylik, tükröződik a lila-zöld fényár, miközben lassan kihúzza magát, és leengedi a kezeit, majd lassan fordul a leányzó felé.*

Vendég

*Halkan dúdolgatva ül oldalt, a hideg kőpadokon. Összehajtotta a kabátját, arra ült rá, a vadmacska és a mókus pedig a sálon gömbölyödnek össze. A daimón bundája szinte össze is olvad valamennyire a sál mintájával. Nem mondhatni, hogy túlságosan nyugodt lenne, így a hely valóban csak növeli a vihart a lelkében. Szinte hangtalanul nyög fel, és hajtja a fejét a térdeire, miközben gondolkozik. Aztán felnéz, és csak a kavargó zöld és lila fényeket figyeli.* ~ Nem éri meg. - Igazad van... így valóban nem éri meg. Így... semmit sem ér. De... egyébként megérne bármit. - Talán. Talán nem. - De tulajdonképpen... felesleges ezen gondolkozni. Úgyis... halandók vagyunk. Topher, Dean, Jack, én... meg a többiek. ~ *Elhúzza a száját, miközben egyik kezével szinte öntudatlanul rajzolgat valamit a kőpadra, ami persze nem látszik meg, nem marad nyoma.*

Tárgy: Lelkek Kapuja Hétf. Jan. 25, 2010 8:56 am

Különös terem ez. Megnyugtató, de mégis rettegést is hozhat. Amint belépsz egy kisebb terem, ahol állsz. Nem nagy ez, csupán néhány négyzetméter, afféle, mint egy oltár szent nyughelye.

Körben a falak mellett kőpadokat találsz, melyekre leülhetsz elmélkedni életedről, utadról ebben a valóságban. Megnyugtató a hely, ha lelkedben nincs vihar, de ha gondjaid akadnak talán épp itt fognak felkorbácsolódni, de lehet, hogy megtalálod a választ a benned dúló kérdésekre.
A bejárattal épp szemközt kőkaput látsz, afféle oltár, melynek faragása rémisztő, de mégis mestermunka. Emberek alakjai törnek fel a föld felől, nyúlnak a kapu felé, lelkek, kik távozni készülnek, vagy épp maradni szeretnének. A kapu kerek, benne zöld, s néha lilás fények kavarognak. Óvatosan lépkedj közel, ki tudja, hogy nem jön-e át valami, vagy nem ránt-e át valami téged a másik oldalra. És, hogy mi a másik oldal? Az még titok, talán a túlvilág, talán egy másik világ, talán a holtak otthona, tán élők lakják. Annyi biztos, hogy keveseknek adatott meg, hogy átkeljenek itt, ami válaszokat ad sok kérdésre. A kavargó fények sokakat löktek már vissza a padlóra, akik megérinteni próbálták az örvényt.
Igyekezz hát csendben lenni, hallgasd a suttogást, mely bejárja a termet, ki tudja, tán meghallod rég elhunyt szeretteid hangját is, kik tanáccsal szolgálnak, vagy csak azt mondják jól vannak, ne aggódj értük. De az is lehet, hogy olyat hallasz, amit nem kellene, sikolyokat, haragos kiáltást, amitől megfagy ereidben a vér.

//A kapun csak mese keretén belül lehet átlépni, mesélő felügyeletével.//

írta Cirelin de Sovalon