Holdfény sétány

- Honnan tudod, hogy nem pont azért van ez, mert nem vagyok jó ember? És igazából te is eléggé megkérdőjelezted a múltkor hogy milyen is vagyok valójában. Még valami csalódottsághoz hasonló dolgot is emlegettél, ha jól emlékszem... * hozom fel a kényes témát. Igazából nem akarom elrontani az esténket, csak úgy gondolom tényleg jó lenne még egyszer átrágni a dolgot. Gondolkodtam elég sokat ugyanis, és arra jutottam, hogy igazából én is meg lehetnék sértve azért, amit feltételezett rólam.
Kicsit megrázom a fejem és elhesegetem a gondolatot, most lehet nem kellene erről beszélgetnünk, pláne, hogy ennyire jól alakulnak a dolgok.
Bells varázslata sikerül, én pedig miután megérzem az ujjait nyakamon a táj felé fordulok. Itt az idő, hogy bocsánatot kérjek az előbbi megjegyzésemért, és azért, hogy ünneprontó voltam. *
- Sajnálom az előzőt! * mondom, majd mikor a lány kiböki, hogy mire is gondolt az előbb némaságba burkolózom. Arcom vörösre vált, ami nem igazán látható ebben a félhomályban, azonban én teljesen zavarba jövök. Soha nem fordult még elő velem,hogy egy lány udvaroljon nekem. Mindig is úgy gondoltam ez a férfi dolga, és őszintén talán kicsit a hiúságomat is bántja. Hiszen nekem kellene megtennem az első lépést, nem pedig neki. De most mit csináljak, mit mondjak? Hogy maradjunk a normál felállásnál? Ez szarabbul hangzana, mint bármilyen szakítós duma. Holott nem arról van szó, hogy nem érdekel, hanem arról, hogy nyomul... Én akarok nyomulni, én akarom a karjaimba kapni, és én akarom megtenni azt a bizonyos első lépést... *

- Nocsak, tényleg? * kérdezem a lányt vigyorogva, mikor a gyógyító varázslatokról kezd el beszélni. Nem, nem akarom kinevetni csak egyszerűen annyira aranyos, mikor ilyen aggódó. Imádom, amiért észre sem veszi azt, hogy mennyire meg tudja mások szívét dobogtatni a viselkedésével, a szerénységével. Hangosan kacagok, majd mikor leültet az egyik közeli padra körbe mutat a fákra. *
- Gondolod, hogy szívesen meggyógyítanának a fák? Hiszen élettelen dolgokkal kóperálok, nincs ez ellenükre? * teszem fel a költői kérdést, majd elkomorulok. Hát nem olyan vagyok amilyen régen, és amilyen akartam valaha is lenni. A halottakhoz való kötődésem, csak hab a tortán. Vajon a természet úgy gondolja, hogy én vagyok olyan fontos személy, hogy segítenie kell nekem a gyógyulásban? Én nem vagyok ebben olyan biztos...
Ettől függetlenül gyógyításban részesülök. Pálcáját végighúzza a mellkasomon, nyakamon, majd pálcáját ujja is követi. Feje oldalra billen, úgy néz rám, én pedig erőteljes késztetést érzek arra, hogy kedvességéért magamhoz húzzam. Nagyot nyelek, önkéntelenül is megnyalom a számat, majd kiragadva magam a kellemes pillanatokból a tájat kezdem bámulni. *
- Valami baj van? Olyan érdekesen néztél rám az előbb! * teszem fel a világ talán leghülyébb kérdését, és remélem nem veszi piszkálódásnak.. *

* Lassan bicegve érkezem meg, majd elnyomom a legbájosabb mosolyomat. Tudom hogy ez az, amivel bárkit leveszek a lábáról azonnal, ezt még Isa mondta, mikor együtt laktunk. Igen, Isa! A gyámom, akit már hónapok óta nem láttam. Igazán megkedveltem, nem olyan, mint az anyám, hanem mint a legjobb barátom, a nővérem. Napok óta azon gondolkodom, hogy írnom kellene neki... hogy mesélnem kellene Bellsről... és arról hogy van egy lány, aki tetszik, és akit pont úgy hivnak mint őt, a megmentőmet! Vajon az én Bellsem is meg fog egyszer menteni? Vajon benne is benne van a vágy azután, hogy jót cselekedjen? *
- Hát már jobban, fogjuk rá! * mosolygom, majd egy apró pír száguld végig az arcomon, mikor megpuszil. Kezét a kezembe ejti, én pedig kitágult pupillákkal nézem az arcát, azt a gyönyörűt. Kezdenek a dolgok komplikálttá válni, a kézfogás már nem kifejezetten a barátság jele, én pedig nem tudom most ezzel mit is kezdjek. Imádom ezt a lányt, annyira szép és kedves, és okos... de nem tudom, hogy tényleg rám van-e szüksége. Mármint senki nem akar egy lelkileg instabil barátot magának, akinek tragédiák sorozata volt az élete, és aki néha mindenkinél bunkóbb. Nem akarom megbántani, nem akarok neki fájdalmat okozni! Tanácstalan vagyok ezzel az egésszel kapcsolatban, viszont az igaz, hogy ettől függetlenül is csak ő jár az eszembe a nap 80%-ban... már amit ébren töltök.
Túl nagy baj ez nekem... *
- Nem történt semmi gond, egyértelmű, hogy ha jönnöd kell, hát jössz! És nem, semmi baj, tényleg, max leülünk egy padra, ha nagyon fájna... * szorítom meg az ujjait finoman, majd lassú tempóban elindulok és húzom magam után.. *

* A délutáni óra nem volt éppen kedveme való. Az egy dolog, hogy sikerült összefutnom olyan emberekkel, akikkel egyébként soha az életben nem állnék szóba, de hogy még mindezek mellett kárt is tettek bennem... nos az mindennek a teteje volt.
Lassú és fájdalmas léptekkel igyekszem a Bells-el megbeszélt találka helyre, hiszen már napokkal ezelőtt lefixáltuk, hogy találkozni fogunk. Nem, ez nem randi... ez csak... amolyan "szeretjük egymás társaságát" találkozás. Még akkor is, ha mostanában túl sokszor jut eszembe, és túl sokszor gondolok arra, mi lenne, ha kettőnk között más is lenne nem csak barátság. Kezemmel végigsimítok a mellkasomon, hiszen a bordámat nagyon durván megütöttem. Megropogtatom a nyakamat is és próbálok úgy tenni, mintha egyáltalán nem látszódna annak a démonnak a keze nyoma a torkomon. Nem hiába, bivaly erős volt ám, és tényleg szerencse, hogy komolyabb bajom nem esett.
Végre megérkezem a megbeszélt találka helyre és már messziről kiszúrom a lányt. Magassarkújában és csinos ruhájában nem lehet nem rá figyelni. Csodás szárnyai körülölelik kecses testét, én pedig akaratlanul is felsóhajtok. Még mielőtt túl feltűnően nyálcsorgatnék, inkább felé indulok, kezemet a zsebembe süllyesztem, majd kisfiús mosollyal az arcomon megállok előtte. *
- Szép estét!