Társalgó - Központi terem

*Ahogy a teleportból kilépek és körbenézek az amúgy üres Társalgóban, egyből észreveszem, ahogy Ophelia ücsörög az egyik kanapéban. Talán alszik is, de ebben nem vagyok biztos, hiszena leányzónál soha nem lehet tudni, hogy alszik-e,vagy éppen csak pihen. Így hát határozott léptekkel sétálok oda hozzá, köszöntöm őt hangosabban, mint ahogy általában beszélek, hátha alszik és nyomok egy puszit az ajkaira. Aztána következő másodperc iszonyat gyorsan pörög le a szemem előtt és hamarosan már egy torkomnak szegezett pálcával nézek szembe, valamint a haragtól és dühtől feketéllő szemekkel, amik most igazán ijesztőek. A zívem zakatolni kezd, visszatartom a lélegzetem és tényleg ijedten, mozdulatlanul állok a pálca előtt. Végül Gabriella megszólal és bocsánatot kérve közli, hogy rosszat álmodott.*
- Jézusom.. *suttogom és kifújom a levegőt, majd kicsit hátrébb lépek és lerogyok az egyik fotelba.*
- Rosszat álmodtál? Jézusom, majdnem... *kezdem kicsit felháborodva, de végül csak legyintek egyet. Lehet, hogy nekem is hasonlatos lenne a reakcióm, hogyha valaki felkeltene. Bár nem tudom, szerintem nem szegeznék mindenkire pálcát, de majd egyszer kipróbálom. Gabriella rossz kedve és haragja azonban másodperceken belül elszáll és angyali mosoly ül ki az arcára, mikor belekortyol a teájába. Én még mindig meredten és döbbentem nézek a lányra és igyekszem normális üteműre visszaállítani a szívverésemet. Lehet, hogy gyávának tűnök, de jelen pillanatban nem érdekel. Tényleg ijesztő ez a csaj! Dögös, de ijesztő.*
- Dehogy baj, sőt! Miért nem hoztál nekem is? *szalad fülig a szám és el is felejtem ezt a kis közjátékot. Hiányoztam neki. Hát ez eszméletlen!!*

*A társalgó lett a törzshelyem, szinte minden estémet itt töltöm - Gabriellával. Hogyha esetleg mégsem, akkor pedig azon gondolkozom, hogy a lány vajon ott van-e és vár-e rám. Nem akarom, hogy túlságosansokat képzeljünk bele ebbe a kapcsolatba,vagy hogy egymáson lógjunk. Hiszen Gabriella fél-démon, ki tudja, hogy képes-e egyáltalán szeretni, vagy ilyesmi. No, meg én sem akarom elkötelezni magam, de tény, hogy vonzódom a lányhoz, szeretekvele lenni és hiányzik is, hogyha nem látom napokig. Most sem találkoztunk már két napja, utoljára akkor voltunk együtt, amikor megmutatta a szárnyait. Elég nagy sokkon estem át, de elfeledtette velem adolgot, így már nem is foglalkozom vele. Szárnya van. Undorító, bőr denevér szárnya. És akkor mi van? Nekem meg szőröm és agyaram. Most először nem érzek undort magam iránt, hogyha arra gondolok, hogy mi is leszek, hogyha feljön a telihold. Persze a gyűrűmnek hála most már nem leszek vérfarkas - a hold miatt legalábbis -, de eddig az voltam és akárhányszor átéltem az átváltozás szörnyűségét, mindig undorodtam magamtól. Gabriella előtt nem kell félnem, hiszen ha cseszegetne miatta, akkor én is tudnám piszkálni az undorító szárnyai miatt. De gyanítom, hogy ilyesmire nem kerül sor. Mint szinte minden este, most is a társalgóba igyekszem, hátamon a fehér akkusztikus gitárommal. A teleportot használom, ugyanis ma aszobámba vacsoráztam, így onnan egyszerűbb teleporttal lejönni ide, mint lemászni három emeletet, majd rohangálni a labirintus rejtett folyosói között. A teleport felvillan, majd ahogy kilépek belőle, egyből meglátom a feketeséget. Elmosolyodom, és közelebb sétálok hozzá, letámasztva a gitáromat az egyik fotelbe.*
- Helló Kslány! Hiányoztam? *lépekmellé vigyorogva és egy puszit nyomok az ajkaira, majd el is fintorodom.*
- Ehh, te ittál?

*Nem veszem észre, hogy Gabriella észreveszi a gyűrűmet, így nem is magyarázkodom neki. Hogyha rákérdez, akkor természetesen elmesélem neki a gyűrű történeté, de amúgy nem mondom el neki. Hiszen minek? Nem kell mindenbe beleavatni a kis démon lányt. Még a végén túlságosan a bizalmamba fogadom. No, nem mintha ezt tegnap este már nem tettem volna meg... A kérdésre elnevetem magam, majd a lány szemébe nézek, aki csábosan pislog rám.*
- Igen, azt hiszem ma is. Még nincs telihold. *kacsintok Gabriellára,habár nem tudom, hogy mennyire jó ötlet ez az egész. Persze, vonzódom a lányhoz, de még alig ismerem és azt sem akarom, hogy azt higgye, hogy kihasználom, vagy ilyesmi. Hiszen erről szó sincs, végül is ő ajánlkozik. A kérdésre csak egy villámló pillantást kapok, és bólintok. Igen, megértettem, köszönöm szépen, a halálos nézés már kicsit sok. Kiráz a hideg a tekintettől, de valahol mélyen meglátom benne a mosolygó lányt is, így annyira már talán nem is rémisztő a dolog. Annyira... Mikor Gabriella feláll és búcsúzni készül, értetlenül meredek rá. Reméltem, hogy még egy kicsit beszélgetünk, de úgy tűnik, hogy a lány titokzatos, és szeretne még találkozni. No, persze, én sem vágyok másra!*
- Én is köszönöm, és majd teszek róla. *búcsúzom el a lánytól én is egy lágy mosoly kíséretében, majd mikor ellibben mellettem, gonoszul elvigyorodom és az ajtó felé fordulok.*
- Az Oroszlán hálóban megtalálsz a másodikon! *kacsintok vigyorogva a lányra,mielőtt kilépne, majd visszafordulva felhörpintem a maradék csokit, bedobok még egy szendvicset és felmászok a szobámba,hogy összeszedjem magam. Egész jól indult ez a nap!*

*Valóban nem akarok most arról mesélni, hogy milyen érzelmeket táplálok ez a kórság iránt, és habár elég rossz, azért vannak benne nagyon jó dolgok is. Az erő, a gyorsaság, a gyógyulás. No persze ott van az ezüst, meg az átváltozással járó fájdalom, és persze az, hogy nagyon hamar felidegesítem magam és soha nem tudom, hogy melyik pillanatban jutok el arra a szintre, hogy egyszerűen kirobbanjon belőlem a fenevad. Szóval van ennek a dolognak jó és rossz oldala is és sajnos - vagy éppen nem sajnos - már mindkét oldallal találkoztam egész közelről. Kicsit megsimítom az egyik ujjamon lévő gyűrűt, aminek a segítségével nem kell átváltoznom teliholdkor és nem olyan fájdalmas maga az átváltozás sem. Örülök, hogy az iskola engedélyezte az itt tanulásomat, hiszen méltán híres a tanítási rendszere, a kalandjai és persze a tanárai is. És persze hálás vagyok a gyűrűért is, ami nagyban segíti az életemet.*
- Nem ajánlom a teliholdas éjszakákat. De a többi éjszakán örömmel várlak. *kacsintok pajkosan vigyorogva a lányra, majd a vigyor lágy mosollyá fakul.*
- Ígérem, hogyha érdekel, akkor egyszer el fogom mesélni. Csak nem most.*jelentem ki mosolyogva, és kicsit oldalra döntött fejjel nézem a lány szép vágású arcát. Szívesen magamhoz húznám és megölelném, de valahogy eszembe villan a hideg, sötét aura, és örülök, hogy van egy asztal közöttünk. Furcsa, kettős érzés. Pont, mint tegnap... *
- Ó, szóval édesanyád ott él veletek? Jézusom, ez nagyon furcsa nekem. Egy démon Bulgáriában...*kortyolok bele ismét a csokiba elgondolkodva.*

*Mikor elárulom életem legnagyobb titkát a lánynak - mert hogy úgy gondolom, hogy ez életem legnagyobb titka, viszont tartozom annyival Gabriellának, hogy elmesélem neki. Nem igazán ilyen reakciót vártam a leányzótól, hiszen ez nekem fontos, és valljuk be egy irányíthatatlan vérfarkas nem is veszélytelen. Persze 5 év alatt már nagyjából megpróbáltam kezelni ezt, de ki tudja, mikor tör ki belőlem a vadállat. Gabriella bocsánatot kér, úgy tűnik, hogy látja, hogy mennyire rosszul esett nekem a reakciója. Furcsa, mennyire megváltozott irányomban a lány, hiszen mikor odakint voltunka tónál, még nem volt ilyen közvetlen és kedves. Na persze azóta történt egy s más. Arra, hogy meséljem el, hogyan élem meg ezt az egészet, lágyan elmosolyodom és mélyen a lány szemébe nézek.*
- Tényleg érdekel? Majd egyszer, alkalom adtán elmesélem.*ígérem meg a lánynak, hárítva a mai mesedélelőttöt, ugyanis most valahogy baromira nincs hozzá kedvem, hogy mesélgessek az érzéseimről, meg hogy hogyan is élem meg a vérfarkasságot. Azért a sztorimat elmesélem nagy vonalakban.*
- Igen, egészen jól fogadták. De hát nem igazán tehettek mást. Megtörtént a dolog, kitagadni azért nem tagadtak ki. Szeretjük egymást. Igen, van egy húgom. Valószínű, hogy ő is a Nezabarba fog járni. Persze, kérdés, hogy felveszik-e. *mesélek ismét egy kicsit magamról és a családomról, majd a végén elmosolyodom. A szemem szeretettől csillog, látszik rajtam, hogy mennyire szeretem a családomat. Személy szerint már betoltam vagy három szendvicset, így egészen jól laktam.*
- Na és te? A te szüleid hogyan fogadták ezt az egészet?* kérdezek vissza. Ha már őszinteségi délelőttöt tartunk, akkor játszunk nyílt lapokkal.*

*Még nem gondoltam bele, hogy egy fogyókúrázó nő előtt mit szabad és mit nem, mit pofátlanság csinálni és mit nem, így nem is gondolkozom most sem ezen, egyszerűen - ezek szerint pofátlanul - elveszem az érintetlen forrócsokit és azt kezdem el iszogatni mindenféle para nélkül. Mikor elveszem, Gabriella sziszegve közli, hogy megbocsájt, amire elnevetem magam és látványosan, élvezettel kortyolok bele.*
- Hmm... Biztos nem kérsz? *vigyorgok pajkosan a lányra és kicsit felé tolom a kancsót, mintegy véletlenül, hogy legyen helyem letenni a bögrét. Végül szóba kerül az én kórságom is, és a lány hűvösen hallgatja a dolgot. Sejtem, hogy nem fog elszaladni, és valószínű, hogy nem is fog úgy reagálni, mint én, hogy egyszerűen ijedten hátrébb lép, vagy felpattan a székből, vagy ilyesmi. De efféle reakcióra igazán nem számítottam. Nagy ügy? Hát... Igen, az. Kissé szomorkásan és csalódottan sütöm le a szememet.*
- Igen, nekem az. *motyogom, és ismét belekortyolok a csokiba. Tényleg kicsit rosszul esik, hogy Gabriella így reagált erre az egészre, habár azért legbelül örülök, hogy nem rohant el, és nem szakítja meg velem a kapcsolatot. A kérdésre megvonom a vállamat.*
- Egész jól viselik. Persze eleinte féltek tőlem, de apám megtett minden óvintézkedést. Az erdőben vettünk egy kisebb tanyát, ott vészeltem át a teliholdakat. Magán tanáraim voltak, hiszen nem vettek fel egyik iskolába sem. A Nezabaron kívül. Így most itt tanulhatok, aminek nagyon örülök. *mesélek egy kicsit magamról és érezhetően elszáll a rossz hangulatom és a végén már mosolyogva nézek a lányra.*

*Természetesen eszembe sem jut, hogy kerüljem a leányzót. Egyszerűen túlságosan vonzz ahhoz, hogy elkerüljem csak azért, mert fél-démon. Persze lehet, hogy ő fogja ezt gondolni, hogy kerülnie kellene, mikor elmondom majd neki, hogy nekem is van egy belső démonom, a vérfarkas énem, ami habár már több mint 5 éve kísért, még mindig nem tudom tökéletesen uralni a vérszomjas fenevadat. A forró csoki most kimarad a reggeliből, mire vigyorogva közlöm, hogy Gabriellának nem sok szüksége van fogyókúrára. Bizonyára ezt ő sem gondolta komolyan, hiszen ő is elmosolyodik a kijelentés végére.*
- Igen, ezzel teljes mértékben egyet értek. A csoki finom, no meg a kakaó. Isteni! *nyammogok egyet, majd lerakom az üres bögrémet az asztalra és az érintetlen bögre csoki után nyúlok.*
- Ha megbocsájtasz... *vigyorodom el és veszem el Gabriella elől a csokit, hiszen ő most teázik. Hallgatom a lány, ahogy mesél magáról, majd úgy döntök, ideje nekem is megosztanom az én kis titkomat a lánnyal. Sejtelmes hangon, kissé félve kezdem el a mondatot és harapom is el. Látom, hogy felkeltettem Gabriella figyelmét és ő is egy félbehagyott, kérdő mondattal pislog rám. Belenézek a szemébe és határozott hangon jelentem be a - remélem, hogy nem - sokkoló információt:*
- 14 éves korom óta vérfarkas vagyok.

*Iszonyatosan meglep ez az egész dolog és elgondolkozom rajta, hogy ha már a lány ilyen nyílt volt velem szemben és elárulta, hogy miféle-kiféle, jogos lenne nekem is elárulnom, hogy én sem vagyok annyira egyszerű ember. Bár bizonyára sokkal egyszerűbb vagyok, mint egy fél-démon, de én is tudok őrjöngeni, főleg hogyha az a világító izé elég kerek odafent az égen. De az még szerencsére messze van, remélem, hogy addigra már tudatni fogom Gabriellával, hogy ami a helyzetet. Legalábbis szeretném. Lehet, hogy most mindjárt. Ha már ilyen őszinteségi rohamban vagyunk, meg minden. Végül is közöltem vele, hogy meg akarom ismerni és mivel belement, remélem, hogy ez fordítva is igaz. Nem sok emberrel sikerült megismerkednem még a suliban, talán Cat az, akit kicsit jobban ismerek, de igazából vele is csak néhányszor beszéltem órák előtt. Érdekes, hogy itt vagyok már lassan két-három hete és még nem sikerült olyan jó barátságot kötnöm senkivel. Talán meg iszonyatosan sok diák van és kb. lehetetlen valakivel kétszer összefutni. Márpedig egy ismerkedés, egy találkozás után nem beszél meg az ember egy újabb találkát. Kivéve, hogyha egy ágyban töltik az éjszakát, ahogy a mellékelt ábra is mutatja. Persze, lehet, hogy majd el fog telni néhány hét,mire újra összetalálkozom Gabriellával. De nem fogom kerülni. Miért is tenném? Csupán azért, mert fél-démon? Ugyan! Persze azért kicsit megrémiszt a dolog, de mivel én is kicsit természetfeletti vagyok, meg tudom magam védeni. Belegondolok, hogy mi lett volna, ha sima ember vagyok, hogy nézne ki a nyakam. Kicsit felszisszenek, pont akkor, amikor Gabriella a forró csokis kérdésemre válaszol. Majd elnevetem magam.*
- Naná,mert olyan baromira szükséged van rá. *kacsintok a lányra vidáman, mintha csak egy egyszerű társalgásban lennénk. Mikor bejelentem, hogy ő az első fél-démon, akivel szemtől szemben találkoztam, elég furcsán néz rám.*
- Igen, azt tudom, hogy a Nezabarba mindenféle fajnak van lehetősége tanulni... *szólalok meg sejtelmes hangon, és a bögrémet tanulmányozom. Érződik, hogy még nem fejeztem be a mondatomat, de valahogy nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. Majd sóhajtok egyet, megcsóválom a fejem és belenézek a lány szemébe.*
- Nem csak Te nem vagy ember... Teljes ember...*motyogom és belekortyolok a teámba. Elég hatásos lenne, hogyha egy kellemes titokzatos vigyort is mellékelnék hozzá, de az most nem nagyon megy.*