Második emeleti folyosók

- Lehet hogy nem kapta meg a leveleimet, és hát sajnos ahogy én tudom, egy nagyon szigorú intézményben él, ahol a levelezést is lekorlátozzák. * mondom, hogy egy kicsit mentegessem, bár tudom, igaza van, és egyáltalán nem normális, hogy nem keres. Valószínűleg a barátságom sem számított túl sokat, ha már ezt is megtagadja tőlem. Kissé elmerengek, végig gondolom a múlt történéseit, majd mintha csak ki akarnám rázni a fejemből a dolgokat, megrázom azt, és egy kellemes mosolyt erőltetek magamra.
Kezet fogunk a nagy megállapodás végén, majd talán egy kicsit tovább is fogva tartom ujjait. Tenyere tökéletesen illik hozzá, szinte már annyira apró, hogy hosszú ujjaimmal teljesen el tudom zárni a külvilágtól. Csillogó kék szemébe nézek és egy másodpercre elveszek annak fényében. Szép lány, bájos és kedves is... talán még Natinál is.
Idegesen lehunyom a szememet, majd erőt veszek magamon és lekorlátozom vonásaimat. Nem akarom, hogy lássa mennyire megszemléltem, mennyire úgy néztem rá, mint egy férfi a nőre. Hiszen ártatlan és barátot akar, ezt pedig egyáltalán nem illik. Vagy legalább is, nem az az ember vagyok, aki csak úgy lányokat nézeget. *
- Fogadom, és igyekszem majd betartani...
* Felsóhajtok, majd mosolyogva engedem el kezét. Kicsit távolabb lépek tőle, és azon morfondírozom, hogy hogyan is kellene megváltoznom. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek arra, hogy kedvesen viselkedjem mással, kivéve persze a különleges eseteket. Ő pedig most épp beleesik ebbe a kategóriába. *
- Na de, eleget ácsorogtunk már itt, gyere adok neked egy másik könyvet! * mosolygom, majd a visszahozottat a kezemben tartva kísérem a szobámig, ezzel is megmutatva, hogy hol is lakom és hogy hol is van az a hely, ahová bármikor jöhet. *

- Ne sajnáld, nincs mit sajnálni! * mondom egyszerűen és lemondóan, hiszen én már rég túl vagyok rajta annyira, amennyire csak lehetséges. Ez az egész teljesen átformált, már nem vagyok olyan bizakodó az emberekkel kapcsolatban és őszintén szólva nem bántam meg. Kevés a barátom, sőt nincs is, de aki volt, és ameddig volt, az tökéletes volt, és életem legszebb pillanatai köthetőek hozzá. Mikor Natiról kérdez kissé elkomorulok, majd a lány felé fordulok, és szép arcát kezdem nézni. *
- Elment, hogy nővérnek tanuljon. Én pedig elrontottam, mert többet éreztem iránta mint barátságot. Magamhoz akartam kötni és ezt nem kellett volna, így természetesen elmenekült. Azóta millió levelet írtam neki, de nem válaszolt... * vonom meg a vállam. Igazából próbálom azt hinni, hogy Natin már túl vagyok, bár a sebek még mindig véreznek. Már csak a barátom hiányzik, a szerelmem nem, hiszen azt találhatok, ha akarok. Sosem lehet tudni mikor lobbanok lángra, mikor fog valaki megérinteni. Még akkor is, ha neki adtam az első csókom, mikor elment...
Nagyot sóhajtok, majd kedvesen a lányra nézek. Totálisan megértem a félelmeit, és szerintem én is így viselkedném a helyében. *
- Megértelek, semmi baj! Tiszteletben tartom a döntésedet, hiszen ki vagyok én, hogy csak úgy beleszóljak az életedbe... viszont ha barátok leszünk, tudnod kell, hogy számíthatsz rám, minden körülmények között! * vigyorodom el, majd kapom el a kezét, és illetem lágy kézcsókkal azt, hiszen tudom én, hogy mi volt régen a divat! Remélem ezzel sikerül egy kis jókedvet belé pumpálnom, hiszen már mindkettőnknek szüksége lenne rá! *
- Szivesen leszek a barátod, de csak azért, mert olyan hihetetlenül finoman bántál a könyvvel, amit kölcsönadtam. Ebből úgy vélem, az emberi kapcsolatokat is így kezeled, nekem pedig szükségem van valakire! Meguntam az egyedüllétet, kell egy barát! Mi pedig hátrányos helyzetűek tartsunk össze! * vigyorgom, majd a csillagokra bámulok. *
- Kezet rá? * nézek pajkosan a lányra, majd mikor összeér a kezünk pár másodpercig fogva tartom törékeny kacsóját, és égszínkék szemét pásztázom....
Nagyon szép szeme van... *

- Megfosztottak attól, hogy teljesértékű embernek érezzem magam. Naponta megvertek, mert én más voltam mint ők... ezt 12 éves koromtól 14 éves koromig. Minden nap, azért, mert őszinte voltam, és ezt nem vette be a gyermeki gyomor. Ennek hála még apámtól is kaptam egyet, csak azért, hogy álljak ki magamért. Az volt a legrosszabb napom. Akkor elvesztettem mindent, a hitet abban, hogy igenis lehet jobb. Persze az élet picit kárpótolt, kaptam barátot, de idővel ő is elhagyott! * emlékezem vissza arra a napra, mikor Natinak megvallottam a buszon az érzéseimet, mikor bejelentette, hogy elköltözik és engem magamra hagy. Az is egy nehéz nap volt, mikor is egyrészt nem voltam felkészülve semmire sem, pláne nem egy ilyen horderejű dologra. Megszakadt a szívem... *
- Megértelek, de akkor is tennünk kell valamit. Egy ilyen alak nem járkálhat szabadon csak úgy! El kell fogni, tenni kell valamit! Nem fenyegethet téged, aki ártatlan vagy, aki nem tett semmit! Szerintem te túl tiszta vagy ahhoz, hogy bármi rosszat is tegyél... * jegyzem meg halkan, majd kisimítom a lány arcából azt a tincset. Ahogy hátrébb rakom, kissé hozzáérek a többihez is lágy, parfümös illat csapja meg az orromat. Virág illata van a lány szagának, ami pedig a csillagos éggel vegyítve... olyan, mintha egy tavaszi napon, egy réten feküdnék a földön s a csillagokat bámulnám. Pont ekkor jegyzi meg, hogy két naponta el kell mennie ehhez a férfihoz, én pedig azonnal legyűröm zavaromat, ami elkapott az érintés miatt. *
- Mi lenne, ha magaddal vinnél valamikor? Szívesen megismerném...! * szűröm a fogaim között, és remélem nem érzi át, hogy a "megismerném" szó egyenlőt jelent azzal, hogy átkoznám meg, és préselném ki a levegőt a tüdejéből azért, mert mások életével szórakozik. *
- Na jó, végül is nem mindenki olyan borzalmasan romlott, vannak rendesebb lányok is, az azonban biztos, hogy általában nem félnek kiöltözni. De mivel nem szereted mutogatni a lábadat, veszünk neked pár csinos nadrágot, és az kényelmes is, és jól is fog állni... szeretni is fogod! * biztatom kedvesen és ezen szavaknál kissé rámjön a hányinger. Na nem azért, mert rosszul vagyok, vagy épp beteg vagyok, hanem mert ilyen csöpögős dumát, már régen préseltem ki magamból utoljára. *
- Az értékeket már nehéz megtalálni, nem sokan őrzik. Ezért van nagy szerepe a barátoknak mert ők még tudják az emberben tartani a lelket. * mondom, majd a tájra nézek... és eltűnődöm, milyen jó is annak, akinek van barátja.. *

- Én csak realista vagyok, nem pesszimista. Mikor minden elromlik, akkor annál csak rosszabb jöhet... ez a tapasztalat. A sors ilyenkor tesz próbára, hogy mennyire bírod a strapát, és hogy fel bírsz - e állni. Bevallom őszintén, én megrogytam... * vonom meg a vállam, majd ismét a csillagokat kezdem szemlélni. Sosem fogom elfelejteni az orosz tájat, a szüleimet, az ottani iskolát, és a diákokat, akik képesek voltak akár napi szinten is összeverni, mert nem tetszett a képem. Egyszer odáig fajult, hogy nem bírtam már tovább. Jéggel, és hóval tömték tele a számat, én pedig 14 évesen bőgve mentem haza. Mikor azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, akkor az apám még le is kevert egyet csak azért, hogy embereljem meg magam. Sosem volt híve a szigornak, az ilyen fajta nevelésnek, azonban akkor ott, az a pofon még mélyebbre vitt. Megértettem, hogy szánalmas vagyok, hogy ki kell állni magamért, és vállalni kell mindent, ami én vagyok, ez pedig eredményezte az önsajnálatot is, így sikerült annyira borzalmasnak lennem, ahogy még soha... leszámítva persze a Natis esetet. *
- Hát ez érdekes történet. Hát egy picit talán járatos vagyok a tér-idő mágiában, szóval ha szeretnéd, utánanézek a dolgoknak. De nem ártana az itteni oktatókat felkeresned, lévén a tanárok már elég jók minden tekintetben, talán segíthetnének neked, és neki... * mondom segítőkészen, és most először őszintén megsajnálok valakit. A lányra pislogok, nézem csillogó szemét, mely a könnyektől fátyolos, és hiába minden negatív gondolatom, tulajdonságom nem tudom nem sajnálni. Megesik rajta a szívem, és most először tekintek úgy valakire, hogy talán még a barátom is lehetne. Nati óta ő az első ilyen ember, és milyen furcsa, épp egy lány... ismét... *
- Persze, hogy nem mondom el senkinek, nem kell aggódnod, itt nem fog megtalálni egyébként sem! Az iskola védett annyira, hogy ilyen jöttmentek nem tudnak ide behatolni, te pedig biztonságban vagy. Viszont! * itt kis szünetet tartok, és a lány felé fordulok, hogy az arcába nézzek. *
- Muszáj valamit csinálnod magaddal, a ruhákkal, a viselkedéssel. Ha nem tudhat rólad, nem maradhatsz ilyen! Össze kell szedned a bátorságodat, mert ez egy romlott és bűnös világ, sehol nincs már az a tisztaság, mint ami nálad valószínűleg megvolt. Itt a nők már szabadok, nem függnek a férfiaktól, bátran vehetnek fel rövid szoknyát, nem fogják őket megbélyegezni, sőt néha ez már elvárás is. Nem akarlak romlottá tenni... de muszáj kicsit változnod! Szükséged van rá, hidd el! * suttogom, majd lágyan és kedvesen simítok hátra egy elszabadult tincset az arcából. *

- Na ja. Én is mindig ezzel áltatom magam, hogy jobb lesz, aztán az élet beletojik az arcomba egy óriásit… * jegyzem meg elhúzott szájjal, majd a lányra nézek. Igazából nem akarom a kedvét szegni, nem akarom megbántani, de jó lesz ha ezzel tisztában van. Sajnos nem habos torta itt semmi sem, és hiába is van egyedül, ez még lehet rosszabb is. Mikor majd valaki kipécézi magának, és az élettől is elveszik a kedvét. Mikor kinevetik mások előtt, mikor szánalmasnak titulálják, egy különcnek, és ezzel egy életre megbántják és elveszik tőle a lehetőségét annak ,hogy boldog élete lehessen. Velem is ezt tették, azért vagyok ilyen. Borzalmas mikor a naiv és gyermeki léleknek egy perc alatt fel kell nőnie.
Nagyot sóhajtok, majd nekiszegezem a kérdést. Nem kertelek, sosem voltam a szavak mestere. Mindig is őszinte voltam, túlságosan is az, és talán ezért sem félek attól, hogy kérdezzek. Mit veszíthetek? Talán inkább nyerek! Magam mellé egy barátot, vagy ha nem is barátot, de egy lányt, akinek bátran fogom őrizni a titkát. *
- Hogy mi? * nézek rá értetlenül, majd mikor elmondja, hogy a kor nem stimmel, végre leesik a tantusz. Túlzottan nem lepődöm meg, hiszen mindig is tudtam, hogy vannak olyan erős mágusok, akik képesek az időben utazni és esetleg másokat is a jövőbe hozni. Ezek szerint itt is valami hasonló történt. Bár azt nem értem, hogy ha ennyire hiányzik neki a családja, miért nem megy haza egy kapun és találkozik velük? Hiszen itt kell lennie annak, aki idehozta! Meg miért nem segít neki beilleszkedni? Hiszen itt azért már minden fejlettebb, jobb, és messze nem azok a puritán dolgok a jellemzőek. Van technika, és ezek olyan dolgok, melyeket meg kell tanulnia! Miért hagyta hát magára..? *
- Ó! És, aki idehozott, miért nem segít néha hazamenni, meg az egész beilleszkedésben? Lehet én gondolom rosszul, de nem segítenie kellene?