Északi torony - Kilátó

- Nem... nem akartalak megbántani. Bocsánat... - *mondja neki és lehorgassza fejét mikor Sina megjátsza azt hogy megsértődött, de mikor vissza is nézett, csak érdeklődve hallgatta azt a sok mindent a bálról. Nem tudta sose elképzelni, hogy ő valaha is táncolna egy szép ruhában egy fiúval, de most felmerült benne az a gondolat hogy elég romantikus is lehetne igy párt szerezni. De elhesegette ezt. Régen szeretett valakit, de elment. Sok hibát követett el szerelemből épp ezért üll rajta az átok is. Minden a fiú... nem, a saját hibája volt. Halkan sóhajt fel.*
- Nem szeretem a bálokat. Senki nem táncolna velem és szép ruhám sincs...
*Mondja kicsit lankadtan, de az utolsó dologra, hogy valakik meghaltak mikor ők ide jöttek és elfoglalták az iskolát nem szól semmit. Igen ezt mind tudja, de nem ismerte azokat az embereket, igy nem igazán tudott utánnuk szomorkodni. Talán csak Arianna után tudna...*
- Szereted a virágokat?
*Kérdi gyermeki naiv hangal.*

- Duci? *nevet fel, mintha Sina egy jó poént mondott volna. Azonnal fel is ált és már nála is volt. Elég közel hajolt a lány hasához, hogy szemügyre vegye, majd két ujjával aprón belecsipett, de nem annyira hogy fájjon neki, inkább csiklandós érzést keltett az egész. Kicsit meghúzta a bőrét, de azt se úgy hogy fájjon neki. Most már egy nyalóka jelent meg a szájában s tűnt el a zacskó kukorica, mintha nem létezett volna. Igen, tökéletessen tud varázsolni az édességekkel. Tehetséges ami a rejtélyes dugdosásukat illeti és megjelenésüket.*
- Nem vagy duci. Eggyáltalán nem vagy az! Szép sovány vagy inkább többet kéne enned.
*Mondja kedvesen és mosolyogva, mintha már évek óta a legjobb barátnők lennének. Ismét felpillantott rá.*
- Nem járok bálba. Sőt, egy ideig kerültem minden diákot és helyet..
*Valja be, majd ismét leüll, miközben a farkast nézi.*
- Elbújtam hogy ne találjanak meg. Hogy... ti ne találjatok meg. De mostmár meguntam és már mindegy mi lesz. Amúgy se keresett soha senki igy senkinek nem is hiányoztam...
*Mondja csendben s kicsit mintha szomorúan néz a Daimon szemeibe.*

- Új?
*Pillant fel rá meglepődve, s elmosolyodik rá kedvesen. Nem zavarja őt a csörgő dob hangja, sőt, egyik kezével tudatalattian kezd rá dobolni lábán és ujjai táncolnak közben.*
- Nem vagyok új eggyáltalán csak... *kicsit elgondolkodik, hogy valyon felefedje-e az igazat, vagy inkább ne, bár saját maga eléggé fura lény, ami most igaz nem mutatkozik ki annyira, mint néha szokott * - nem vagyok új.
*Fejezi be a mondatot inkább, majd szemei mintha megnagyobbodnának az érdekes nézésétől, melyel most a lányt bombázza. Figyeli őt, minden egyes lépését, gondolatát, mintha félne tőle. Majd szemöldöke felugrik egy érdekes módon, szinte emberteleni pózban ugráll neki a szeme felett, mi normális embernek visszataszitó egy dolog. Majd elfordul és egy mogorva medvéd imitálva húzódik meg, mintha hideg vizzel nyakon öntötték volna.*
- Nem vagyok új..
*Hangzik mogorva hangja, miközben egy szem kukoricát nyom a saját szájába. Hallgat pár pillanatig, majd mint egy csúzli, Sina felé pattan és nyújt neki egy kis kukoricát.*
- Kérsz? Finom.

*Mikor a madárkák eltűnnek, szomorúan érzi meg a sötét oldal közelségét. Nem szereti ezt az érzést, bár jó maga hasonló dolgot áraszt, de nem teljessen sötétet, inkább amolyan érzéketlen és fagyos az "aurája". Felpillant a madarakra s arca ismét felveszi azt a szobros állarcot, melyet nem igen használl mikor egyedül van, csupán igy védekezik mások ellen. Elősször csak a lány hangját hallja meg s mikor megérti hogy egy lánnyal van dolga, arcán egy amolyan groteszk mosoly üll ki, melyet a gonosz lények produkálnak ki magukból. Gonosz, veszélyes a mosolya, mégis szivtipróan hideg.*
- Elűzted őket.
*Mondja csendben s ha valaki azt hiszi, hogy mosolyától már semmi sem lehet hidegebb, hát lehet. Mégpedig a hangja. Bár ő is kedvesen szól a lánynak, ez kivülre keményen s hidegen hangzik. Valóban, valakinek szerenádot is vallhat szerelmesen, mégis úgy fog hangzani mint egy átok a sötét lényektől. Nem tehet róla de megtanult ezzel éllni. Nem néz fel rá, még nem.*
- Örvendek. A nevem Airie, szintén Naxeldires vagyok.
* Teszi hozzá egy kis idő után, de mikor a daimon vakkant egyet, felnéz lassan s rámosolyodik ismét, immáron arcán tapintható a kedves érzés messzi árnyalata. Felemeli kezét, s a daimon felé nyújtja. Tudja hogy nem szabad hozzájuk érni, épp ezért is a farkas feje felett alig pár milimétert megáll s a levegőt simogatja, mintha a farkas fejét.*
- Aranyos vagy.
*Hangja mintha tükröt változtatott volna, mostmár gyermeki volt és kedves, jeget megtörő szeretettel s épp igy nézett a farkasra is. A daimonokat mindig is házikedvencnek nézte csupán, egy kellemes társaságnak...*

*Csendben lép fel a lépcsőn, végre felért hogy megpihenjen, s gondolatainak adja át magát. Nem igazán tudja milyért jár mindig ide, hisz a rózsakert számára sokkal szebb és boldogitóbb, de arra túl sok ember jár mostanában, hogy szép az idő. A kellemes délutáni szél arcát megsimogatja melegen, s őt kedves érzés fogja el. Már rég nem karolta őt át senki, már rég senki nem simogatta és nem is szerette szerelemből. Nem mintha hiányozna neki a dolog, de amióta itt van, fura dolgok történnek vele. Eddig nem vágyott szeretetre, ölelésre se simogatásra, most viszont mégis egyre jobban csábitja őt a gonodolat, hogy meg kéne már kóstolni ezeket az érzéseket. Nem tud érezni, utálja ha hozzá érnek. De mégis. Bár maga sem tudja hogy tegyen túl ezen az átkon. Ha nagyon akar néha tud érezni, de oly keveset ad ez neki, hogy inkább felhagy ezzel az erőklödéssel. Ahogy látja a szerelmes párokat a parkban egymáshoz bújni, az irigység kiüll rá, bár arca sosem mutatja azt. Nekitámaszkodott a korlátnak, hogy szemei a csodaszép kilátást pásztázza. Túl sok minden történt az utolsó időben. De elmélye mintha mindezt fel se fogná, egyszerűen végigsuhant a dolgokon. Tény hogy a sulit megszálták a gonosz erők, és csalogatták magukhoz a diákokat, de ő nem állt át sehova. Egyszerűen elbújt, meghúzódott mint egy nyuszi, és hagyta a nagyokra, hogy tegyék a dolgukat. Sőt, elég elképzelhető, hogy teljessen megfeletkeztek róla, arról hogy létezik. Nem lenne ez sem elősször, sem utoljára, de azért már unta a bújkállást. Macsakfüles kapucnyiát magára húzta, igy nem igen lehetett arcába látni. Kék szemei aprón megcsillantak a nap fényében. Kezeire nézett, melyeken apró vágások utáni hegek sorakoztak. Nem mazochista, csak megint ügyetlen volt. A varjú mely mostmár álmaiban is látogatja, most leszállt a közeli fára s fekete szemeivel nézte őt, mintha lelkében akarna kutatni. Kezeire támassza fejét s halkan felsóhajt. Halk tonnyanás, majd egy kis csipogás. Felnéz s látja ahogy egy madárka szállt le mellé, hogy társasága legyen. Elmosolyodik egy kicsit, de arca valóban ezt nem mutatja. Arca kemény mint a szikla és érzéketlen mint azok a gonosz lények, akik most a suliban vannak. Ismét egy madárka, most egy kék repült le melléjük. Végre valami szép, amiben gyönyörködhet. Zsebének egyik rejtélyes helyéből elővesz egy kis zacskót, melyben szines pattogatott kukorica van. Bekap egy szemet, de erre a madárkák felfigyelnek. A kukorica minden szemének más ize van. Gyümölcsös, vaniliás, csokis, vagy épp fahéjas... Néha azon tűnődik, hogy meg kéne kóstolnia valamilyen rendes étket is, bár élete kezdetétől fogva az étrendjét szinte csak édesség tölti ki. Szervezete már nem is nagyon fogad magába mást. A madárkák érdeklődve néznek rá, s Airie nem önző lény. Sosem volt az, igy szórt nekik pár szemet a földre s ő maga leült melléjük. Nem repültek el, nem féltek tőle. Eszegették a kukoricát Airievel együtt, kinek ez most az ebédje volt. Szólt még pár szemet a madárkáknak.*
- When the last eagle flies over the last crumbling mountain, and the last lion roars at the last dusty fountain. In the shadow of the forest though she may be old and worn,
they will stare unbelieving at the last unicorn...
*Énekli halkan s kellemes hangon a madárkáknak, kik ugyan nem értik nyelvét, mégis kiváncsian néznek fel rá csendesen. Érezni a lány hangján, hogy ma különössen nyugodt kedve van. Nem boldog, nyugodt. Sosem volt boldog. Sosem érzett boldogságot, csak nyugalmat. Ez elég is volt mindig is számára.*