Felaern Yhendorn & Loriel Eruthalion - Rejtett tisztás

*Abszolút nem figyelt fel a daimonra, hiszen a tisztáson több madár is megrebegteti az ágakat, a fákat, még ilyen késői órán is, hát nem várta, hogy daimon bukkanjon elő az egyik ágról. Habár druida a kasztja, képességgel nem rendelkezik, hát nem tudta felmérni, hogy a madarak között van olyan, ami nem "igazi" állat. Illetve igazinak igazi, de nem egyszerű állat. Nyugodtan pillant végig a madárkán, a szép kis tollazaton, meglepően feltűnő darab, habár az ő farkasa sem egy apró jelenség, de szürke színével elüt a tünde fiú daimonjától. De hát ők nem is ilyen kapcsolatban állnak, habár valami nagyon hasonló van közöttük.* - Üdvözöllek téged is Farliel. *Biccenti meg kissé a fejét, de nem mutatja be ezzel együtt a farkastársát. Kicsit elmosolyodik, ahogy a daimon visszaröppen, ők is sokfélék, van aki szeret emberekkel/tünékkel beszélgetni, van aki az állati fajtársait preferálja. Felaern előadását csendesen végighallgatja, figyelmet mutatva, és persze figyel is, csak a gondolatai beleférkőznek a fejébe, és néha-néha elnyomják a fiú hangját.* ~ Kaen el Jericho... és Gonnir Eruthalion. ~ *Szöknek a nevek a fejébe, de lassan azért bólint a fiú neveire.* - De most nem vagyunk tündék között, s a nemzettségem, a nevem nem számít. *Válaszolja azért egy finom mosollyal, persze ő is tudja, hogy hogyan folyik ez a tündék között, Mikor a fiú közelhajol hozzá fülei megrebbennek, íves szemöldöke finoman felfut, érdeklődését mutatva, majd meghallva a szavakat halkan, kellemesen csilingelve felnevet.* - Ígérem... Soha sem árulom el ezt a varázslatos titkot. A titkod nálam biztonságban van. *Feleli komolyabb tekintettel, de az ajkain ott bújkál a mosoly, természetesen. Valami furcsa, édes érzés futja át, ahogy végignéz a fiún, de egy szellő, mai körbetáncolja elűzi ezt az érzést, jobban mondva átveszi a bizsergető szél.*
- Ez az iskola olyan keveredés, olyan különleges szövetség gyermeke, amiben a tündék is őszintén jelen vannak, nem nevezhető, nem skatulyázható néhány faj iskolájának. Hiszen alapítók között is van tünde, a tantárgyak között is van olyan, amiben egy csöppet keveredik minden más népek mágiájával, akár a miénkkel, akár a koboldok tárgymágiájával. Talán azok, akik idetérnek, s még sem találják meg a helyüket, azoknak az volt a dolguk, hogy eljöjjenek és azoknak az életében vegyenek részt, akik itt találták meg a sorsukat, s találkozva velük más emberré lettek. Hiszen nem csak a saját sorsunk kovácsai vagyunk, hanem mások is függnek döntéseinktől. Illetve... Ohh, tudom, elég a csillagokra tekinteni, és kiolvasható a jövő. *Kicsi mosoly, egy apró legyintés, habár tiszteli a csillagok mágiáját, még is, egy olyan szeszélyes sorsú tündének, akit a szél szava hív, az röpít tovább egyik helyről a másikra, furcsa lenne, hogy sorsát "csillagbavésve" lássa az égen.* - Szólj, kedves Felaern, hogyha monológom untat, s inkább egyedül töltenéd estédet. *Toldja még hozzá, kedves, lágy hangján, s ő maga is az égre tekint, habár nagy összefüggéseket nem láthat úgy, mint egy kentaurok között nevelkedett.*

*A farkast most veszi először szemügyre, finom mosollyal konstatálja annak szépségét. Újra feltekint, ám most nem az égre, csupán a közeli fára emeli tekintetét, ahol az ő daimónja szárnyal halkan, de talán a tünde fülét még eme halk szárnycsapkodások se kerülték el. Finom füttyszót hallat Felaern, s a madárka azonnal odarepül hozzá, rátelepszik a neki tartott mutatóujjra, és körbezárja karmait körülötte. Még pár pillanatig szárnyalgat, hogy megszerezze egyensúlyát, aztán nyugalommal szemléli a lányt s farkasát.*
- Ő itt Farliel, ha már bemutatása elmaradt.
*Mutatja be az apró, sok színben pompázó daimónt, kinek még ebben a fényszegény környezetben is fel-felcsillan száz és ezer színben pompázó tollazata. Nem szeret túlságosan egy helyben lenni, szóval pár pillanat után el is reppen, vissza a fához, hogy tovább játsszon a többi madárral.*
- Hogy ne számítana. Nem véletlenül kaptuk azt a nevet, amit. Nem hallottál még a tündék szokásáról, ha valaki elhagyja népét, s letér a Fény útjáról, megfosztják nevétől? S arról sem, ha valaki magas pozícióba lép, nemessé, megváltoztatják nevét, hogy takarja jellemét? A név meghatároz minket, s ha ki akarunk térni előle, önmagunk elől térünk ki, s le kell vetnünk régi nevünket.
*Emeli tekintetét egyenesen a lány szemei felé, s mikor meghallgatja az előző válaszát, elmosolyodva, elnézően, lágyan suttogja.*
- Ne áruld el senkinek… - *Tart apró hatásszünetet, s a lány füleihez közelebb hajolva súgja neki.* - A Nap.. egy csillag.
*Távolodik el tőle újra, felöltve az egyszerű vigyort orcájára.*
- A tündék is mind mások. Nem való népünknek az emberek, s más szerzetek iskolája, s azok mágiája. Én mégis tudom, hogy nekünk itt kell lennünk, mindenki más valamiben, mi abban különbözünk testvéreinktől, hogy nekünk itt van a helyünk. S ha valaki nem tud alkalmazkodni, talán nem ezt az életformát szánják neki a csillagok.
*Gondolkozik el egy pillanatra, ahogy írisze újra az égen talál megnyugvásra, újra keres, talán nem olyan aktívan, mint pár perce, mikor még magányát mit sem zavarták, figyel Lorielre, figyel a környezetére.*

*Finoman mevonja a vállát, a fiúra mosolyogva kedvesen, mikor hallja a szavait. A farkas szelíden egyre közelebb jön, hogy az ölébe hajtsa a fejét, habár mással szemben egyáltalán nem ilyen szelid, csupán Loriellel szemben ilyen.*
- Számít is a név? *Kérdez vissza, egész egyszerűen ezzel hárítva a kérdést, amit igazából a másik tünde kérdések nélkül tett fel. Amikor meghallja a Nezabar csillagát, akkor azonnal furcsállkodva felkapja a fejét, az égre pillant, szemöldökét kicsit összevonva, egy szavát se hiszi, hát a fecsegő gúnyos szavak végeztével kissé fel is nevet, halkan, gyenge hangját a szél kapja fel és viszi el innen messzire, talán más vidéken is hallani akarják ezt az angyalhangot.* - És térképet nem rajzolt ki neked? Mily bárdolatlan és figyelmetlen a csillagtól... *feleli, egészen könnyedén veszi a másik szarkazmusát, nem érez benne bántót, elnéző, ahogy mindenkinek a stílusával szemben igen elnéző szokott lenni, hiszen vallja, hogy mindenki más, más célra született, és a maga módján tökéletes. A hold tányérjára tekintve kedvesek számára Felaern szavai, a szinte emsébe illő szavak a csillagokról, fényükről.*
- A hold ezerszer erősebben kapja fényét a naptól, mintsem a csillagok erejétől, és minden élőlényre hatással van maga a Fény, bármi is hordozza, habár igaz, hogy az égbl, az ismeretlen világból, az univerzumból, ahogy egyes könyvek nevezni szokták, a fény különös mágiával ittasan is lesüthet reánk. *Fejezi be a rövidke monológot, pillantásait leveszi az égitestről, és a felemás szemű fiúra tekint, majd le, nagytestű farkasára. A fiú még ha finoman megközelítve kérdezi is, róla kérdez. És Loriel akármilyen nyílt teremtés, magáról csöppnyit beszél, hiszen a körülötte létező világot nagyobbra tartja önmagánál, aki csak sodródik ezzel a bizonyos világgal.*
- Az a tündevérű, ki e falak közé zárkózottan érkezik, idővel ki kell nyílnia, mert nyíltság nélkül nem ismerheti meg a tündemágián kívül felfedett mágiákat, hiszen népünk nem lehet olyan önző, hogy tanul, de cserébe nem tanít. Aki ide érkezik, szívének nyíltnak kell lennie az egész világra, a gőg és az arrogancia csak a vesztét okozhatja, hiszen fajunk, ahogy mondod elenyésző, hogyha közöttünk valakit rossztapasztalat ér, egy életre megbélyegezheti mindannyiónkat. Én nem vagyok ilyen. Nem vagyok arrogáns, megkeseredett tünde, aki hátat fordít az újnak. De ezt észre kellett már venned rajtam, kedves Felaern. *Mosolyodik el ismét, kezét a farkas fejére teszi, és finoman végigsimít rajta.*

- Neved talán többet takar, mint amennyit elárulsz, habár nem régóta vagyok jelen az iskolában.
*Enyhe mosollyal az arcán artikulálja a szép tünde szavakat, és int a lánynak, hogy jöjjön, foglaljon helyet a jobbján elterülő helyen. A nevek témájához többet nem szól hozzá, elég volt neki ennyi utalás, ha szeretne erről beszélni a lány, fog is, ha nem, minek erőltetné azt?*
- Egészen pontosan a Nezabar csillaga volt az. Éppen ott található a sarkcsillag mellett, és amikor rápillantottam, szárnyra kapott, s felírta az égre, *– hatásszünetet tart, s mintha pennát tartana kezében, felemeli, és tünde betűket rajzol a levegőbe. –* Felaern.. Menj a Nezabarba.
*Fecsegi apró gúnnyal, hiszen érzi a lány testbeszédéből, hanghordozásából, hogy nem hisz a csillagok mindent felülmúló erejében.*
- Nem.. *– nevet fel egy pillanatra -* igazából nem így volt.
*Mondja, mintha valami hatalmas titkot árulna el ezzel, így próbálva feloldani a pillanatnyi, finom szarkazmusát. Nem kenyere egyből elárulni magáról mindent, majd ha érdekli, talán egy későbbi találkozásuk alkalmával a valós történetre is fényt hoznak a csillagok.
Csendben marad, s figyeli, ahogy a lány a holdon pihenteti szemét.*
- Mi sem egyértelműbb bizonyítója a csillagok hatalmának, mint ez az aprócska hold, az ő játékszerük. Szerinted hatással van az reánk, hogy éppen merre jár? Saját fénye nincs is, ha nem világítanák meg őt a csillagok, lenne-e bármi ereje? Tolvaj az a pici bolygó csupán, fényt lop, bár szóljon mentségére, továbbadja nekünk, hogy nagy, világító égitest színében tüntethesse fel magát.
*Elmélkedik el egy pillanatra, a rövid csendet követve, talán picit többet beszélve, mint általában szokott, de hát ki kell élvezni a tündék társaságában töltött időszakot.*
- S most mondd Te, Loriel Eruthalion. Hisz ritka erre a tünde, s azok is általában zárkózottak, szobájuk magányában üldögélhetnek állandóan, hiszen ritkán látni őket. Bár kérdem én – halkan csupán - mit ér a mi nagy bölcsességünk, ha elzárjuk magunknak, s halandókat csupán gőggel, arroganciával kezeljük? Bizony érdekes történet lehet az is, ahogy te idekeveredtél.

*Halkan elneveti magát, mintha távoli csengettyűszót hozna magával az a bizonyos keleti szél. A fiúnak úgy tűnik hitének alapja a csillagok ismerete, a csillagok kozmikus tudása, de őt csak mulattatja ez a távolság, hogy olyan kintről várja a válaszokat, olyan kintről gondolja a tettek hátterét. A lány amúgy teljesen egyedi "tájnyelven" beszélhet, mert még földrészt sem lehet nála besaccolni, nem hogy mondjuk azt, hogy Európán belül merről érkezett. Az összeráncolt szemöldökre, a szavakra a szeméből egy pillanatra kiveszik a fény és az arcára is halvány komorság költözik, hiszen tudja, pontosan tudja, hogy mennyi szenvedést kellett kiállnia annak a népnek, az erdőnek. De most már azt is tudja, hogy Felaern egynek tartja magát a kentaurokkal, ebből származhat a csillagok piedesztálra emelése. A nevét visszahallva lassan bólint, mint egy nyugtázva, hogy igen, ő lenne az. A neve viszont a nyelvjárásával ellentétben mondhat valamit a fiúnak, méghozzá eléggé furcsa dolgok jutnak eszébe, mint például az iskola egyik tanára, Riel Eruthalion, vagy az egyik diákja Gilnis Eruthalion, vagy Axan Eruthalion, a valaha volt könyvtáros, aki valójában egy sárkány. Tündér nemzettség és sárkánynemzettség - kik tünde alakot viselnek - is viseli ezt a nevet. Loriel körül is érzékelni valamit a tündesége mellett.*
- Mondd, Felaern, melyik csillag súgta meg neked, hogy a Nezabar kastélyába kell jönnöd? Mi hozott ide? *Kérdezi csendesen, miközben lassan a tisztáson tovább sétál, az égre fordítva a fejét, tekintetével a Holdat pásztázva, figyelve, hogy megnézze, hogy milyen holdciklusban is vannak, és mikor közeleg a telihold. Hiszen a telihold nem csak a vérfarkasokra, farkasokra van hatással, hanem mindenre a Földön. Meg talán máshol is. Már ha van olyan, hogy máshol.*

*Az égről átviszi tekintetét a lányra, és finoman végigméri, enyhe mosollyal, teljes nyugodtsággal.*
- A keleti szél szava.. suttog, hív, kedves, tündék barátja. De mi más irányítaná őt is, mint a csillagok?
*Először kérdez, de ez is inkább költőinek számít, nem vár rá semmiféle választ. Kenyér, és gyöngéden sikló tünde bor számára minden egyes szó, melyet anyanyelvén mondhat ki. Rögtön elemezgetni kezdi a lány beszédét, merről jöhet, hisz azért ebben a nyelvben is alakultak ki különböző akcentusok.
A név hallatán összeráncolja szemöldökét, itt látszik rajta, mennyire is kentaurnak érzi magát belül, hisz az ő „egyik fajának” tragédiája volt az.*
- Dar’Elac éje sosem múlik el, az a hold sosem nyugszik le. Habár az újszülötteknek már csupán rémhistória ez, melyről évente megemlékeznek, de az időseknek ez még a jelen, a név hallatán még mindig csendbe burkolózik az erdő. A fák összehajolva gyászolnak, hisz ők emlékeznek. Ők még viselik a nyomait.
*Tekintetét újból az égre hordozza, hisz nem csak a jövő, a múlt árnyékai is ott nyugszanak, fent a hatalmas égbolton, s szinte megnyugvás ezt olvasni, akár egy könyvet lapozgatni.*
- Loriel…, Eruthalion. Örvendek.
*Valahonnan ismerős neki a név, talán feljegyzések közt olvasott róla, de sosem volt a különböző dinasztiák bemagolásának híve. Sosem a családot, hanem az egyént tartotta fontosnak. Nem az örökölt képességek, hanem a személy döntései határoznak meg minket.*

*Csak figyel, aprócskát megdöntött fejjel, puhán az égre fordítva a fejét, majd vissza az itt lévő fiúra. Ismeretei szélesek, mert családja nagy tisztességnek örvend, népükben ősinek számít, ami emberi léptékkel talán felfoghatatlan már. Még is tudatában azt keresi, hogy ezt a fiút, ezeket a tónusokat látta e már valahol, tanult e már felőle, de tudása vagy megkopott, vagy a nemzettségét nem ismeri. A hosszú csillag-vizsgálásból természeti jós beállítottságát sejti, amihez vannak népében igazán mélyen foglalkozók, ám ő sosem tartozott közéjük, a csillagok vizsgálata kentauroktól kapott ritka és nagy becsben tartott tudás. Mikor végül a fú még is megszólal, finoman elmosolyodik, ibolyaszín tekintetét centiről centire végighordozza rajta, miközben csuklyája még mindig elfedi, csupán orrának a hegye és álla csillan meg néha a holdfényben, s néhányszor a szeme, mintha macska lenne. A köszöntésre biccent, és könnyű mozdulattal az anyagot leemeli a fejéről a hátára vetve. A szél azonnal fel is kapja hosszú, barna haját, kihúzva a köpenye alól.*
- Téged a csillagok, engem a keleti szél szava. *Szólal meg finoman, tünde szavakon, hiszen látja a teljes vért a másikon, így feltételezi a nyelvük tudását is. Pillantásai követik a kézmozdulatot, és barátságos mosoly költözik ajkaira és szemeibe.* - Otthonod nem ismerem, de mesék melyek arról a vidékről születtek gyermekkorom fényei voltak, amennyiben jól emlékszem, s egy azon tájra gondolunk... Mondd néked valamit Dar'Elac a kentaurok ellensége? *Kérdez kedvesen, gyermeteg meséket magában felidézve, amiket tudja jól, hogy igaz cselekedet írtak, csupán a fiataloknak lett leegyszerűsítve és mesés túlzásokkal elmesélve. A név hallatán azonnal nemzettségek neveit pörgeti fejében, ám odáig talán nem ért el feljegyzéseik sora.* - Loriel Eruthalion. *Néhány lépést közelebb lép, lila szemeit a másik felemás szemén tartva, most nem a tekintete mögött vonuló érzelmeket keresi, hanem a szemek furcsa színezetét figyeli, melyet egyértelműen nem hibának, hanem valami furcsa sorsjelzésnek tekint.

*Az ég… milliónyi csillag, elsőre talán logikátlan, átláthatatlan sorrendben, de nem, ahogy itt, a földön, fent, az űrben is minden okkal, értelemmel történik, ezáltal tudunk következtetni az egyikből a másikba, tudhatjuk meg a jövőt, érthetjük meg a múltat, láthatjuk át a jelen kacifántos összefüggéseit, miért és hogyan működik a nagybetűs Mindenség.
Felaern szemei pásztázzák az égboltot, főleg szektorokra bontja fel, és először egyet-egyet behatóan, alaposan megfigyel, aztán összehasonlítja a többivel, pont olyan módszereket használva, melyekre még négylábú mestere oktatta nagy szorgalommal, türelemmel.
Egyszerűen érdekli a jövő. Sokszor gondolkodott azon, hogy mi értelme is van ezzel foglalkozni, amikor a jelenben élünk, és maga sem tud az ilyen vitákban dűlőre jutni, egyszerűen úgy érzi, ez az ő útja. Neki ezt kell tennie, és amikor eljött az idő, majd meglátja, miért.
Ilyenkor az érzékei letompulnak, van amikor egy részüket direkt „kikapcsolja”, hogy teljesen a kutatásaira koncentrálhasson, és szükség is van erre, hisz talán egy tünde szeme jónak számít itt, a földön, mesteri ívvel szeli át a messzeséget, ám más ez, s más a kentaurok évezredekre visszanyúló szakértése, és külön erre specializálódott, remek szemük – nem feledve koncentrálóképességüket, ahogy a legapróbb dolgokon se siklanak át, és persze éles elméjüket, ahogy összerakják a kirakós darabjait. De nem siet, nem akarja, hogy most azonnal ismerje minden csínját eme tudománynak, hisz van még ideje – ráér, nem mint holmi ember, ki állandóan csak siet. És igaza van! Ha neki ennyi ideje van beteljesíteni, amit be kell teljesítenie, akkor siessen, csinálja… De meddig tart ez a világ? Lesznek e még évezredeim, hogy tanulmányozzam ezeket? Vagy beleunok az életbe, s elvisz a bánat?
Hisz legyünk természeti szempontból halhatatlanok, netán halandók, bűvkörben forgunk, ahol csak veszthetünk. Hisz egyszer meg kell halnunk. Ami egyszer létrejött, az egyszer elpusztul, hamvad, csupán az emléke marad, azután pedig az se.

Nem hallja senkinek a közeledését, persze ha egy hangoslábú jönne – ő csak így hívja őket -, akkor rögtön felfigyelne rá, de a lány, és kísérője lépte csak a tisztásra érve jut fülébe, de innen tudja, hogy kivel van dolga, tündével, és nem hitét vesztett, egyáltalán-nem-tünde tündével, mert az más. Annak a lépteiből is kiveszett az öröklétű nyugalom és béke, megjelent benne az ócska, kiirtandó harag. Nem veszi le tekintetét vizsgálódása helyéről, egy kicsit várja, hogy köszöntsék, vagy valami, de nem olyan fontos ez neki.*
- Csillagok vezettek utadon. Pont ma este, pont itt, a kúriától eme távoli ponton.
*Nem szeret kérdezni. Ő kijelent, általában igaz dolgokat, utalva esetleg valamire, amit elmondhatna, de nem kötelez senkit semmire nekiszegezett faggatással.*
- A félszigeti erdőségekből…
*Keze felsiklik az égboltra, és egy átlagosan csillagos területre mutat, amely furcsán egy kicsit elhatárolódik a többi fényes ponttól.*
- Felaern Yhendorn.
*Pont annyi csillag fénylik abban a szektorban, mint ahány fő a falujában, és a kentauroknál összeadva él. A két családja, ha már máshogy nem találkozhat velük, legalább így, érezve, hogy talán ők is azt a fertályt nézik most, csupán Bulgária egy másik szegletéből.*

*Egyszer mindenkinek idomulnia kell az iskola általános rohanására, hiszen legyen valaki akár tünde, ember, véla, kobold, vagy bármilyen más faj szülötte, az itteni események nem várnak, pörögnek, minden mozgásban van. Kivéve persze azoknak, akik kimaradnak mindennemű kalandból és harcból... Mint például a Nezabar néha fel-fel bukkanó leánya. Senki se tudja, hogy valójában ide jár e, hiszen egyetlen órán sem fordult elő, soha, és kapcsolata sincsen egy diákkal se komolyabb, hiszen mindenki egyetlen egyszer látta még. Egyszer feltűnik, és aztán eltűnik, hetekre. Most jön a feltűnés, hát könnyű hangtalan léptekkel halad, mellette a farkasa csendesen követi, néha beleszimatolva a levegőbe, élőlények szagát keresve. Gazdája, vagy inkább társa, nem kimondottan szeszélyes, mondhatni a tünde türelem uralkodik benne, kivéve az a kapcsolat, ami a szélhez köti, ugyanis szokása, hogyha egyszer, céltalan elindul, akkor a feltámadó széllel a háta mögött indul meg és engedi, hogy elkísérje a szellő, amerre csak tart. Most pedig éppen ide, a Rejtett tisztáshoz kísérte ez a bizonyos felkerekedett szellő. Egy erősebb lökés tépi meg az ezüstös-kék köpenyt és csuklyát, ami a még ebben a ruházatban is kecsesnek tűnő leányzón van, az állat szőre felborzolódik a hátszéltől, de már hozzászokott mindehhez, hát különösebben nem érinti mélyen a dolog. Ahogy közelebb érnek, lévén, hogy hátszéllel jönnek, a farkas nem érzi meg a fiú illatát, ám nincs is mit titkolniuk, így nem kell készülni a találkozásra. Ahogy kilép a tisztásra, végigpillant a tünde fiún, aki egy rönkön ül égre emelve tekintetét. Egy mosoly fut át finom arcán, habár ez nem látható, mert a csuklya mélyen az arcába van és a hátszél csak még előrébb löki. Először nem tervezi megszólítani, csak maga előtt összekulcsolja a kezeit leengedve, és vár, mintha egyszerűen a sorára várna, amennyiben a másik felhagy a csillagok pásztázásával. Társa szépen leül mellé, majd lefekszik a földre, de fejét felemelve tartja, figyel, hiszen idegennel állnak szemben és az ő dolga megvédeni a tünde leányzót, mivel az nem éppen a fizikai önvédelem bajnoka. Habár okot sem ad soha senkinek, hogy megtámadja, még is éjszaka, a Nezabar erdejében nincs mindenki túlságosan biztonságban...*

*Hét év… oly’ röpke idő, akár 7 pillanat, egy tünde életéből. S mégis, a hosszúéltű, ki ide jött, ahol a diákok többsége ember, olyan csiga tempóban telik az idő. Szerzett már néhány barátot az iskolában, és mondhatni, hogy kezd egy kicsit feloldódni, és jól érezni magát, de mégis mindez nehéz. Nehéz, ahogy nézni kell akár csak a szobatársak állandó sietségét, még aludni sem mernek, pocsékolásnak vélik a pihenés értékes idejét. Hisz még az embernek is szüksége van némi kikapcsolásra, hogy ne égjen ki, épp erre van a Vasárnap, de már az is lesüllyedt a hétköznapok alacsony szintjére.
És Felaern-nek is szüksége van ilyen „pihenésre”, bár ő ezt nem az alvás egyszerű szükségletére érti, kell neki néhanapján egy kis magány. Szünet, amikor bizony őt békén hagyják, hogy tudjon gondolkozni. Mily meglepő, ezt ő este ejti meg, amikor csökkennek a fények, és a megfelelő helyről vizsgálni lehet a csillagokat. Tudni kell, mire számítsunk, hogy fog életünk messze nyúló folyama.
Megy. Lépeget… nem is, siklik. Még a lépte alatt hajlongó fűszálak nesze se hallható, ahogy meleg köpenyében közeledik a rejtett tisztás felé. Tulajdonképpen van ideje, öt óra körül szépen felöltözött, magára bocsátotta a hőburok igézetet, és elindult. Pont akkora ér így arra a helyre, ami általában kihalt, és nincs a környéken sok fény, ami rávetülne az égboltra, ezért a csillagok szépen látszanak. Sajnos az év ebben a szakában igen sok felhő van, de szerencsére a ma este nagyjából megfelelő a célra.

Az egyszerű rönkön ül le, persze előtte egy kicsit felmelegítve a helyet, hogy ne fagyjon oda. Kezeit nyugodtan hátra teszi, félig leheveredik, és bámulja az eget. Gyönyörű. Felidéződnek benne egykori mestere szavai, persze más módszerrel kellett ezeket tanulnia, hisz nem örökölte a vérében, de a megfelelő idő után már egész szépen ment neki, és most is pillanatok alatt beazonosítja a könnyebb pontokat, és elkezdi összehasonlítgatni az eddigi vizsgálataihoz. Gyakran hónapokba telik neki, míg valami egyszerű kérdésre megleli a válaszát, de van olyan dolog, amit már évek óta keres, kutat, figyel.*

// Felaern kezd. //