Udvar

*Jenna észreveszi a lány rideg pillantását eszért egy pillanatra elbambul és elesik ...*-Auuu.*A földre huppan és látja , hogy nadrágja elszakadt.* ~ Jaj de ügyes vagyok ..már csak ez hiányzott..De miért is bambultam el? ááá a lány miatt.Miért nézett rám olyan furcsán? Talán rosszat tettem.Remélem ez nem valami pökkhendi kis lányka akinek túl jól megy dolga...azokat utálom~ *Gondolatmenete végén valahogy úgy érzi túl lusta felállni.*~Furán néznék ki ha itt maradnék a földön csücsülve?~ *Erre felnevet , de gyorsan abbahagyja nehogy azt higgye már valaki , hogy holmi elmebeteg ül ott.*
//Fagy majd folytatjuk . koszi:)//

*Egy fiú sétálgat nesztelenül a ragyogó napsütésben. Nyilvánvalóan bárki bolondnak nézheti, hiszen kint tombol a nyár, legalább harminc fok van, ő mégis hosszú ujjú fekete pólót és fekete farmert visel. Nem tudni, hogy bírja ennyire a hőséget, hiszen életének nagy részét a hegyekben töltötte, ahol mindig nyirkos és hideg a levegő. De ez most lényegtelen.
Ahogy egyre közelebb ér egy fa tövébe helyezett padhoz, kicsit kinyújtóztatja karjait. Ezért is van itt, mert túl sokat ücsörgött az utóbbi időben a szobájában, jól jön egy kis friss levegő. Mivel a tér kihaltnak tűnik, nem tud mást csinálni, mint leülni a padra. Hogy ne csak hasztalanul üldögéljen, előeszi farzsebéből kis fekete noteszét, az elülső zsebeinek egyikéből egy tollat halász elő és elkezd írni...*

*Bojidar annyira belemerül az írásba, hogy nem is hallja az ismeretlen közeledtét. Mikor a fiú megszólítja, gyorsan a farzsebéhez nyúl és megszorítja pálcáját-nem mintha meg akarná támadni a iskolatársát, mintegy természetes reflexként működik ez nála, elvégre soha nem tudhatja az ember kikkel sodorja őt össze a Teremtő. Az alig közjátéknak nevezhető esemény után Bojidar azzal telti a röpke másodpercet, hogy futó pillantással végigméri a fiút.*
~Nem tűnik ellenszenvesnek, de mégis olyan, mint aki el akar rejtőzni valaki vagy valami elől.~
-Üdvözöllek! Ez csak a naplóm. Igen..ha úgyvesszük, titok.
*Mondja kicsit kimérten, és gyorsan visszahelyezi a helyére a noteszt. Mivel a köszöntés kicsit távolságtartónak hatott, rögtön megpróbál kedvesebb hangnemre váltani, hiszen alig ismer itt valakit, hiába az eltöltött éveknek, közeli barátja pedig eyáltalán nincs. Ideje új ismeretségeket és barátságokat kötni-no de ne szaladjunk ennyire előre.
-Még nem találkoztunk. Én Bojidar Radomir vagyok. Benned kit tisztelhetek?
*Kérdi a fiútól, miközben feláll és a jobbját nyújtja annak.*

*Bojidar -ki tudja miért, de- érdeklődéssel van a fiú iránt. Talán mert épp az ő ellentéteként lehetni Ethant jellemezni. Látszik rajta, hogy szereti az életet, eléggé közvetlen, kicsit néha elkalandoznak gondolatai. Ezzel szemben Bojidar beszédjében, tartásában is megmutatkoznak a fegyelem, a kimértség. A hegyekben töltött gyermekkor örökre nyomot hagyott személyiségében.*
-Én már idestova 4 éve itt tanulok.
*Igen, már négy éve koptatja az iskola padait ezen a különleges helyen. A négy év alatt azonban jóformán csak a könyvek felett görnyedt, itt az ideje, hogy újra felfedezze a világot.*
-Ha nem veszed tolakodásnak, megkérdezhetem, honnan érkeztél?
Én itt, Bulgáriában születtem és a az északi térségből jöttem. Mint köztudott, oda elég nehéz eljutni, a táj zord és kegyetlen, és nem a vad környezet a legfőbb veszélye az arra utazónak-természetesen.
*Osztja meg ezeket az információkat a fiúval, hiszen a neve alapján valamely idegen országból érkezhetett.*

-Amerika, ez érdekes...*Persze ezt nem előítélettel mondja Radomir, hiszen ő nem szeret ítélkezni senki felett sem-mondjuk, hogy kívülről szereti szemlélni a dolgokat. Bár sokat olvasott a vízen túli földrészről, ő maga soha sem vágyott oda. Bár a hosszú utakhoz hozzászokott, a kultúrában fellelhető különbségekkel nem biztos, hogy meg tudna birkózni. A fiú egy burkolt megjegyzésén magában kicsit több ideig gondolkozik.* ~Vajon miféle segítsége akadhat neki. Nem úgy hangzott, mint egy közeli barát vagy ismerős, sokkal inkább valami ilyeneken felüli, túli...~ *Végül aztán a fiú utolsó mondata az, ami elszakítja őt ezen gondolatfonal továbbgördítésétől.* -Lehet, hogy illik, de én nem igazán kedvelem a harcművészeteket. Úgy gondolom nincs élesebb fegyver az emberi elménél. Kérdésedre egyenes választ adva: csak a pálca. A kérdésed alapján feltételezem, hogy te jobban elmélyedtél valamely harci eszköz használatának kiismerésében.

*Bojidar kicsit elmerengve hallgatja a fiút, míg az beszél tekintetét az egyik rózsabokron legelteti, ami ilyenkor még javában ontja magából a vérvörös virágokat, noha a nagy melegben sok levele már elszáradt. Amikor a fiú ujjai végigszántanak a különleges medálon, Bojidar szeme hosszabb ideig időzik el az ékszeren. Neki is van egy ilyen a pólója alatt, még két éve készítette. Ethan medálját igen finom munkának titulálja. Bojidar egyébként az asztrál-mentál medál melett még egy ötágú csillagot is hord a nyakában, hogy hitének bizonyítéka is a szíve közelében maradjon. Ám abban a pillanatban, mihelyt előkerül a fegyver Bojidar feszesebben ül a helyén, kicsit feljebb emeli a fejét, hogy jobban láthassa a tőrkardot.* - Mesélnél róla valamit? *Kérdi Ethant, hiszen ilyen tárggyal még nem találkozott. *

*Bojidar a fegyver történetéről és anyagáról akart elsősorban hallani, de úgy látszik a fiúnak nem esett le a kérdés. Mindegy, ha nem akarja, nem erőlteti, és különben is több, mint valószínű, hogy csak az északi fiú az, aki mindennek a történetét akarja tudni, és csupán azt a kis feladatot tűzte ki célul, hogy annyi részt megismer a világból halála pillanatáig, amennyit csak akar.* -Igen, gondolom már jó régóta gyakorolhatod a forgatását, a megismerés nem egyik napról a másikra következik be. Ha pedig harcra kerülne sor, bizonyára hasznodra válik, no de kérdem én, mit ér egy éles penge, ha darab fával egész világokat dönthetsz romba. *Ezzel természetesen nem megsérteni akarta a fiút.* -Köszönöm az eltöltött kellemes perceket és remélem, hogy még találkozunk! *Köszön el a fiútól, hiszen bár még szeretne beszélgetni, mégis ezernyi apró dolga akad még. Majd sietős léptekkel a kúria felé veszi az irányt...*