Ködszirt

- Ezek nem a legféltettebb titkaim, ezek azok a dolgok, amiket alap esetben nem kérdeznek meg tőlem soha. Most jól esett elmondani, és máskor is elmondanám neked... te sötét alak! * kedveskedem kissé és igyekszem a helyzet komolyságát komolytalanabbra terelni. Hiszen miért is hiszi azt, hogy ezek életem nagy titkai? Nem azok, ezek csak töredékek belőlem, amit meg akarok neki mutatni. Hiszen a kíváncsiság nagy úr, hátha pont egy ilyennel fogom felkelteni az érdeklődését! *
- Hogy mit csináljak? Dorombolni... neked? * pirulok el, és lelki szemeim előtt már látom is, ahogy testével a falhoz szegez, hogy érzem mámorítóan férfias illatát, ajkát a nyakamon, majd nyelvét a számban.. Egy pillanatra behunyom a szememet, és próbálok a kitörni készülő pánikon úrrá lenni. Túlságosan ígéretesnek hangzik minden amit mond, és lassan ha így haladunk el fogom hinni, hogy talán tényleg van esélyem, hogy lehetek a számára különleges. Pedig a tiltakozás ellenére egyszerűen nem tudok tőle menekülni! Rajongásig imádom, és ha lehetne csak ő létezne a világon, és én! Ketten egy párban! *
- Tehát akkor azt már nem árulod el minek is... * motyogom magamnak, miközben a szárnyát simogatom. Apró kezemmel végigcirógatom, majd elkapom a tekintetét és egy hosszú másodpercig tündöklő szemébe nézek. Annyira csodálatos, annyira rabul ejtő, és hangos morranásából arra következtetek, hgoy élvezi amit teszek. Ismét vörössé válik arcom, majd zavartan engedem el őt és már-már érzem a hiányát, mikor felpattan mellőlem. *
- Én is remélem, hogy találkozunk még valmikor! * mosolygom kedvesen, és természetesen egyáltalán nem hiszem azt, hogy a barátságnál több dolog miatt akarhatná a társaságomat....
Milyen kár... *

Spoiler:

- Persze, hogy van olyan! Nekem ilyenek a rajzaim. Soha senki kezébe nem adnám oda őket! Tudod a tárgyak rajzolása egy hobbi, de amit igazából imádok az a ruhák tervezése. Egyszer talán majd a lányok és fiúk csak az én ruháimat fogják hordani! * vigyorodom el, majd próbálok kissé másra is koncentrálni, ami természetesen nem igazán megy. Kezem sajogva ég, ujjaim görcsösen merednek elém, majd mikor elkapja azokat, ismét zavartan kezdek mindenfelé pislogni. A kérdésemre nem válaszolt, már ami a szárnyának érintését illeti, bár igazából egyszerűen már nem is gondolok rá. Jobban lefoglal maga az a tudat, hogy hozzám ér, hogy hosszú ujjai tűzként égetik bőrömet és hogy én mennyire zavarba jövök. Szerintem soha nem fogok tudni mellette normálisan viselkedni, egyszerűen annyira megbabonáz. Tudom, naív vagyok, és hiszékeny, én azonban bízom benne. Hiszem, hogy talán benne is lapul némi jóság. Kell benne lennie valaminek, kell hogy legyen lelke, még akkor is ha harcol ellene. És én mindenél boldogabb lennék, ha azt az aprócska lélekdarabot én találhatnám meg. *
- Igazából.. dorombolni? Kedves vagyok veled, de én tisztességes lány vagyok, és mindemellett próbálom nem feljebb emelni az egódat, még akkor is, ha gondolom számodra minden tettem és mozdulatom egyértelmű... * felelem halkan, majd ismét elvörösödöm. Hiszen őszintén kijelentettem, hogy próbálom leplezni az érzéseimet, és ezzel el is árultam magam! Hogy lehetek én ilyen ostoba? Most azt fogja hinni, hogy mélységesen szerelmes vagyok belé, ami persze nem is túl nagy túlzás, azonban mégis! Sosem játszom ennyire nyíltan, én csak a csendes megbújó vagyok, nem a főszereplő, akivel érdekes dolgok történnek.
persze mindezek után már csak azon lepődök meg ennél is jobban, hogy szárnyát a kezemre teríti, én pedig kissé elnyílt ajkakkal pillantok először a fiúra, majd a fekete tollakra. Mikor nem látom az arcán, hogy helytelenítené a dolgot, lágyan hozzáérek azokhoz. Ujjaim végigfuttatm minden egyes tollon, azok tövén, majd lágyan elidőzöm a pihéken is. Kezem cirógatja, majd pár másodperces simogatás után lopva az arcára nézek. Vajon nem csináltam rosszul? Vajon kellően finom voltam? Hiszen mennyire jó is lenne, ha megjegyezné, milyen az érintésem, és innentől kezdve már vágyna rá, akarná, hogy hozzáérjek!
Nagyot sóhajtok, majd feljön a barát téma. Érdeklődve nézek rá, majd kulcsolom össze a kezemet magam mellett. *
- Á értem! Attól ugye még nem baj, ha én a barátomnak tekintelek? Én nem tartom időpocsékolásnak, úgyhogy nem kell miatta aggódnod. Ezt a terhet átveszem én! * kuncogok fel hangosan *
- És amúgy mit szeretsz nagyon? Mármint van valami hobbid? Valami, ami kikapcsol? * érdeklődöm, hiszen próbálom megismerni ezt titokzatos angyalt. Szívem egyetlen angyalát.. *

Még mindig túlságosan merev vagyok, és ezt nem is bánom. Ha apám itt lenne, az a drága, biztos büszkén nézne rám, a lányára, és arra a nőre aki lettem, vagy éppen, aki lenni próbálok. Soha nem akartam másokat megváltoztatni, igyekeztem elfogadni az embereket olyannak amilyenek. Aidan-nal is ezt teszem. Tudom, hogy gyönyörű, azonban én nem csak ezt látom. Szemeim előtt egy tökéletes lény áll, aki mindenkit túlszárnyal. Erős személyiség, olyan, aki őszinte, és aki nem fél attól, hogy kimutassa gondolatait, vagy éppen a foga fehérjét. Hazudnék, ha azt mondanám nem rajongok a kinézetéért, azonban ennél sokkal többet számít a lénye, mely megborzongat, már-már elgyengít. Dühödt, elszánt tekintetében milliószor elvesznék, fintorát, gúnyba szaladó ajkait ujjaimmal érinteném. Imádom, hogy ennyire elszánt, hiszen ez azt jelenti, az élet dolgait is hasonló vehemenciával kezeli. Félti a tulajdont, ami azt jelenti, hiába is titkolja, vannak dolgok, eszmék melyekhez ragaszkodik, ez pedig egyfajta hit, még ha nem is Isten az, akit imád. Nekem elég, hogy kiáll magáért, hogy úgy kezeli a helyzetet ahogyan, és akkor laza, mikor csak a helyzet megkívánja.
Kissé felengedem, majd ujjammal egy tincset a fülem mögé simítok, persze nem túl sok sikerrel. A fekete hajszálak rögvest vissza is ugranak a szemem elé, hát igen, ismét csak egy félsiker! Vajon megfelelő lehetnék én az ő számára? Vajon lehetnék az a lány, akinek örülne, hogy mellette van? Megérdemelhetném a tiszteletét, azt hogy azonos félként tekintsen rám, hogy elismerje, hogy ha nem is fizikálisan, de lelkileg vagyok olyan erős mint ő? Lehetnék az a lány, akiért rajong, aki csak az övé? Vajon elég lennék számára minden tekintetben, annyira, hogy másra többé nem is vágyna? Hiszen csak kérnie kellene, és én örömmel tekinteném a társamnak, annak a férfinak, amelyből csak egyetlen van minden nő számára a földön. Mert tudom, hogy számomra ő a megtestesült vágy, szerelem, érzelem és erő, a biztonság, melyet mindennél jobban akartam. Vajon ha szeretném, és igyekeznék, büszke lenne rám? Elindithatnám benne ezt az aprócska vezérhangyát, mely az esze után a szívét is megtalálja?
Ahogy lassan rámteríti a szárnyát ismételten megborzongok. Fejemet felkapom, és immár farkasszemet nézek vele, bámulom íriszeit, és képtelen vagyok kikerülni a hatása alól. Apró kezeim észrevétlenül fonódnak ökölbe, körmöm már-már fájdalmasan nyomódik bőrömbe, és lassan azt érzem, még egy kicsit a közelembe marad csúnyán fájdalmat fogok magamnak okozni, csak azért, hogy ezzel is megpróbáljak menekülni. Ez az én egyetlen védelmi és menekülő útvonalam. A fájdalom mely mindig kijózanít és forróvá vált fejemet, és szívemet képes lehűteni. *
- Nem tudtam, hogy az angyalok szárnyát csak engedéllyel lehet megérinteni. Mármint értem én hogy te akarod eldönteni, hogy ki érhet hozzá, és hogy megint más ha ezt te teszed. Nekem megengeded, hogy megsimogassam a tollakat, melyeket oly kevés embernek engedsz? * szalad ki a kérdés a számon, majd azonnal meg is bánom. Hiszen tolakodó vagyok, és valószínűleg idegesítő is. Hiszen én nem vagyok senkije, miért tenne velem kivételt? Miért kellene nekem másnak lennem? Miért járna nekem ekkora megtiszteltetés? Hiszen nem érdemeltem ki semmivel, nem tettem semmit, amiért ekkora "ajándék" járna.
Arcomon megjelenik a sokadik pír majd inkább mentegetőzni kezdek. *
- Ne haragudj, nem akartam pofátlan lenni, és ... hiszen épp az előbb mondtad, hogy azt nem lehet mindenkinek... * sütöm le a szememet, majd mikor közelebb jön hozzám elködösülő lélektükrökkel nézem arcát. Pillantásommal finoman végigsimítok vonásain - apró borostáján, hófehér bőrén, cakkos felső ajkán és erőteljes orrán. Egyre közelebb siklik hozzám, érzem a leheletét, mely ajkamat megnedvesíti, én pedig önkéntelenül is megnyalom az ajkaimat és nyitom szét azokat enyhén. Nem akarom, hogy közelebb jöjjön, hogy megcsókoljon, elrontaná a hangulatot, hiszen én nem vagyok olyan lány aki könnyen kapható. Nem akarom hogy elrontsa, hogy utána magamat hibáztassam féktelen természetem miatt. Mikor ujja megtalálja az egyik hangot a zongorán, és elsiklik mellettem, elfordítom a fejemet automatikusan, majd fel is szisszenek. Körmeimet sikeresen építettem bele ugyanis kezem finom bőrébe, és még csak észre sem vettem, hogy mekkora fájdalmat okoztam magamnak, ez pedig nem jó jel. Vajon ostoroznom kellene magam ezek után, hogy kicsit kikerüljek a hatása alól? *
- Öhm... saját magamtól. Megszereztem a kottát, és addig kalimpáltam, míg végül összeállt. De tudod nem volt egyszerű, ugyanis olyan apróak a kezeim, hogy nem érem át az egy oktávot... * magyarázok, majd figyelmetlenül mutatom meg neki a kezem, és az ott éktelenkedő vöröslő és liluló véraláfutásokat, melyeket épp az előbb okoztam magamnak. Mikor meglátom hibámat szégyenlősen teszem az ölembe a kezem, majd meredten a zongorára koncentrálok. *
- Miért? Nem lehetünk barátok? Mármint nekem nincs sok barátom, viszonylag nehezen kommunikálok... Neked sok barátod van? * kérdezem ezzel is terelve a témát a kezemről, és persze reménykedve abban, hogy talán mégis megengedi hogy a szárnyához érjek, és finoman végigsimítsak a hosszú tollakon, azok tövén és a pihéken, melyek elrejtve megbújnak a feketeségben.. *

- Igen, gondoltam, hiszen te olyan erős vagy! * mondom, majd nézek fel rá csillogó szemekkel. Ujjaimat rákulcsolom a kezére, lágyan végigsimítok a bőrén és máris megbánom. Hiszen úgy viselkedem mint egy kis luvnya, amelyik egy helyes fiú láttán rögtön lázba jön. Kifújom a levegőt és próbálom normalizálni a szívverésemet, valamint visszatalálni a rendes kerékvágásba. Nem akarom magam beleélni semmibe sem, hiszen ő soha semmit nem igért nekem, soha nem lesz belém szerelmes, soha nem fog hozzám kötődni, még akkor sem, ha én egyszerűen csodálatosnak tartom. Imádom, oda vagyok érte, és azt érzem, a világon bármire képes lennék azért, hogy csak egyszer úgy nézzen rám, mint egy nőre, és ne mint egy játékszerre. Szeretném látni a szemében a szenvedélyt, hogy akar engem, hogy nem csak játszik, hanem tényleg fel is korbácsolom az érzékeit, a vágyait. Akarom őt, és úgy, ahogy van! Ha nem akar, nem kell megváltoznia, én boldog lennék mellette, még ha úgy is viselkedne velem, mint egy lábtörlővel, akkor is!
Lassan hozzám simul, lába hozzámér, combom az érintéstől megremeg. Mély levegőt veszek, egyszerűen totálisan kikészülök a közelségétől. Fázom, reszketek, de valószínűleg nem a hidegtől, miatta remegek, miatta reagál így a testem! *
- Nem lenne gond, ha kicsit hozzámérnél? Mármint úgy hallottam, nem minden angyal szereti, ha a szárnyához érnek.. Nekem megengeded? * nézek rá kérdőn, majd lassan elengedem a kezét. Hiszen oké, hogy van közöttünk egy jó kis testi kontaktus, azonban érzem, nem kellene ezt intimebbé tenni. Ha átkarol a szárnyával, attól boldog leszek, és nem kell már az hogy a keze is az enyém legyen... még túlságosan elgyengülnék. Azt pedig nem akarom! Nem akarok közelebb menni hozzá, nem akarok kísértést érezni arra, hogy megsimogassam... pedig mennyire szeretném!
Ahogy közelebb hajol magamba tartom a levegőt és próbálok nem megmozdulni. Csak pár milliméter kellene és szája vészesen közel kerülne hozzám, annyira, hogy tekintetemmel rátapadnék, és totálisan megbabonázna. *
- Hát persze hogy aggódom! Másért is aggódom! A barátok, haverok már csak ilyenek! Nem akarnak rosszat a másiknak... * csúszik ki a számon a balga mondat, és megmerevedek. Még mindig nem mozdulok... úristen mennyire közel van! *