Ködszirt

- Hát igen, tudod én egy ilyen vicces lány vagyok! * mondom lemondóan, majd ismét a földet nézem. Amióta vele vagyok, komolyan mondom több porszemet számoltam már meg, mint... mint mondjuk bárki más. Nem akarok zavarba jönni, ám mégis kellemetlen helyzetbe hoz. Kissé csalódom, kissé megbántódom, hiszen nem is sejtheti hogy én azt mennyire komolyan gondoltam. Hiszem, hogy kötődhet valakihez, hogy lehetnek érzelmei, még ha képtelen is azokat kimutatni. És azt is hiszem, hogy talán engem is kedvelne, ha megismerne. Mert én rendes lány vagyok, olyan, aki figyel az emberekre, és nem azért írtam neki, hogy közröhej tárgya legyek! Nem akartam az lenni! Nem akartam, hogy röhögjön és szórakozzon rajtam, vegyen csak komolyan.
Kissé magamba fordulok, majd mikor mellém huppan lágyan kezembe veszi kezeimet. Testemen végigszáguld a libabőr, majd arcom kipirul és hangosan, óriásit nyelek. Nyelvemmel önkéntelenül nyalom meg a számat, szinte már érezni vélem leheletének simogatását, bőrének illatát, parfümjét. *
- Köszönöm, sajnálom, nem akartam, hogy szenvedj! Nyugodtan félbeszakíthattál volna... * mondom neki bár belül örülök annak, hogy nem tette. Elégedett vagyok, mert udvarias volt, kivárta, és még ha nem is tudatosan, de talán nem akart fájdalmat okozni. Lehet hogy érezte, hogy valójában ez mennyire sokat is jelent nekem... hálásnak kellene lennem! *
- Hát nincs itt túl meleg .. * suttogom zavartan, majd mikor válaszol a kérdésemre csak bólogatni tudok. Az elején engem is nagyon meglepett, hogy hogyan is zajlik mindez, de már megszoktam az örökös karcolásokat, zúzódásokat. *
- Azért remélem nem esett bajod... bár gondolom tudsz vigyázni magadra * mondom, miközben tekintetemből süt a büszkeség, hiszen tényleg így gondolom. Hogy ő az, aki a jég hátán is megél, és aki bármit elérhet! *
- Téged? Nem, nem kifejezetten... csak... sétáltam... mondtam... *próbálok kitérni a válasz elől és másfelé pislogni. Túl közel van, én pedig túlságosan rajongok érte... nem lesz ez így jó! *

- Remélni? Én nem remélek semmit! Na jó, talán azt, hogy nem negatív dolgokat! * mondom az oly óriási hazugságot, amit még soha nem hordott a hátán a föld. Hiszen hogyne remélnék. És nem csak ennyit! Remélem, hogy csak szépet mondott rólam, hogy talán egy kicsit megfogtam, hogy egy kicsit kedvel, hogy talán egy picit megmaradok az emlékeiben... bárhová is sodor majd az élet. *
- Hát én sem vagyok nagy komolyzene párti, de vannak pillanatok, mikor szeretem hallgatni. * vonom meg a vállamat, majd a fiúra nézek, és mikor hozzámér, finoman megrázkódom. Önkéntelenül is követni kezdem, egészen a zongoráig. Hangja, szavai csalogatnak, majd mikor ujjaival finoman lenyomja a billentyűket, olyan érzés kerít hatalmába, mintha csak az én bőrömet érintené meg sima, bársonyosan puha ujjaival. Egyszerűen képtelen vagyok ellenállni neki, lassan sétálok a zongorához, majd ülök le elé, és kezdek bele a zenébe, mely lassú, számomra érzelmekkel teli, és melyet annyira szerettem. Még apu tanította meg, aki nem is értem, hogyan tudta ezt eljátszani zongorán, hiszen óriási keze és ujjai voltak.
Mikor végzek a dallammal a fiúra nézek. *
- Nos hogy tetszett, kicsit belefeledkeztem.. * suttogom, és csak most veszem észre, hogy ujjaim még mindig remegnek, és a billentyűkön pihennek. A zongora mindig rengeteg emléket idéz és ezek jelenleg nem épp kellemesek. Lévén hogy apu már halott, én pedig itt vagyok egyedül. Kényszeresen elmosolyodom, majd kicsit arrébb csúszok, hogy a fiú leülhessen ha szeretne. Közben rákezd a többi hangszer is, és a zongora magától kezdi el játszani az előző dallamot, immár kiegészítve a hegedűvel és minden mással. Egy percig csak bámulok, majd hálásan a fiúra tekintek, akár még neki is köszönhető lehetne ez az egész. *
- És mesélj, mi történt veled mostanában?

Spoiler:

- Hogy mit csináltál? * nyekkenek, majd tátom el a számat úgy fél percig. Arcom vörösre vált, szemeimmel először az arcát fürkészem, majd a földet ahol ráadásul még apró kavicsokat is kezdek rugdallni. Cipőm kissé poros lesz, majd zavaromban képtelen vagyok arra, hogy megszólaljak. Mesélt rólam a testvérének. Ez már-már felér egy szerelmi vallomással, egy plátói érzelem kinyilvánítással, ami több mint amit eddig bármikor is reméltem. Hiszen Aidan vad! Egy megzabolázhatatlan telivér, mely tökéletes, kecses, és melyhez fogható még nem létezett a világon. Szemem felpattan, zöld íriszeim a fiú csillogó lélektükreibe fúródnak, majd apró sétára indulok a szirt belső termében. Szemügyre veszek mindent, hangszereket, majd a fiú mellett állok meg, a nem messze lévő zongorát bámulva. *
- Tudod... soha nem tudtam zongorázni, de imádtam volna, ha értek hozzá. Egy év alatt sikerült elsajátítanom egyetlen dallamot, amit soha nem fogok elfelejteni. Te tudsz játszani valamilyen hangszeren? * merengek el a múlton, majd nézek a fiúra kérdőn, és összébbhúzom magamon a pulcsit, mert sajnos az időjárás itt nem éppen kellemes. Kérdésére közben elmosolyodom, majd a sötét felé pislogok. *
- Igen, mostanában a sötétséget keresem és a benne lévő veszélyeket! * kuncogom fel, majd inkább abbahagyom, hiszen nem tudhatom az angyalom hogyan is reagál. Lopva arcát fürkészem, hosszú ujjait, szemét keretező sűrű szempilláit. Megszemlélem vastag alsó ajkát, fehér porcelánszerű bőrét, sötét tincseit és egyre erősebb vágyat érzek ahhoz hogy hozzáérjek. Ujjaimmal beletúrnék hajába, fejét magamhoz húznám, miközben ujjaimat szívére fektetném, fejemet pedig a mellkasára. Hallgatnám éltető dobbanásait motorjának, és boldog lennék, mert tudnám értem zakatol...
Megrázom a fejemet, majd a gondolatokat ki is reppentem onnan. Nem gyengülhetek el, nem kergethetek hiú reményeket, hiszen ez az egész csak a képzeletem szüleménye. *
- Nem rajzolni jöttem, csak úgy ... sétáltam.... * mondom, majd hümmögök egyet és a fiú felé fordulok *
- Aidan! Miért beszéltél rólam a testvérednek? * szegezem neki a kérdést. Tudnom kell a választ, hogy megnyugodjak... *