Udvar

*Az egyik padon ücsörög, lehajtott fejjel, szemébe húzott kapucnival. Az jár a fejében, hogy nem, egyszerűen nem lehet ilyen gyenge... Miért nem adott bele mindent? Miért gondolta, hogy könnyű lesz? Ekkor rogy le valaki a fűbe nem sokkal mellette. Felemeli a fejét, vörös szemeivel hanyag módon arra pillant, de tekintete ott is ragad; lassan, tétovázva áll fel, és végigpillant a lányon. Halkan, minimális zajjal térdel le mellé, és egyik kezét Karen arcára simítva - remélve persze, hogy nem kap reflexből egy pofont - és halkan, szinte suttogva énekelni kezd...*
- Élet utolsó szála, téged szólítalak
jöjj most elő, siess segítségemre
hozzd vissza őt, az élet innenső felére
gyógyítsd be sebeit, szüntesd fájdalmát,
s ha szükség adja,mély álomba küld,
hogy ne érzékelje ami van.
*Eközben végigsimít a lány kezeit, vállain, lábain, vigyázva, hogy még véletlenül se érintsen "érzékeny" pontot. Ha ezzel végzett, törökülésbe ül mellette, és csak néz Karen arcát...*

*Észreveszi, ahogyan felpattannak Karen szemei, de az övéit makacsul saját kezére szegezi, és koncentrál. Amikor végez, törökülésbe ül, és hanyagul ölébe dobja felső végtagjait, ekkor néz csak Karen szemébe. A lány felül, ő pedig alig pár centit hátrébb húzódik.* - Tökéletesen. *Feleli rekedtes hangon, majd megköszörüli a torkát.* - Szívesen. *Mondja rezzenéstelen arccal, majd a következő fél mondatot hallva összeszűkülnek a szemei.* - Talán ne gondolkozz ezen. Szerintem egy jó kis párbaj bármikor, bárki ellen jó ötlet. *Mosolyodik el erőltetetten, és kezeire támaszkodik.* - Jól vagy? *Kérdez hosszú hallgatás után, enyhén összeráncolt homlokkal, őszinte aggodalommal a hangjában.*

- Nem, Karen. Nem így van. *Hangja kemény és határozott, amikor ezt a kijelentést teszi. Nem akar gyengének tűnni, nagyon nem… És végül is, nem az. Csupán volt egy-két érdekes pillanata, ami pedig bárkivel előfordulhat – még vele is. Beletúr fekete hajába (amire általában kényesen figyel, de most csapzottan, kócosan áll mindenfelé, és a szemébe lóg), és megköszörüli a torkát. Hosszú percekig csak viszonozza a lány pillantását, majd a makacs hallgatás után végül megszólal.* - És? Hogy vagy… amúgy? Mióta… *Elharapja a mondatot.* - Szóval, rég beszéltünk. Mi újság azóta? *Teszi fel végül a kérdést, és egy pillanatig csak a földet bámulja, majd ismét felemeli a fejét. Égővörös tekintete a lányét keresi.*

*Nem válaszol Karennek. Elvégre mit is mondhatna?! Hogy ő teljesen érzéketlen volt a lánnyal szemben? Hogy nem izgatta különösebben sem maga a helyzet, sem az, hogy miféle átkokat szór rá, és a lány egyre több sebet szerez?! Hiszen ezt ő így tanulta. Megtanulta kikapcsolni az agyát, nem törődni mással, csak magával a párbajjal, a harccal. Nem, ezt nem mondhatja... Így csak hallgat, és az alsó ajkát szívogatja. A párbajversenyes dologra elmosolyodik.* - Igen, hallottam, milyen jól haladsz. Gratulálok. *Mondja őszintén, de ez a mosoly is csak pillanatnyi, nem tart sokáig, fokozatosan, de gyorsan halványul el, és lekopik az arcáról.* - Velem? Semmi. Nem rég megérkezett a húgom is. Ő is Naxeldires, mint Te. Nem ismered? Szőke, szép arcú lány... *Egy pillanatra a távolba réved vöröslő tekintete, majd folytatja.* - Kearának hívják. *Jegyzi még meg, hiszen nem biztos, hogy a leírtak alapján Karen felismerné.* - De igazából mindegy. *Vonja meg végül a vállát.* - Jobban vagy már? *Céloz a párbaj és a beszélgetés között eltelt időre.*

- Hát... mindenesetre sok szerencsét. Legyen egy stratégiád. Mondjuk... Mondjuk hagyd, hogy ő támadjon, Te ne támadj nagyon erősen, és akkor elbízza magát, és könnyebb dolgod lesz. De persze én nem ismerem Biancát, és... nem is kell megfogadnod, amit mondtam, csak... na mindegy. *Vonja meg a vállát tehetetlenül. Elképesztő, mennyire elszállt az utóbbi pár percben a kifejezőképessége. Pedig ő tényleg tudna segíteni a lánynak, ha arról lenne szó... Nem hiába tanították harcolni.* - Tudod, Emily és Keara nincsenek túl jó viszonyban. Amikor kicsik voltunk, mindig rajtam ment a civakodás, és hát... ez lett belőle... *Elhúzza a száját, nem akart nagyképűnek tűnni azzal a kijelentéssel, hogy mindig rajta ment a civakodás, de most már aztán teljesen mindegy. A megjegyzésre gúnyosan felnevet.* - Na, majd, ha meglátod a másik két unokatesónkat! Ketten vannak, néhány hónap múlva átjönnek ide, megunták a másik iskolát... ikrek. És kiállhatatlanok. Legalábbis számomra. *Jelenti ki, de ismét szidja magát a fejében, hogy most meg bizonyára gyerekesnek tűnhet. Hát ezt jól elszúrta.* - Figyelj... egyre hűvösebb van itt, és egyre sötétebb. Nem megyünk be? *Aha, előkerült a finnyásság is.* ~De jó vagy, Rob, esküszöm...~ *Káromkodik egy rövidet, és feltápászkodik a földről. A kezét nyújtja a lánynak, már, ha az elfogadja a segítséget, ja, és ha egyáltalán be akar menni vele a kastélyba. Amire mondjuk nem venne mérget, na, de hát mint tudjuk, próba cseresznye.*