Naxeldir főhadiszállás - Társalgó, Belső udvar, Temető

[Temető - Für Dissoine M. Dreadcurse den Lazertedämon]

*Éjszaka a temetőben… ahogy mindig. Lágy fuvallatok, amelyek a szokásos illatok kavalkádját hozzák magukkal. Sírkövek, némelyik szépen rendben tartva, azonban sok másik már megadta magát az idő vasfogának. A férfiú mindig egyedül volt a temetőben, mindig ugyanannál a sírkőnél üldögélt, már elsőéves kora óta. Régen még többen voltak itt: olyan emberek, akik méltóak voltak szakuk megnevezésére. Most azonban a Temető kapuit megnyitották idegenek előtt is, olyanok számára, akik heccből vagy felvágásból léptek a nekromancia rögökkel teli, ámbátor mégis gyönyörű útjára. Mert bárki bármit is mondjon: nekromantának születni kell… Nem elég azt mondani a felvételinél, hogy: „Én aztán holtakat fogok feltámasztani, nekromanta leszek!” Nem… Legyen bármilyen fajú is az illető, ember, elf, sötételf… ehhez a mágiaághoz veleszületett tehetség kell.

És a Temető mindig is a nekromanták hona volt. Soha, senki más nem tudta értékelni a hely igazi szépségét, mint ők. Soha. És mégis… aurortanoncok, mutatványosok, harcosok, illuzionisták, és még druidák is betehetik immáron ide a lábukat. Mert a kapu megnyílt előttük is. Szerencsére a fentebbi fajzatok ódzkodnak a halál ily’ erős közelségétől, épp ezért nem is szoktak sűrűn bejárni. Mégis… már nem az igazi ez a hely se. De Shiwo számára csak ez hozott megnyugvást… hogy itt ülhetett és bámulhatott a semmibe, gondolkozva azon, hogy mit is vétett. Elmentek a barátai, és lehet, hogy már nem is élnek. Minden nap róluk ábrándozott, hogy egyszer újra láthatja őket… És ezt tette ma is, egészen a hüllő (ahogy magában elnevezte a gyíkdémon lányt) betoppanásáig.

Nem nagyon vetett ügyet a fura szerzetre, az előző válaszát is csak úgy foghegyről vetette oda neki. Azonban se szó, se beszéd, most már fel kellett készülnie egyéb dolgokra is. Eddig mindig tudta, hogy élő lélek nincs rajta kívül itt éjszakánként, épp ezért nem is figyelt annyira a külvilágra… no azért egy kis egészséges körültekintés sosem ártott. De most… nem mélyedhet úgy a gondolataiba, mint eddig és ez felettébb zavarta. Nem tudta, hogy mit várhat az idegentől, és nem is vette félvállról a megjelenését. No persze nem félt tőle… Egy öt méter magas démonherceggel szemben se félt volna valószínűleg. A Halál az ő játszótársa, akit ideig-óráig meg lehet verni, aztán szépen, mosolyogva fog kezet és sétál el vele az ismeretlenség Birodalmába. Mindezektől függetlenül Shiwo megtanulta, hogy senkit ne becsüljön alá. Mindenki rukkolhat elő meglepetésekkel, amikre előre fel kell készülni… és a legjobb felkészülés a megelőzés, mint tudjuk. Ha a támadó már azelőtt meghal, mintsem a pálcájához nyúlhatna, akkor nincs baj. Csak el kell földelni, esetleg felgyújtani…

Újra belemélyedt a gondolataiba, de zavarta a lány jelenléte. Kényszerítette magát, hogy valamelyest elszakadhasson a külvilágtól, de egyszerűen nem ment neki. Ösztönei nem engedték számára, egészen addig, amíg újra meg nem fog bizonyosodni arról, hogy ő itt az egyedüli élő. Feladván a próbálkozásokat, csak komor arccal meredt maga elé. Nem nagyon figyelte a lány ténykedését, de hangokból így is megállapította. ~ Chö… őrült… ~ *Gondolta és magában mosolygott. Amikor azonban a hüllő újra megszólalt, még ez a képzeletbeli mosoly is lehervadt róla. Már-már azt hitte, hogy végre megszabadulhat tőle, de úgy látszik, hogy a betoppanó idegen beszélgetésre vágyik. Hát legyen…

– Vannak más helyek is arra, hogy az ember szomját oltsa. – *Szólalt meg Shiwo, teljesen figyelmen kívül hagyva a hüllő gunyoros hanglejtését. ~Nem érti! Már miért is értené?! Chö… ~ *Gondolta és hideg mosolyt villantott a lány felé… immáron megért neki annyit a dolog, hogy oda is fordítsa a fejét hozzá. – Látom te sem vagy Naxeldires, különben értenéd, hogy miről beszélek. Fogadj el tőlem egy tanácsot: hagyd békén a sírkövet. A tulaja nem fog örülni, hogy rongálod… nem az első alkalom lenne, hogy emiatt jön elő kitekerni valakinek a nyakát. – * Jegyezte meg és felállt ültéből. Megropogtatta az ujjait és jobb kezével a pálcája után nyúlt, no persze nem támadó szándékkal. Előhúzta az ébenfeketére lakkozott, bükkfa eszközt és csak úgy játszogatott vele, miközben másik kezével a kedvenc sírkövére támaszkodott. Figyelte, amint a hüllő Varvara sírját „rongálja” és magában röhögött, hogy milyen szánalmas szerzetek is élnek a Földön.

– Hogy mit keresek itt és mit nem? Azt talán csak a Halál tudja… esetleg a Sátán, Hél, Hádész… nevezd őket, ahogy akarod. Magam se tudom, mi járatban vagyok. És mielőtt megjegyzéseket tennél… nem vagy nekromanta, ezért végképp nem fogod megérteni, hogy miről beszélek. Nem, nem akarlak ledegradálni… csak ilyen egyszerű a képlet… ez a hely többet rejt, mint puszta sírkövek és porladó csontok. – * Ennyit mondott és nem többet. Épp elég bőbeszédű volt így is, legalábbis a saját mércéjéhez képest.

További mélázásából egy villanás rázta ki. Mikor lenézett oda, ahol a furcsa jelenséget látta, egy fekete holló ült a sírkövön, lábában egy beborítékolt levelet tartva. Azonnal megdobbant Shiwo szíve. ~ Hisz ez Nevermore! ~ * Megsimogatta az állat fejét és elvette tőle a levelet. A holló, mint aki jól végezte dolgát, azonnal elrepült. Shiwo remegő kézzel bontotta ki a borítékot és kezdte olvasni a belerakott, összehajtott papírt.

Kedves Barátom!
Leveleim válasz nélkül maradásából úgy vagyok kénytelen megítélni, hogy nem is kaptad meg egy baglyomat sem.
Erre mit is írhatnék. Nincs kedvem megint lekörmölni azt a legalább 20 oldalt, amit eddig véstem Neked. No meg… nem is igazán tudnék neked megint elküldeni mindent, amit a gablyok (Igen, Gablyok) hátára erősítettem. No sebaj. Akkor most azért pár apróságot megírok neked, ami kimaradt az életedből informálatlanság hiányában.
Ami azt illeti élek. Mi több elég jól érzem magam. Igaz nem nagyon gyakorlom a varázslás művészetét már egy ideje. A képességek is lassan elmaradoznak. Hiszen a profi zsoldosnak nincs ilyenre szüksége. Miért is lenne? Az emberek világában csak rémületet keltene. Így aztán én is, és G. is csak kényszerhelyzetben használunk mást is pengén, és lőfegyveren kívül.

Hiába. Sokkal élvezetesebb így.

Jelen pillanatban Afganisztán felé repülünk. Amin földet érek, Nevermore-al küldöm el a tekercset. Ő BIZTOS hogy odaér.
Afganisztán… az USA bérelt fel minket egy túszszabadító akcióra. Én G. után jöttem, miután leléptem. Azután mikor találkoztam vele, csatlakoztam a Zsoldos csapathoz, ahol ő is szolgált. a Task Force Omega-hoz. Röviden TFO. Mit mondjak? Mintha csak az öngyilkos küldetéseket bízzák ránk. De mint látod… az az öngyilkos nem is öngyilkos. Pusztán csak…nehezebb feladat. Ennyi.

Az elmúlt időszakot a Kínai Triád vendégszeretetében töltöttük, mert ők adtak munkát. Hát igen… ez így megy. Aki fizet, annak dolgozunk.
Cserébe nem sittelnek le minket sehol, elvégre vannak NAGYON befolyásos üzlettársaink. Azonban… lassan leszáll a gépünk. Ha megbocsájtasz most leteszem a tollamat. (Igen, tollat, és nem pennát)

Örök Barátod: B.M.E

*Shiwo mosolyogva olvasta a levelet. Ezek szerint J él és van munkája is… ráadásul nem is akármilyen. Bár kívülről nem mutatta ki, repesett az örömtől, hogy két barátja is életben van. Ha a hüllő megpróbál a közelébe férkőzni, amíg a levelet olvassa, csak angolosan továbbsétál. Ez rá és csakis őrá tartozik. Most, hogy megtudta, hogy három barátjából kettő életben van, szinte elszállt a fellegekbe. Persze kicsit aggasztotta, hogy Estelláról nem hallott semmit, de tudta, érezte, hogy a leányzóval sincsenek gondok. Annyi, de annyi hónapja várt egy jelet a barátaitól és végre itt van a kézzelfogható bizonyíték, hogy élnek!

Ha a lány rákérdez a levél mibenlétére, akkor csak annyit válaszol, hogy: – Úgysem értenéd. – *Mosolygott Shiwo és újfent leült kedvenc sírkövéhez. Már nem érdekelte, hogy a hüllő miket csinál, hogy próbálja provokálni: átadta magát annak a jóleső érzésnek, amit már-már egy éve várt.

Shiwo Altolosnak

* Azon ritka alkalmak egyike a mai, mikor éppen a temető felé igyekszik. Pikkelyes bőrét néhol csiklandozza a lágy, már-már nyárinak mondható esti szellő. Kellemes érzés, kár, hogy röpke másodpercek alatt elillan. Ezzel ellentétben sziszegő hangja az egész környéket átjárja, kísérteties visszhangot keltve, jelezve, hogy nem épp békés teremtés közeledik. Persze, hogyha épp valakit csúnyán butítani akar, akkor tud kedves is lenni, azon kívül nem igazán. Viszont most nem áldozatot keres, puszta szórakozásból jött ide. Most az egyszer nem fogja eljátszani a jó kislány, előhozza igazi, galád, undok énjét. Régen volt már igazi bőrében, ideje ismét felszabadulni....
Ahogy szép lassan sétálgat, halk neszekre emeli fel a fejét, messziről érzi, hogy valaki van a közelben, és akarva akaratlanul is mosolyra görbül szájának mindkét sarka. Közeledve egyre jobban érzi a szagot, már azt is beazonosítja, hogy férfiú az illető, talán nagyobb darab, talán nem. Talán mogorva, aljas, talán nem. Fel kell mérni a terepet. Még pont hallja, ahogy a fiú elhelyezkedik, majd vár. Békésen vár, mígnem végül megmozdul, és elsétál a fiú mellett. Ha valaki, akkor ő biztosan kiszámíthatatlan. De közel sem olyan módon, mint a másik illető. Ő a viselkedéséből adódóan érdemelte ki ezt a címet. A jópofi, cuki, ártatlan kislány álcája mögött egy gerinctelen nőszemély lakozik. Akkor és ott szúr hátba amikor éppen nem kéne, vagy nem számítasz rá, de sajna elég kevés az olyan ember ebben az iskolában, aki ténylegesen bedől a jópofizásának. Nem szándékozik támadni, csak egy egyszerű megjegyzést tesz, hasonlóképpen egyszerű választ várva. Ennek ellenére elgondolkodtató mondat üti meg a fülét... Egyáltalán nem zavarja, hogy a fiú nem vesz tudomást fajáról. Jobb is így neki, mindig is ez volt a célja, hogy ne ítéljék meg külsője alapján... Volt, most már nem az. Most már szereti látni az emberek megrémült arcát ahogy szembefordul velük, ezért kicsit ugyan csalódott, de nem zavarja a dolog. *
- Vagy azoknak akik éppen szomjasak... * Jegyzi meg gúnyosan. * - Node... Árul el nekem, mi olyan szép ebben a helyben, ami ide vonzott téged? Talán ez a sírkő? * Szinte szellemként suhan oda Varvara sírjához, és hosszú karmaival provokálóan kapargatni kezdve a sírkőfeliratot. Gonosz dolgok járnak az eszében, mindenképp ki akarja húzni a gyufát. Hogyha párbajra fordul a dolog, mi lesz a vége, azt nem tudja, de bízik démoni erejében. Mindenesetre ő nem támad, de minden apró mozdulatát lesi a fiúnak. Sorra furcsa, minimálisan rongáló mozdulatokkal illeti a sírköveket, élvezi a helyzetet, jobban is mint azt várta. *

[Temető - für Dissoine M. Dreadcurse den Lazertedämon]

*Minden éjszaka ugyanúgy telt el Shiwo számára. Fekete köpönyege most a sírkövön nyugvott, karjda pedig szintén annak volt támasztva. A férfiú csak játszadozott a pálcájával, de látszot rajta, hogy nem is érdekli az annak hegyén lévő kis Lumos lángocska, hogy gondolatban nagyon is messze jár. Mert Shiwo igenis messze járt... Leginkább a harmadik és negyedik tanév környékén, amikor itt voltak vele azok, akik megtanították őt mindenre, amit tud. Azok az emberek, akik nélkül ő soha se lett volna az igaz Shiwo Altolos, akik utat mutattak neki, vigasztalták, felvidították... kitartottak mellette. Bár nem voltak mindig egy társaság, mégis Shiwoba örökké beleégtek az ő neveik, kitörölhetetlen emlékképekkel, melyek a nap minden egyes percében felsejlenek benne. Lelki szemei előtt ott látta mindig Janát, ahogy előhúzza a katanáját, Estellát, ahogy Delilával az oldalán közlekedik... Gavrilt, aki mindig felvidította őt, bárhányszor mélabúba esett. És most nincsenek vele. Shiwo már nem tudta, hogy egyáltalán miért maradt ebben az iskolában, ahol szinte egy barátja sincsen... persze ismeri a diákok jó részét, beszélget is velük, hogyha kell.... de tudta, hogy sokan már összesúgnak a háta mögött és ujjal mutogatnak rá, hogy: "Ő az a fiú?". Diáktársai nem tudhatták, hogy mi játszódik le a férfiúban, de észrevették rajta, hogy viselkedése még sötétebbre változott, mint amit megismerhettek belőle. És való igaz: Shiwo számára már nem számított, hogy ki itt a jó és a rossz. Ezek a fogalmak örökké elvesztek benne, csakis az erő és a hatalom maradtak meg... azok, amelyeknek segítségével újra tudja látni barátait.

Órák hosszat csak gondolkozott ezeken, pálcájának fénye pedig elkezdett halványodni, ahogy koncentrációja alábbhagyott. Shiwot ez se érdekelte már, annyira hozzászokott a Temető jóleső sötétségéhez és hidegségéhez, hogy észre se vette, amikor a Lumos varázslat végleg eltűnt varázseszközének végéről. Teljesen magába fordult, már semmi más nem létezett számára, csakis a régi emlékek. Talán kéne szereznie egy merengőt, amivel visszanézheti ezeket a képeket, újra átélheti a Kegyencek támadását, a Nagyúrnő hatalomátvételét... a küldetésüket, amikor vámpírokat kellett felderíteniük Valdonban... Egyszóval mindent, ami eleddig történt vele. Mindent, amit ő jónak és szépnek tartott az elmúlt időszakból. Lassan el-elbóbiskolt, de hamar felébresztette magát: nem hagyhatta, hogy elaludjon, a mai emlékezésnek még nem volt vége. Ráadásul álmaiban is mindig őket látta... sosem tudta kiverni fejéből a barátait. Lehet, hogy utánuk kéne mennie, de megígérte magának, hogy elvégzi ezt az iskolát és úgy áll eléjük, hogy el is ért valamit az életben. Már szövögette a jövőjét, ahogy Skandináviába költözik és Észak feketemágusaként fogja tengetni az életét.

Elmélkedéséből egy szisszenő hang zökkentette ki. A hang nem volt ismerős neki, ezért gyorsan felkapta a fejét és pálcáját készenlétben tartva figyelt. Biztos, hogy nem egy egyszerű földön kúszó kígyóval vagy ott mászkáló gyíkkal lesz dolga, ezt ő is tudta. A hang annál sokkal mélyről jövőbb volt, minthogy egyszerű állat legyen annak tulajdonosa. Azonban a férfiú nem ült fel. Rég megtanulta már, hogy ebben az iskolában az ijedtség egyenlő a gyors halállal, ahogy a félelemnek sincs helye. Ez a kettő pedig sokminden mással együtt kitörlődött örökké belőle. Hideg tekintettel figyelt arrafele, amerről a hangot és az azt követő lépteket hallotta. Valamennyire már meg is pillantotta a jövevényt, aki hamaroszt oda is ért hozzá. Shiwo egy pillanatra méltatta csak annak pikkelyes bőrét és hosszú körmeit, utána konstatálta magában az előtte álló lény faját. ~ Tehát gyíkdémon... chö. Az embert már senki sem hagyja nyugton elmerülni a saját gondolataiban~. A furcsa szerzetű leány netán meglepődhet Shiwo nemtörődömségén a faját illetőleg, de a férfiún látszik, hogy nem kívánja megosztani vele, hogy miért olyan, amilyen. Amúgy is, Shiwo már sok furcsa lényt látott, egy gyíkdémonon a Nezabar falai között nem fog meglepődni, ahogy attól megijedni sem.

Szinte oda se figyelt, amikor a leány hozzászólt, újfent a gondolataiba merült. Csak fél füllel hallgatta, hogy mit mondanak neki, de lerítt róla, hogy reflexei azonnal reagálni fognak, hogyha támadó szándékot érez. Shiwonak pedig ilyenkor az volt a rossz tulajdonsága, hogy főbenjáró átokkal válaszolt. Persze az iskola falai között nem használta azokat, de mostanában már nem érdekelte semmi. Egy gyíkdémont is meg lehet kínozni a Cruciatus átokkal, esetleg megölni az Avada Kedavrával. Márpedig, hogyha a leány támadni próbálna, van rá esély, hogy ezek közül jut eszébe először valamelyik. Épp ezt nem szerették benne a diáktársai sem: kiszámíthatatlan volt. Persze ez elmondható szinte minden itteni tanulóra, de Shiwo kiszámíthatatlanságában ridegség, nemtörődömség és kegyetlenség rejtőzött. Neki nem a hangulata volt váltakozó: nem volt egyszer kedves, egyszer dühöngő vadállat. Csendes volt, alig-alig szólalt, csak akkor, hogyha kérdezték. Tanórákon is csak néhányszor hallatta a hangját, ami szinte biztosan helyes felelet volt a tanár kérdésére. De miben rejlett a kiszámíthatatlansága? Nem volt tudható, hogy mikor, mire gondol. A kislányok, akik csak panaszkodni bírtak, tartottak tőle, mások pedig nem szívesen maradtak vele egy légtérben, hogyha nem volt muszáj. Shiwo jelenléte egy ebédnél már-már majdnem azt a hatást kelthette, hogy minden tányér mérget rejt, legalábbis azokban, akik valamennyire ismerték őt. Az emberek jól tudták, hogy nem az a legveszélyesebb aki nagy hanggal van és nagy izmai vannak: éppenséggel azok, akik csendesek, magukba fordulóak. Pont olyan típusok, mint Shiwo. És ez bántotta őt leginkább: azok, akik innen elmentek, a barátai szintén ugyanilyenek voltak. Sosem kérkedtek az erejükkel, sosem fitogtatták azt, ők se szólaltak meg feleslegesen.

Vagy öt percbe is beletelt, mire rászánta magát, hogy válaszoljon a gyíkdémon lánynak. Nem szívesen tette, inkább elvolt a saját kis világában. Amúgy sem szívlelte a más fajtákat az emberen kívül. Nem gyűlölte őket, de amióta a tündék cserbenhagyták az embereket Albion csatájába, sosem tudott teljesen egyenrangúként tekinteni más fajokra. Persze megértette, hogy ők ebbe beleszülettek, nem tehetnek róla stb... de mégis, valamiért csak a vámpírt és a vérfarkast tudta elfogadni az emberen kívül. De, hogy ne tűnjön rasszisztának -mivel Shiwo számára ez a muglifogalom oly' nevetségesnek hangzott, mint a barbár ágyékkötőjén lévő egypennys jelenléte- az emberek többségét se kedvelte. Ott viszont nem válogatott se bőrszín, se semmi alapján... egyszerűen megvetette őket is, ahogy mindenkit már ebben a világban. A különbség csak annyi volt, hogy fenntartásokkal kezelte a nem emberi faj szülötteit, bizonyos személyes tapasztalatok miatt. Azonban ennek a véleményének nem adott hangot. Nem mintha félt volna, de nem akart felesleges összetűzést kiprovokálni. Volt elég baja anélkül is, ráadásul gödörásás nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé. Nem volt nagyra magával, de a képességeivel tisztában volt.

– A teázó csak azoknak való, akik nem hajlandóak elismerni e hely valódi szépségét. – * Szólalt meg végül Shiwo. Mintha csak erre várt volna a természet, lágy szellő támadt, a sírok között hordozva a temető jelelgzetes ibolya és földszagát. Shiwo mélyen beszívta ezt az illatkavalkádot, amely mindig megnyugvást adott neki, akárhányszor járt is itt. Félig figyelt csak oda a démonikus lányra, de keze ügyében ott volt pálcája. Érezte, hogy nem kell használnia, de sosem lehetett előre tudni a szándékokat. Újfent a gondolataiba mélyedt, elméjében előkotorta barátainak képeit. Mérhetetlen fájdalmat érzett belül, arcán azonban csak a nemtörődömség és az egykedvűség tükröződött. Az elméje volt az utolsó menedéke, abba pedig Shiwo soha, senkinek se engedett bármiféle behatolást.

Shiwo Altolosnak

* Egészen unalmasan telnek mostanában a napjai. A tervei nem éppen úgy sültek el ahogy azoknak kellett volna, a legtöbb diák nemes egyszerűséggel elküldte melegebb éghajlatra. Belátta, ahhoz hogy sikerüljenek a kiagyalt furfangjai, sokkal de sokkal többet kéne tudni az itt lévő diákokról. Ki mennyire hiszékeny, ki lát át rajta, és kik azok, akikkel nem érdemes packázni, mert könnyen tűzgolyót dobnak a hátsójába, úgy hogy pikkelyei szépen megperzselődnek. Ezért hát olyan gondolat fordult meg tekervényes agyában, hogy keres valakit. Valakit, aki a legtöbb diákot ismeri. Valakit, aki hajlandó beszámolni neki mindezekről, de elég egy vezetőségi tagnál rákérdezni, hiszen azok mindenben segítenek. Elvileg. Gyakorlatilag ezt még nem tapasztalta, de kockáztatni fog, ez biztos. Addig is felfedezőkörútját a Temetőnél kezdi. No igen, mintha olyan sok diák járna késői órákban a temetőben... De neki ez a hely tetszik, és kész. Különben is, itt lehet szert tenni a legjobb hullagyalázó vagy épp tisztelő szövetségesekre. De akkor is, kénytelen belátni, hogy talán ez nem volt a legjobb ötlet. Mindenesetre nem fordul vissza, igyekszik minél ijesztőbbnek tűnni, ami külsejét nézve nem lesz nehéz. Amint belép, halk sziszegő hangot kezd hallatni. Fehér pikkelyei megcsillannak az aprócska fényben, hatalmas körmei pedig tűként súrlódnak végig a sírkövek tetején, kisebb karcolást hagyva maguk után. Nem akar ő meggyalázni semmit, csupán faji adottságait fitoktatja. Így hát nem csoda, ha éles látásával megpillantja a fiút, aki egy sírkő tövében ücsörög. Ravasz mosolyra húzódik a szája, kivillannak hófehér fogai, de egyelőre nem mozdul. Ugyanis nem tudja mit tegyen. Nem, nem fog odamenni és ismerkedni, az túl egyszerű és unalmas. Nem is fog nyalizni, ez a fiú nem látszik olyannak, aki ezt hagyná. Akkor hát egy lehetőség maradt... Ruganyos léptekkel sétál ki a sírkő árnyéka mögül, így most már a fiú is láthatja nem túl bizalomgerjesztő külsejét. Szakadt fekete ruha van rajta, cipő nélkül. Hosszú körmei igen ápoltak, de még így is ijesztőnek mondhatóak. És ami a legdurvább, hogy bőrét sok helyen fehér pikkelyek fedik. Messziről lerí róla, hogy nem egy törékeny virágszál, naná, hisz démoni erővel rendelkezik. Egyelőre nem szólal meg, csak kétszer lassan elhalad a fiú előtt. Ekkor megtorpan, és kinyitja a száját. *
- Te sem vagy az a teázóban ücsörgős típus. * Jelenti ki csak úgy, semmi hátsószándékkal. Egyszerűen ez jutott eszébe, de a lényeg az, hogy megtörje vele a csendet. Nem feszült, nem álldogál, hanem ruganyos léptekkel ismét elkezd mászkálni. *

[Temető]

*A kapu nyitva volt. Soha nem zárták be eme gyönyörű hely, gyönyörű kapuját. Miért is tették volna? Sok diák érezni akarta a holtak közelségét, maguk mellett tudni a már nem élők jelenlétét. A mai este sem volt ez másképp. Egy fekete köpeny suhogott az éjszakában, néha-néha fém csattanását is hallani vélhették azok, akik ilyen késői órán itt járhattak. De most a temető kihalt volt és csendes, ahogy annak lennie kellett. Ahogy az meg van írva papíron, feketén-fehéren... egy temető holtak és ne élők tömegének adjon helyet. Néhány személy, egy-egy kisebb csoport; az még belefér. De egy tömeg, az már nem. Így gondolkozott annak a köpenynek a tulajdonosa, aki átlépte a kovácsoltvas kerítés által jelzett elválasztóvonalat. Lehúzta fejéről a csuklyáját és láthatóvá vált arca; nem volt se gyermek, se felnőtt. Az idősebbek esetleg férfiúnak neveznék a személyt, mások lekezelően csak sihederként emlegetnék. Elvégre ilyen a világ, nemde?

A köpenyen egy denevér alakú kitűző díszelgett, ettől eltekintve mattfekete volt, szinte beleolvadt az éjszakába. A Hold sápadt fényénél is alig lehetett felfedezni a sírok közt lépkedő személyt, aki láthatóan ismerte a járást. Első útja egy szemet gyönyörködtető, mégis minden pompát nélkülöző, fekete szoborhoz vezetett. A férfiú kezében egy friss, fekete rózsa termett, amely hamarosan a szobor lábánál hevert. ~ Te tudtad ugye Krastio? Tudtad, hogy milyen nehéz az élet, hogy mennyi gyötrelemmel és kínnal van tele. Ezért léptél az Ösvényre?~ *Kérdezte magában, de tudta, hogy nem fog választ kapni. Legalábbis nem most. Eljöhet még az ideje, amikor Ő feltámad halotti poraiból és elmondja neki ezeket a titkokat, de arra nem a mai estén fog sor kerülni... ahogy a holnapin és az azutánin sem.

A férfiú most áttért a következő sírhoz, amely egy elkorhadt fa árnyékában állt. Szép betűk hirdették a fiatalon meghalt nő nevét egy síremléken, amelynek tövébe szintén egy szál fekete rózsa került. ~ Milyen volt ilyen fiatalon elmenni Varvara?~ * Kérdezte újfent, de választ megint nem várt. Inkább tovasétált és kis gyaloglás után elért ahhoz a sírkőhöz, ahol több, mint hat éve szokott üldögélni. Levette köpenyét és lerakta a kő mellé, kardját pedig lecsatolta és nekitámasztotta annak. Egyszerű, fekete ing és nadrág volt rajta, az ingen is ott díszelgett a denevéres kitűző. A férfiú leült a földre és nekitámasztotta hátát a sírkőnek... nem zavarta, hogy össze is koszolhatja az ingét, úgy is ki tudja mosni.

Ahogy ott ült és szívta magába az ibolyaillattal vegyülő föld és elmúlás kellemes aromáját, tekintete a bal gyűrűsujján található arany pecsétgyűrűre esett, amelyen egy nagy A betű díszelgett. A.... A, mint Altolos. Csaldájnáak gyűrűje, amelyet apja hagyott rá az ezüstözött karddal együtt, amelyről soha életében nem volt hajlandó lemondani. Ő volt Shiwo Altolos, egy régi, angliai nemesi varázslócsalád leszármazottja. Életét a hagyományok és az etikett tanulása, no meg a vívás és egyéb képességeinek erősítései tették ki, egészen a fordulópontig. Apja meghalt, ő pedig sok szenvedés és átvészelt hónap után ide került... de anyja is eltávozott azóta, nagybátyja pedig egy karnyújtásnyira él tőle Nellondban, ámbátor őt nem akarja látni.
Shiwo körülnézett a temető éjszakai látképén. Milyen más, mint nappal! Igazi természetességet sugároz magából, a halál közelségét, az elmúlás múltját, jelenét és jövőjét. Tudta, hogy ha egyszer elhalálozik, akkor egy csontját biztos idehozattatja a végrendeletében, hadd nyugodjon példaképei között. Morfodírozása közben valahogy előkerült az övére szíjazott tartóból pálcája. Ébenfeketére lakkozott bükkfa, farkasszőr maggal, tizenhárom és fél hüvelykes.... és egy gyönyörű farkasfej faragvánnyal a markolat végén. Elmosolyodott pálcája láttán, hisz' amikor megkapta, még nem tudta, hogy mennyire közel fog hozzá állni ez a darab. Nem tudta, hogy a pálca kiválasztotta őt, nem tudta, hogy a jelleméhez ez az eszköz passzolt leginkább. Akkor csak azt hitte, hogy pálcája pusztán eszköz lesz a kezében, amivel megtanul majd varázsolni, nem érdekelte, hogy milyen kinézettel bír. De most... karjának meghosszabbításaként, társként tisztelte a pálcáját. Meztelennel érezte magát nélküle, szinte alig látta értelmét valaminek, amikor nem volt nála. Elvégre pálca nélkül nem varázsló a varázsló.

Komoly arccal meredt a semmibe, végül intett egyet a pálcával. - Lumos - * Suttogta és a varázseszköz végén apró, mégis elég erős fényt sugárzó, kicsi lángocska jelent meg. Sejtelmes derengésbe vonta a temető egy részét, Shiwo arca pedig olyan komorságot mutatott, amitől egy gyengébb idegzetű kislány valószínűleg menten elájult volna. Feleszmélése utáni "Miért vagy ilyen?" kérdésére pedig nem kapna választ és durcásan elvonulna. Shiwo sosem árulta el és sosem fogja elárulni senkinek azt, ami igazán nyomasztja őt. Folyton emlékképek sejlenek fel benne, a nap minden egyes percében. A közös ötletelgetések, első találkozások... barátainak mosolya, egy katanával igen ügyesen bánó, csinos leányzó képe... Egy másik leányé, aki sok mindenre megtanította őt... egy Eramiros mágusé, akit igaz barátjaként tisztelt...ők voltak azok, akikért bármikor tűzbe ment volna. Ők már nincsenek itt vele. Nem biztos, hogy meghaltak... egyszerűen csak elmentek, eltűntek. Shiwo pedig tudta, hogy sohase fognak visszajönni ide. Minden percben áldozott rájuk egy gondolatot... sosem tudta kiverni őket a fejéből. Elvégre a barátai voltak és még azok is... valahol, ott mélyen. Jana, Estella és Gavril. Mind a hármójuk nevét örökre belevéste kőszívébe. Csak nekik van ott hely, senki másnak. Ez jelentette Shiwo örök kínját. Amióta Ők elmentek, azóta csak él, mint egy gép. Minden varázslatot gépiesen megtanult, hogy ne hozzon szégyent azokra, akik már nincsenek vele. Mert egy napon újra fogja látni valamennyiüket, ha máshol nem, akkor a Valhallában biztos.

Órák hosszat csak üldögélt a sírkőnek vetve hátát és pálcájának fényénél figyelte a csillagtalan, félholdas eget. Itt nem kellett tartania semmitől, egyedül volt a gondolataival. Ha mégis valaki betoppanna, azt úgyis hamar leszerelné. Vagy... lehet, hogy beszélgetne vele olyan, számára semmitmondó dolgokról, mint a Boszorkánykörök. Amennyiben valaki megpróbálná beküldeni őt a kései időpontra hivatkozva, azt nemes egyszerűséggel megátkozná... csakis a tanárok felszólításának engedelmeskedne. Tanárok... annyi mindent megélt már itt. A Kegyencek hatalomra jutását, tanárváltásokat... azonban őt nem érdekelték a személyek. Most már csak az erő érdekelte, annak megszerzése. Azt akarta, hogy barátai büszkék legyenek rá, bárhol is legyenek. Igaz, gondolkozott már, hogy utánuk megy, felkutatja őket, megisznak egy üveg vajsört és a következő őrült lépésről fognak beszélgetni... De mégse tette. Tudta, hogy neki itt kell maradnia. Itt, hogy igazi Nekromanta válhasson belőle, mint Krastioból és Varvarából.

Még mindig hátradőlve nézte az eget és eldöntötte, hogy a mai éjszakát átvirrasztja, méghozzá itt. Amúgy is tanításmentes nap lesz, elvégre hétvége van. Majd reggel lefekszik aludni. De most nem. Még nem. ~ Adjatok jelet!~

*Elrejtőzni, ha megtámadják a sulit? Ennyire nem lehet pipogya valaki, aki a halálvárók szakára jár. Ophelia hirtelen felpattan. Egy másodpercet sem hajlandó tovább ennek a gyáva libának a társaságában eltölteni, ám az is tény, hogy kedvesnek kell tűnnie, ha híveket akar maga mellé. Ezért hát gyöngéden, szinte anyai jósággal mosolyodik el, és bármennyire is undorodik, kezet nyújt a lánynak, hogy felsegítse őt is.*
-Megértelek, én sem szívesen vagyok itt, meg lehet itt fulladni. Gyere, menjünk le inkább bulizni, egy aranyos srác adott egy jó tippet egy közeli pubhoz, ahol nyugodtan el tudnánk beszélgetni.
*Reméli, hogy ott le tudja rázni a lányt, de egyelőre nem tesz erre kísérletet. ha felsegítette, odamegy a teleporthoz és máris útban van az említett kocsma felé.*

-De Naxeldires vagyok csak sose volt még időm,hogy szét nézzek a suliban jobban.*válaszol és vonja a vállát és keres egy helyet ahová leül.*-Az igazgató valóban nm normális,hogy a temető közepébe rakta ezt az erődöt de ahogy veszűk jól is kilehet jönni mert ha valaki meg támadná a sulit akkor ide el lehet rejtőzni.Nem gondolod?*Kérdezi a lányhoz fordulva.*-És melyik háló körletbe kerültél?*Próbál ismerkedni a lánnyal*

-Igen, ez az első évem itt.
*Ezt nem is szeretné tovább firtatni, pedig lenne mit mondania a patthelyzetről, ami kialakult az iskoláztatása körül. A lényeg, hogy csak két év választja el a nagy álmától, azt pedig mások vérén és könnyén át gázolva is túl fogja élni. A helyiségről is megvan a maga véleménye. Például az, hogy az igazgató -aki ugyebár nekromanta- gonosz, csavaros agyában születhetett meg az a rettentően elmés ötlet, hogy legjobb sötét mágusait ezzel az indokolatlanul undorító hellyel öli meg, hogy utána betoborozhassa őket az élőhalott hadseregébe. ~Belőlem aztán nem csinálsz járkáló hullát, te vén kígyó! Én ahhoz túl értékes vagyok, hogy ezt csak úgy megtehesd!~ A gondolatra elmosolyodik egy kicsit.*
-Hogy lehet az, hogy itt tanulsz, de még soha nem jártál erre? Nem a Naxeldirbe jársz, vagy mi?

-Ebben valóban igazad van,hogy rossz helyre építették.Én csak úgy gondoltam meg nézem ezt a helységet mert nem voltam még erre.*Mondja mosolyogva a lánynak majd szétnéz milyen helyen is vannak.*-Új diák vagy?nem láttalak még pedig már egy jó ideje itt tanulok.*mosolyodik el.*

*Dühöngését idegen léptek és egy bizonytalan köszönés szakítja meg. Megfordul, s a pentagramma közepéből méri végig a lányt. Egyszerű ruházat, fiatal arc, zsebkendő az orr előtt. Ő is bizonyára először jár itt, de ő még nem boncolt embert, hogy legalább valamennyire el tudja viselni ezt a dögbűzt. Ophy lesajnálóan néz rá, a kinyújtott kezet egyszerűen figyelmen kívül hagyja, s válasz helyett odasétál a krematóriumhoz, és egy heves lökéssel bezárja a nehéz ajtót. Ettől a bűz ugyan nem csökkent, de legalább nem termelődik új. Ha legalább egy ablakot ki tudna nyitni, dehát ez lehetetlen, mivel a föld alatt vannak. Ezerszer elátkozza azt a komplett idiótát, aki a mocsár közepére tett ezt az az egyébként is felesleges erődítményt. ha a lány nem lenne itt, talán még rombolni is elkezdene, így csupán a tekintetétől kísérve, úrhölgyi léptekkel vonul be a társalgóba, majd miután helyet foglalt egy fotelben, végre megszólal.*
-Ophelia vagyok. Bocsáss meg, amiért ilyen rossz pillanatomban találsz, de ez a hely elviselhetetlenül rosszul lett megépítve. *Persze egyáltalán nem gondolja komolyan, hogy majd ő fog bocsánatot kérni valakitől, de magas mentalista képzése miatt ezt senki nem veheti észre rajta.* -Te mi járatban vagy errefelé?

*Mivel még nem járt a Naxeldir főhadiszállásán így most oda igyekszik.Menet közben egy-két diákkal is összefut el is beszélget velük majd tovább siet.Nem messze a teremtől orr facsaró bűz csapja meg az orrát így zsepit tesz az arca elé ugy siet a terem felé.*~Jó messze tették ezt a termet.*Gondolja majd mikor belép az ajtón szét néz.Észre vesz egy idegen tanulót és oda megy bemutatkozni.*-Hello Artemis vagyok.*Köszön és nyújt kezet.*

*A teleporton át érkezik, de az első pár percben meg is bánja. Odakinn tombol a bulgáriai nyár, röpködnek a 40 °c-ok, és valami nem normális állat mégis begyújtotta idebenn a kandallót. Dühtől tajtékozva néz körül, de persze senki sincs itt. Hogy is lenne, amikor idebenn szinte meg lehet halni. Jót mosolyog nem túl elmés gondolatán, majd jobban szemügyre veszi a terepet. Arany karkötői vészjóslóan csillognak, földet söprő, vérvörös estélyije borzongatóan hat a táncoló kandallófényben. Mintha vér folyná körbe az angyalian bájops lányt. Jégkék szeme szikrázva pásztázza a a díszes kis termet, ám nem sok ideje van nézelődni, mert hirtelen megcsapja a szag. Boncolt már ő embert, nem egy finnyás alkat, ha arról van szó, hogy emberekben lehet turkálni, de az a szag, ami idelenn megült még az ő gyomrát is fenekestül felforgatja.*
-Ezek komplett elmebetegek!
*Sziszegi a vidám kandallópattogásba, majd elindul felfedezi a szag okát. Talál egy krematóriumot, aminek félig nyitva áll az ajtaja, egy boncasztalt, amin ott rohad valami szerencsétlen, néhai élőlény vére, és egy keskeny, rohadófélben lévő lépcsősort, amin állítólag felesleges felmenni, mert a mocsárba tilos kilépni, a toronyban meg nem találni senkit. A soha ki nem nyugvó fekete gyertyák, és a démoni vörösben szikrázó pentagramma fényénél olyan, akár egy túlvilágból ideszabadult, tébolyultan dühöngő szellem. Pedig ő csupán fel van háborodva, hogyan lehet egy szép helyet ennyire undorító módon tönkre tenni. Bizony hiába Naxeldires és a fekete mágia abszolút követője, van, amit ő sem hajlandó eltűrni. Otthon több száz szolga áll a rendelkezésére, ha takarítani kell utána és az édesanyja után, de úgy látszik itt senki nem törődik azzal, hogy esetleg hullamérgezést is kaphatnak a diákok.*

* Hát Hannah mindenre számított, kivétel arra, amit első mondatkén kapott Evangeline-től. Csak állt mellette egészen addig, és kérdezett tőle, válasznak meg kap valamit, amivel jelen pillanatban semmit nem tudna kezdeni, hiszen nem válasz arra, hogy rokon, vagy ismerős volt az illető, aki ott nyugszik. Ránéz, és csak egy kérdést szegez neki.*

- Tessék?

* Szemei kerekek, mire megérti, hogy a másik bizony a szakjáról beszél. De honnan tudja? Csak néz rá, majd letérdel, és lesöpri a leveleket, nem kérdez többet, mint amit mindenáron kell. Ez is éppen elég volt, hogy megkérdezte, hogy mire is gondolt. Mivel még mindig nem tért magához a hallottaktól, mármint attól, hogy rögtön kiszúrták a szakját, lemarad arról, hogy ki is van ott előttük. Onnantól érti a mondatokat, hogy alkimista-e, vagy micsoda, és hogy a lányt Evangelin-nek hívják, és ő nekromanta.*

- Shana, és igen, naxeldir. Mesélnél nekem róla?

* Fordul felé, és megint kétes kérdést intézett felé, hiszen az, hogy mire gondolt, az egy jó kérdés lehet. Evangelin szakjára, a nekromanciára, vagy arra, hogy mi az az alkimista, vagy az, hogy a személy ki volt. Igazából bármire érthető, de ezt már ezután sem fogja pontosítani, meghagyva a választást a lánynak, hogy döntse el ő, hogy mit is kezd vele, melyik dologra ad neki választ, aztán majd amelyikre nem kap magyarázatot, arra majd megint rákérdez, akkor is, hogyha ezt Ev nem értékeli. Hiába, még túl kíváncsi, és túlságosan "mindentakaroktudni" szituációs. Azonban látni a lányon, hogy eléggé sietős hangulatban van, így feláll a sírtól, biccent a fejével, elindulnak, a másik sírt még meglátogatják, amit Evangeline akart, majd visszatérnek a falak közé, hogy ki ki maga útján folytassa a délutánt.*

* A lány ruházatának V alakú kivágásából szépen látszott fehér bőre, ami annyira elütött a sötét árnyalattól, hogy porcelánbabának is vélhette volna valaki. Talán azért nem járt már erre régóta, mert túltengett benne véla vére, ami a természet és a szépség felé vonzódott. Ám emberi részében ott hordozza magában az alapvető hibákat és bűnöket mik a sötétség felé hajtják a szőkét. A táj mozdulatlan, olykor a szél lebbenti meg a növényeket, és ahogy előre halad hangokat is sodor felé. Léptek zaja csendül a háta mögött jelezve, hogy látogatója akad. Közel se retten meg ilyesmitől, hagyja a dolgot. Megtalálja a sírt, amit keresett és hátrapillant a válla felett. Végigméri a jövevényt, s szótlanul visszafordul a korhadt fa árnyékában található nyughelyre. Ritka, ha Eva kezdeményez beszélgetést csevegés céljából, bár az idegein lány, ezért még mindig jobb esélyekkel indul, sőt ezért sem veszi sértésnek azt, amiért mindenféle előzetes nélkül mellé áll és kérdez. Ismételten megnézi a fekete hajú lányt magának, érdekesnek tartja. * -Naxeldires vagy. * Jelenti ki egyértelműen. Persze nem annak okán, mert erre rájött, hanem ezen szak tagjaként ismernie kellene a nevet. Feltehetően így se sokra megy ezért még hozzáteszi. * -A leghíresebb nekromata, példás boszorka. Talán alkimista lennél? * Vetette fel a lehetőséget, de nem még akkor sem érthető minek okán maradt ki a lánynak eme ismeret a tarsolyából. Elhelyezi a virágot és lassan visszaindul a kúria felé. * -Evangeline Elovics, Nekromata.

* Shana kicsit meglepődve, hogy milyen hamar vége lett a tölgyesi kirándulásnak, visszament a helyére, és lepihent egy kicsit, bár sok ideje nem volt, hiszen nem sokkal később, immáron kicsit jobban felöltözve indult el újra, nyughatatlanul járkálva, és felfedezve mindent. Mennyire furcsa, nem? Alig egy napja, hogy itt van, alig egy napja történt élete egyik legnagyobb váltása, és életében nem hitte volna, hogy ilyen hamar felfedezésre adja fejét, hogy megismerjen mindent, és mindenkit, legalábbis ami tőle telik, beilleszkedjen, és felvegye a tempót. Gondolataiban a szabadban járt, valahol messze, egy elhagyatott, kihalt, kopár vidéken, ahol esik az eső, fúj a szél, egyedül van, az arcán patakokban csorog le a meleg víz, mintha sírna, pedig nem. Lassan baktatott le újonnan felvett ruháiban, ki az udvarra, valahova oda, ahol még nem járt, és ez még elég könnyű feladat volt számára. Na nem baj, egy idő elteltével majd nem lesz az. Valahol a falak mellett tart, ott sétál, míg egy sötét kendős valakit pillant meg nem sokkal maga előtt, de még hallótávolságon kívül. Természeténél fogva kíváncsi, így követi, egészen egy vaskapuig, ami mögött megannyi sírt pillant meg. Már onnan érzi a finom ibolyaillatot, ami gyorsan eltölti az orrát, az agyát, a gondolatait, kihozva az addigi esős időből, és átvarázsolva egy virágos mezőre. Eközben erőt vesz magán, végig simít a kerítésen, majd kis tekintgetést követően belép a kapun, és szemével máris keresi a leányzót, természetesen még mindig kitűző, vagy szakra utaló nyom nélkül. Amikor beéri, egy ősi sír mellett áll, amire az van vésve, vagy írva, nem igen tudja kivenni, hogy Krastio Dragomir Miroslava. Ez vajon mit jelenthet? Oké, hogy egy név, de miért pont ezt kereste fel a szőke leányzó? Majd mindjárt kiderül, legalábbis Hannah reméli, hogy így lesz.*

- Miért pont ez a sír?

* Csak ennyit kérdez, nem kell több szó, magában pedig reméli, hogy nem valami rokon, vagy ismerős, aki ott fekszik. Bár a dátumból arra utal, hogy nem ismerős, azért ez nem olyan biztos, lévén mégiscsak vannak, akik évszázadokig élnek, vagy halhatatlanok. Összeszűkült szemmel hajol le, és takarítja le a sírt, melyre néhány levél ráhullott, hogy a lány rá tudja tenni a hozott csokrot.

* Eva már rég nem rótta le tiszteletét régmúlt idők nagy varázslóinak kiket érdemes számon tartani. Főleg ha az ember félvéla leányzója nekromatának szánta el magát. Fekete csipkekendő borítja szőke fürtjeit, s ruhája is teljes egészében az éj színeit tükrözik. A kovácsoltvaskaput könnyeden nyitja ki, s tizenhárom szál virággal a kezében indul el a sírok között. Az itt honos jellegzetes illat egyből megcsapta a lány orrát, ibolyák illata, ami a közben nyílnak. Céllal jött ide, méghozzá azért, hogy felkeresse Krastio Dragomir Miroslavát, a leghíresebb nekromatát. Igaz nem a példaképe viszont cseppet se árt ha jóban van vele. Ma még nem óhajtja feltámasztani, talán soha nem is fogja, de a sötétség erőit használva soha nem feledkezhet meg az elmúlás fontosságáról. Talán még Eva sírjára is fog valaki virágot vinni, ha más nem akkor a szél. Szoknyája szegélye a földet söpörte olykor beleakadt egy-egy növénybe ami ismeretlenek sírhelyén burjánzott el. Jobb kezén a szokásos kötés látható volt, csuklótól könyékig, mert ruházata csak vállig takarta karjait.*

*Egy kissé idegesen ácsorog a temető bejárata előtt, majd vesz egy mély levegőt, lehunyja a szemeit, és egyszerűen hagyja, hogy a lépései mind tovább és tovább vezessék. Volt egy furcsa, hosszú beszélgetése nemrég, és úgy véli, kell egy hely, ahol kiszellőztetheti a fejét. Lassan, tétován pislog fel az égre, miközben jobbjával szorosan belemarkol farkasa bundájába, aki közvetlenül mellette sétál, egyrészt melegítve a lányt, másfelől támogatva őt.* -Nem tudom kölyök.. tényleg nem.. *súgja maga elé a lány, immáron lehajtott fejjel, miközben csak sétál a murvával felszórt úton. Farkasa folyamatosan a helyet pásztázza és hallgatja, hiszen tudja, hogy a lány jelenelg nagyon is gondolkozik, éppen ezért nem nagyon fog tudni figyelni az esetlegesen közelgő dolgok elől. Akkor is, hogyha a mágia egy része nincs rá hatással. Lassan megáll az egyik sír előtt, és csak nézi.* -Nem dönthetem el, mikor és ki megy el. Tudom. Nehéz dolog, ha valaki a halál angyala is egyben. Neked mindig nehéz lesz. *a lány csak biccent, mert a farkasnak teljességgel igaza van. Nem találja mindig a vigasztaló szavakat, hallgatni jobban szeret, nem érzi úgy, hogy bármit is mondania kellene. Akkor sem, ha nagy a baj. Akkor sem, ha kicsi. És akkor sem, hogyha már megtörtént a baj és valakinek szüksége van arra, hogy váltson vele néhány szót.* -Furcsa ez a halál.. sosem értettem, miért reagálnak így az emberek. Utána jobb lesz nekik. Ebben hiszenk is. Akkor miért sírnak..? Miért fáj az elválás? *a farkas felpislog mély, mogyoróbarna szemeivel a lányra, majd félredönti a fejét. A lány szemöldök és homlokráncolva vonja meg a vállait.* -Majd ha találok egyet, megkédezem tőle. *jut el a végső, megváltó követeztetésre, miközben lassan a temetőből kifelé fordul, érezhetően kivételesen nem fél idebent portyázni, farkasa mellett. Most megnyugtatja a hely. S hogy meddig bóklászik még itt, töprengve, beszélgetve, krédezősködve? Talán még ő maga sem tudja.*

Vendég

*A lány "hatalmas" lelkesedését hallva felnevet.* - Ezt úgy értelmezem, hogy rohadtul nem zavar, szóval oké. Ha már egyszer úgyis itt van... *Beszéd közben az ölébe emeli a tokot, és néhány mozdulattal kiszabadítja a hangszert. Láthatóan a sima gitár és az elektronikus gitár keveréke, Mike-tól kapta anno. Az egy hónapra bólogat, és közben elkezdi pengetni a húrokat. Nem játszik hangosan, vagy egy konkrét dallamot, csak úgy... penget. A vidékire felhorkant, és elvigyorodik.* - Hát, New York-hoz képest talán vidék, de ehhez képest metropolisz: London. Azon belül is a város mélye... *A kérdésekre csak ismét amolyan "vonzóvagyok-ésezttudomis" típusú vigyorral válaszol.* - Óóóó, tetszeni minden tetszik... Bár mikor álltál, jobb volt a kilátás. *Aztán kissé oldalra dönti a fejét, és még szélesebben elvigyorodik.* - Bááár, ha jobban megnézem...

// Fagy //

Vendég

-Játssz. *Mondja a lány, bár neki aztán teljesen mindegy, annyira nincs oda az ilyen dolgokért... Amikor visszakérdeznek, hogy mit takar a nemrég, akkor csak vállat von.* - Úgy egy hónapja kb. * Válaszolja, majd jön az újabb kérdés, mire elvigyorodik.* - New York-ból jöttem. *Mondja, ami azért nincsen olyan közel, maga sem tudja, hogy mit keres itt.*-És te? Eléggé vidékinek tűnsz... *Jegyzi meg a leányzó... Viszont, amikor Patrick megbámulja, akkor félrebiccentett fejjel kérdez a lány.* - Na, mi van mit nézel? *Kérdezi, miközben újra leül a kanapéra, ám ezúttal nem "fekszik" el.*- Mi nem tetszik hadd halljam. *Kérdezi Michelle az már egész más kérdés, hogy tudja, hogy a fiú miért nézi annyira. De, hát...

Vendég

*Határozottan tetszik neki a vigyor, úgy tűnik, egész jó kaliberű valakibe futott bele. De persze majd hiszi ha látja... Még korai lenne elkönyvelni jó fejnek a csajt. A kérdésen elvigyorodik, és bólint.* - Gitárnak hívják és igen, méghozzá elég jól. Esetleg játsszak valamit? *vonja fel a szemöldökét.* - Michelle, örvendek. A nemrég mit takar? Mert azt hiszem, hasonlóképpen elmondhatom magamról... Bár, szinte ijesztő belegondolni, de már negyedik vagy ötödik hónapja vagyok itt... Hihetetlen *rázza meg a fejét. Őt aztán nem zavarja a lazaság... Elvégre a normális környezetében körbeveszik a laza emberek.* - Honnét vetődtél ide az isten háta mögé? *érdeklődik. Szereti a helyet, nem kérdés. De attól még Londonhoz képest az isten háta mögött van... A megjegyzésre felhorkant, és bólint.* - Az. De ezt a muglikról is el lehet mondani.... *Zöld szeme figyelmesen követi a lány lépteit a kukáig és vissza, szinte már azt is lehet mondani, hogy bámulja. De persze ilyen helyzetekben sosem zavartatta magát.*

Vendég

-Ezek nem normálisak! *Fakad ki a leányzó, miközben lapoz egyet az újságban, amikor viszont benyitnak és még egy kérdést is szegeznek neki, akkor a lány az ölébe teszi az újságot, majd úgy pislant a másikra.* - Felőlem aztán. *Mondja, sokat sejtő vigyorral az ajkain, majd tekintete a gitár tokra téved.* - Tudsz is azzal az izével játszani? *Kérdezi meg, majd a másik bemutatkozik neki, mire ő is megteszi ezt.* - Részemről Michelle. Nemrég érkeztem... *Mondja el ő is a bemutatkozást. Nos, látni rajta, hogy eléggé laza a lány, csak nehogy szétessen... khm. Mindenesetre újra a kezébe veszi az újságot, gyorsan átfut az utolsó híreken is majd az asztalra dobja.* - Szánalom, ami a varázsvilágban megy. *Jegyzi meg, majd macskás szemei a másikra siklanak. Kiveszi a szájából a rágót, majd a kanapé belsejébe akarja tömni, de inkább feláll és elsétál a kukához.*

Vendég

*Egy szőkés hajú fiú érkezik a társalgóba, kezében egy gitártokkal, ami a gitáron kívül egy vékony könyvet is rejt. Még nem igazán döntötte el, mit tervez csinálni, úgyhogy több eshetőségre is felkészült. Persze azt sem bánná különösebben, ha találna magának valaki értelmes embert, akivel lehet "társalogni". Ha már egyszer Kamen így felszívódott. Megcsóválja a fejét, majd benyit a helyiségbe. Egy gyors pillantással felmér mindent, és egyből megakad a szeme egy lányon. Elismerően végigméri, majd kényelmes léptekkel odasétál hozzá. Rajta egyébként egy koptatott farmer van, lábán kondi, felül pedig egy zöld rövid ujjú és imádott szürke kabátja. Amikor odaér a kanapéhoz, megköszörüli a torkát, és elbűvölő vigyort villant a másikra.* - Helló, csajszi. Ugye nem gond, ha csatlakozom? *kérdezi, és ha választ kapott, lehuppan a kanapéra, persze csak miután a gitárt nekitámasztja az ülőalkalmatosság karfájának.* - Egyébként Patric Morgan. Pat *kacsint.*

Vendég

*Kopogások verik a Naxeldires főhadiszállás folyosóját, sőt talán még valami halk beszédet, vagy inkább el-elharapott dalszöveg részleteket is kihallhatunk. Michelle nem is olyan rég érkezett az iskolába, ám ő máris otthon érzi magát. Mondjuk a lány egész megjelenésén érezni, hogy határozott személyiségről van szó... Hát mindegy a lány most -mint már említve lett- a Naxeldires főhadiszállás felé igyekszik, azon belül a társalgót célozza meg. Ruházatát tekintve egy feszülős naci van rajta, mely tökéletesen kiemeli a lány hosszú és karcsú lábait. Magasságát tekintve egy olyan 178 tuti meg van, nem hiába akart modellkedni... No, de visszatérve a ruhára, a lábán egy fekete divatos bakancs van, felül pedig egy fekete bőrdzseki az alatt pedig egy mélyen dekoltázsólt felső. Lassan-lassan eléri a társalgót, ahova be is nyit, majd szürkés szemeivel rögtön a házkupákat kezdi el nézegetni.* - De rossz. *Mondja maga elé, miközben még a fejét is megcsóválja, mindenesetre ledobja magát a kanapéra, majd a kezébe veszi a friss napilapot és azt kezdi el olvasni.*

* Még mindig mosolyog saját szavain.*- Sétálgatok mert jól esik.* Végighallgatja a lányt és elmosolyodik.*- Elhiszed hogy lehet hogy te halnál meg hamarabb?*- nevet egy sort majd leveti a kardigánját megmutatva így a kis toppot amit visel és a harminc centis sebet a bal alsó karján.* - Most megyek, de remélem még találkozunk.* Szól lerakja a földre a kardigánt és faképnél hagyja a leányzót.*

-Ne legyél már nevetséges.*Legyint mérgesen, de bővebb magyarázattal egyelőre nem szolgál.*-Egyébként mit keresel itt?*Nála ez normális kérdés, nem akar bunkó lenni. Az nem az ő stílusa. Látja, hogy a lány nem ijedt meg tőle, ezért arra gondol, ha legközelebb ijesztgetni akar valakit, akkor majd valami olyan helyre megy, ahová a gyenge idegzetűek járnak. Hallgatja a lány szavait, és közben vigyorog. Majd ha az befejezte a roppant érzékletes előadást, megszólal.*-Nem foglak megölni, mert nem akarok elkerüln innen. Bár ha megöllek, lehet, hogy nem úszom meg annnyival. Szóval ha annyira meg akarsz halni, máshol kell elintéznünk.*Jelenti ki. Nem tartozik abba a kategóriába, aki szereti a szabályokat, de ez mégis más.*