Naxeldir főhadiszállás - Társalgó, Belső udvar, Temető

First topic message reminder :

Társalgó:

A sziget legtávolabbi pontján helyezkedik el a temető. Ahogy haladsz a sírok között, a márvány fejfák vádlón merednek rád. Ibolyaillatot sodor feléd a szél, és földszagot… az elmúlás illatát. A hold sápadt fénye megvilágítja lépteidet, ahogy közeledsz a fehét kaviccsal felszórt feljárón végcélodhoz, a kriptához. A Vértorony kiemelkedik a temető komor épületeiből, csodás a maga nemében. Amikor belépsz, áhitat tölt el, miközben betaszítod az ódon kétszárnyú vaskaput. Kopogtató persze nincs, aki avatatlan, úgysem él soká. A falak komor mementói a letűnt korok sötét praktikáinak. Felfelé csigalépcső vezet a Holtak Őreinek Alapítójának rezidenciájába, ahol szinte sosics jelen, és nem is érdemes zavarni. Ha mégis felmerészkedne egy diák, egyátalán nem biztos, hogy fent találja, és kellőképpen jó indok kell arra, hogy miért is zavarják nyugalmát. A nekromanta hallgatók számára kijelölt helyet az alagsorban találod. Miközben sétálsz le a korhadt lépcsőn fohászkodsz, hogy meg ne csússz, mert a következő alany a boncasztalon te leszel. Végül éppségben lejutsz, és körül tudsz nézni. Maga a kripta pincéje egyetlen nagy teremből áll, no meg néhány apróbb kiszögelésből, amik kisebb termekbe vezetnek. A terem közepén vérvörös pentagramma pulzál, a csillag csúcsaiban fekete gyertyák égnek jelezvén, hogy az idézés készen áll. A pentagramma balján boncasztal, mellette szerszámok előkészítve a műtétre. Az asztal mögött kicsiny kamra. A krematórium. Amíg nem birod a szagot, nem tanácsos belépned.
A terem másik végéből nyílik egy amolyan kisebb társalgó, ahol a zord körülmények ellenére le lehet ülni, puha kanapék és székek várják a diákokat, hogy megbeszélhessék sötét terveiket.
Végül még egy termet találhatsz, ha jól körülnézel. A főterem szemközti ajtaja a gyakorlatozó terembe nyilik, ahol a nekromanta igéket lehet gyakorolni. Itt van néhány kiséleti bábú, akik hasonlóan reagálnak, mint a valódi emberek. Megkönnyebbülten sóhajtasz fel, hiszen hazatértél… A teleport, ami idehozott, ugyanúgy vissza is visz, ám tudnod kell, a Főhadiszállás csakis így közelíthető meg, ha valaki egy könnyű sétára vágyra gyalogszerrel közelíti meg a temetőt, lelke örök időn át fog kísérteni az Árnymaradak-mocsarában... Ha azonban egy nekromanta tanonc a közös társalgóban ráfúj a denevérre, amely a sarokban gubbaszt, a temető előtt találja magát. A visszajutás pedig hasonló. A vértorony társalgójában is található egy denevér, ami a labirintus társalgójába visz vissza.

További leírás:
A Naxeldires diákok társalgója nem épp puritánságáról híres. Az ajtó fából van, méghozzá gyönyörűen feketére lakkozott magyalfából. Ezen még díszeleg egy vörös színű, kitárt szárnyú denevér is, jelezve, hogy ez a hely a Naxeldires diákok gyülekezőhelye. Kitárva az ajtót, azonnal a kandalló szúr szemet a belépőnek, amiben minden este ropog a tűz, legyen akár tél, akár nyár. Utána a bőrfotelek sokasága jön be a képbe, ugyanis egy bükkfaasztalnál egy-egy bőrfotel látható, de van, ahol négy is körülvesz egy hosszabb asztalt. A terem jobb sarkában egy hosszabb bőrkanapé terül el, előtte egy asztal, azoknál egy fotel.
A falon a két híres nekromanta, Krastio és Varvara, valamint a kegyencek által legyilkolt halott Naxeldiresek képe látható.
A kandalló fölött egy pergamenen van felragasztva a falra, amin az olvasható, hogy:
Gratulálunk a Naxeldir szaknak páratlan teljesítményéért, amit az első és második évfolyamban nyújtottak a szakkupa megnyerésével
Az Igazgatók

A pergamen alján pedig a Naxeldir szak jelképe a denevér rajzolata található.
Ha bárki kikapcsolódni vágyna, esetleg egy kicsit elmerülne magában, hát itt megteheti. A társalgó szívesen várja a Naxeldir beavatottjait, hogy itt töltsék el szabadidejüket egyedül, vagy szaktársaik között.

Belső udvar

A belső udvar a Naxeldir kastélyának egyik gyöngyszeme. Kilépve ide friss levegő árasztja el a tüdőt, növényillattal keveredve. Három sétálóutat választ el egy-egy bokorfal, de végül mindegyik egy helyre vezet: a központ részbe. A sétálóutak mentén fák adnak árnyékot napos idő esetén, néhány faragott pad áll ezek tövében a pihenni vágyók részére. A központi rész kör alakú, padokkal kirakva, közepén egy hatalmas almafával, ami ismeretlen okokból nem ad egyik évben sem termést. A legjobb hely, ha egy diáknak nyugalomra van szüksége, vagy ha csak kilógna ide szaktársával együtt azért, hogy kettesben legyenek. Akár még házi írás is lehetséges ebben a nyugodt környezetben. Este kísérteties lidércfények világítják meg a helyet, ami a központi részben látható, az almafa közelében.
A természet által nyújtott látványt csak a Naxeldires kastély falai törik meg, amelyek úgy magasodnak a diákok fölé, mint egy óriás a koboldhoz mérve.
A Belső udvarban nem engedélyezett a varázspárbaj, ugyanis egy elvétett Lacarnum és már lángra is lobbanhatnak a fák és a bokrok. Minden Naxeldires diák bátran jöhet ide, ha egy kis nyugalomra vágyik, a Belső udvar ezért lett kialakítva.

Temető

A kastély mellett kis kovácsoltvas kerítéssel körülvett temetőre találsz. Ahogy haladsz a sírok között, a márvány fejfák vádlón merednek rád. Ibolyaillatot sodor feléd a szél, és földszagot… az elmúlás illatát. Bíztató kezdetnek hangzik, igaz? Pedig az is könnyen megeshet, hogy te is itt végzed majd egy szép napon. Névtelen sírok, lekopott, ősöreg feliratok, de talán neked is jobb, ha nem tudod, hogy ezek a sírok mit, vagy éppenséggel kit rejtenek. Néhol nagyobb síremlék, eltört kőtáblák, szinte csalogatóan, hívogatóan állnak ott magányosan, vagy kisebb csoportokban. A feléjük hajoló, öreg, száraz fák olyanok, mintha a lelkek egészének súlyától hajoltak volna meg, és nem lehet tudni, meddig bírják még. Ahogy átsüt rajtuk a holdfény, árnyékuk minduntalan megnő, és a hideg futkos a hátadon, hacsak a semmiből előbukkan, hosszú, csontos ujjú halál kézfejének képmását fedezed fel az egyik sírkövön. A szél hűvösen, vagy éppen csípősen mar beléd, mintha el akarna űzni, de egyszerre bátorítana arra, hogy merészkedj csak minél beljebb. Pont úgy viselkedik, mintha magának akarna, hogy te is itt végezd, halkan súgja a füledbe a túlvilág hangjait. Bagolyhuhogás, sikoltások, vég és kezdet nélküli hangok lágy szerenádja vár rád minden egyes alkalommal, amikor belépsz ide. A temető általában kihalt, nyugodt hely, egy nekromantának igazi meghitt, békét sugárzó rész, ahol gondolataiba tud merülni, és pihenni tud. De vajon neked van hozzá merszed, hogy megzavard az elhunytak nyugalmát puszta jelenléteddel? Csak gyere közelebb, ne félj, vagy ha mégis, akkor inkább fuss el és vissza se nézz...
A temető egyik eldugott sarkában találhatsz rá az emlékhelyre. Nem nagyon hivalkodó, őrzi gazdájának sajátosságait, aki sosem szerette a fényt, vagy a pompát, valamint a feltűnést. Egy kisebb, fehér murvával felszórt, de száradt fűvel néhol-néhol benőtt ösvény vezet el a temető ezen részébe. Fekete márvány szobor áll egy kisebb, szintúgy márvány talapzaton, de a talapzat színe nem ugyanaz a mélyfekete, amiből a szobor készült. Inkbáb halványabb, sötétszürke színű. Rajta egy ezüst táblán vérvörös betűkkel áll azok, amiért az emlékmű idekerült.

Krastio Dragomir Miroslav, a leghíresebb nekromanta
1504. március 18. - 1978. december 19.
1896. augusztus 7.-én megmentette saját faluját

A nekromanták híres boszorkányának síremlékét is megleled a temetőben. A legvégében egy elkorhadt fa árnyékában lelsz rá.

Varvara Marina Profenkovoj
1732 - 1755

Ez áll egy egyszerű márvány síremléken, aminél minden nap található friss virág. Láthatóan sokan fordulnak meg itt, hogy a nagyszerű és félelmetes boszorkányra emlékezzenek. Őt tartják a leghíresebb nekromantának, életének rövid történetét itt olvashatjátok.

További leírás:

Egy gyönyörű kovácsoltvas kapu választja el a Holtak birodalmát az élőkétől. Bár mindig nyitva áll, mégis annyira más a levegő odabent, hogy aki átlép rajta, úgy érzi más világba került. Vízköpők figyelik fentről, szám szerint kettő. Ijesztő pofájukkal még a legbátrabb emberek szívébe is rémületet csalhatnak, de nem a Naxeldires diákokéba. Föld és az elmúlás édeskés szaga keveredik némi növényillattal is, ugyanis az a néhány sír közelében nőtt virág eléggé jellegzetes szagot áraszt. Körülnézve először úgy gondolhatja az ide betévedő személy, hogy csak sírok vannak mindenütt, semmi érdekes. De ha kelet felé tekint a szeme, megláthatja Krastio Dragomir Miroslav életnagyságú, részletes, fekete márványszobrát. A nekromanta tiszteletére lett emelve, bárki leróhatja kegyeletét iránta, aki úgy érzi, hogy fejet hajtana az előtt a férfi előtt, aki megmentette saját faluját a veszedelemtől, és ezzel érdemelte ki magának kiemelkedő hírnevét.
Ám a másik irányba, nyugat felé Varvara Marina Profenkojov kriptája látható. Márványból készült, de az idők során annak fehérsége megfakult. A kripta előtt található síremléken mindig friss virág található, hogy emlékeztessen a leghíresebb nekromantára.
Varvara kriptájába nem lehet bejutni, ugyanis egy leláncolt kőajtó védelmezi a külvilágtól. A rozsdás lakat már jó ideje kitart, némi mágia-ellenállása is van.
A temető többi részén elszórva kripták találhatóak, de azokban nincs semmi érdemleges, ami említésre méltó lenne. Az északnyugati sarokban egy összeomlott kripta látható ezen kívül, szinte minden sír ép, de jó néhányról már lekopott a felirat, vagy nem lehet érteni a szöveget.
A temető mindig nyitva áll azon diákok számára, akik élvezni kívánják a holtak közelségét.

*Visszaérkezve a hosszú útról. benézett a temetőbe hogy, végignézze a változásokat sétálgat. Gondolataiba mélyedvén egyszer csak észrevesz egy új és ismeretlen alakot amit az ott üldögél egy szoborral szemben. Odasétál a számára idegenhez lassan és bizonytalanul. Nem merte megszólítani elsőre csak figyelte a reakciót és várt némán.

Vendég

*Mélyet lélegzik, beszívja az ibolya és a föld illatának furcsa keverékét; az elmúlás sajátos illatát. Törökülésben ül, Krastio síremlékével szemben, felnézve a szoborra, némán, kifejezéstelen, kissé talán szomorú arccal. Mellette vadmacskája fekszik összegömbölyödve, a mókus pedig eltűnt valahová. Nem szólnak egymáshoz, most némaság uralkodik rajtuk, közöttük. A macska szeme csukva, mintha aludna is. Sejteni sem lehet igazán, hogy daimón, legalábbis az nem találhatja ki elsőre, aki nem ismeri a lányt. A lányt, kinek szőke haja most kibontva omlik a vállára, és aki szokásos fekete ruházatát viseli; egyszerű, fekete, hosszú ujjú póló, és fekete farmernadrág. Egy összehajtott, fekete pulóveren ücsörög a földön, és... gondolkozik. Mereng, emlékezik, vagy ki tudja. Annyi bizonyos, hogy csendben van, és egészen mozdulatlanul ül a szoborral szemben.*

- Karácsony éjjele. Bizony.
* Bólint a szellem lány, majd a mosómedve oda ballag mellé, és leül. Vagy lehasal. Anezka nézi a fiatal lányt.*
- Tizennégy. Én akkor már a kolostorban szenvedtem, mert madarakat, és kis állatokat élesztettem fel.
*Bólint, majd ismét vissza kanyarodik az előző mondatra.*
- Karácsony éjszakáján hívott magához az Úr. Tüdőgyulladás vitt el. És egyéb csúnya, akkoriban gyógyíthatatlan betegségek. Tudod... volt itt nem messze egy földesúr, úgy hívták, hogy Ivan Bratovics. Ő próbált orvosokat is hozatni. Hispániából, Albionból, Itáliából, még Germániából is. De semmi nem segített már akkor. A szervezetem annyira leromlott...
* Mondja halkan, ajkain alábbhagy a mosoly. De cseppet sem szomorú a kifejezése. Már beleszokott abba, hogy halott, és hogy neki az már természetes. Annyira természetes a haláról beszélni mintha csak más a születéséről beszélne. Majd felpillant a lányra.*
- Valóban későre jár. Jobb lesz ha valóban pihenni térsz. A temetőből kikísérlek. Biztos ami biztos.
* Mondja majd feláll, és abban a pillanatban a mosómedve is pattan. Mind a ketten a lányt kísérik ki a temetőből, majd mikor ő elment, vissza sétálnak a sírhoz*

*Eli elgondolkodva hallgatja Anezkát, majd amikor a lány sírjához érnek, érdeklődve pillantgat. ~De gyönyörű... én is kedves szellem leszek~ vigyorog magában a lány, aztán egyből elkomorul. ~Ezt a hülyeséget... látszik hogy este van.~ Jön a következő kérdés.* Még csak pár hete lettem 14... van időm *Vigyorog a fekete hajú, majd közelebb lép a sírhoz. Egy pillanatig néma, nyugodt csend lesz, aztán a lány hirtelen hátrál egy apró lépést.* December 25.? *Fut ki a száján mindennemű gondolkozás nélkül, majd beleharap az ajkába. ~Áh, ez nagyon illedelmes, beszéljünk arról, hogy mikor halt meg... ügyes.~* Ö... ü... bocs... *Kezd dadogni, aztán megunja a hangját. Felnéz az égre, és ásít egy hatalmasat - a kezét természetesen a szája elé rakja. Csak akkor veszi észre, hogy milyen álmos is valójában.* Szerintem nekem vissza kéne menni a szobámba. *Pillant még utoljára a nőre, és elmosolyodik.* Remélem még találkozunk, de ez most nem sablon szöveg, tényleg szeretnék még beszélni veled. *Kuncog, ahogy már elkezd hátrálni a temetőből.* Jó éjt! *Int egyet, és sietős léptekkel a kúria felé veszi az irányt.*

- Hát tudod... 1640-ben még más volt a világ. Akkor még...Nagyon az ördöggel azonosították a mágiát...
*Sóhajt halkan majd azért mosolyogva hátrapillant.*
- Én is amiatt lettem apáca. Mert... sajnos...
*A mosómedve utánuk iramodik, és játékosan körbe rohan Anezka körül. Lassan egy sírhoz érnek, Körülötte minden gyönyörű zöld, pedíg már erősen benne járnak az őszbe. Vadvirágok, és hiába van éjjel, egy két kisállat a sír mellett, meg a síron ugrándozik, meg játszik. Egy mókus, egy egér, egy patkány.*
- Itt vagyok én... testileg.
*Félre biccenti szép fejét, majd egy gyors mozdulattal, letolja a fejét takaró fityulát. Megvakarja a feje búbját. A haja szalmasárga lehetett életébe. Most is a szőkének valami fakó árnyalata. A síron két évszám. 1640.05.25 valamint 1658.12.25*
- Hát igen. Minden múlandó sajnos. De... nektek még odébb van ez. Sokára lesz.
* Leül a fűbe. És onnan néz a lányra. Lassan visszahúzza a fejére az apácák fejfedőjét.*
- Te hány éves vagy?
*Kérdi érdeklődve.*

*Eli az első kérdésen komolyan gondolkodni kezd.* Hát... valószínűleg igen, de ezen még nem gondolkoztam. Igen, biztos vagyok benne. *Válaszolja, és kissé elmosolyodik, ahogy a tájat fürkészi. A következő gondolatmenethez muszáj szólnia.* Valószínűleg ezek a szellemek a saját keserű múltjukat próbálják felidézni másokban... ha ők szenvedtek, hát mások is. A múlt egy kegyetlen dolog, az emlékek borzalmas tettekre ösztönözhetnek... *Már nem gondolkozik semennyit, csak mormolja maga elé, ha van értelme, ha nincs. Amikor Anezka a tanulásról beszél, kissé megint elmosolyodik.* Az idő mindent megváltoztat... *A fiatal nő elindul valamerre, és Eli gondolkodás nélkül követi. Úgy gondolja, bölcs emberre talált, és ő mindig is tisztelte és becsülte a tudó embereket.*

Nos... Értem... tehát vigyáztok a holtakra. Ez nemes dolog.
* Mondja mosolyogva, a szellem, majd lassan feláll, és felegyenesedik. Kicsit közelebb sétál Elisavetthez.*
- Tudod... sokakat rémiszt a halál gondolata. De... Nem olyan félelmetes ez, mint amennyire annak hiszik. De... lefogadom te sem a haláltól magától félsz. Hanem annak a módjától igaz?
* Kérdi kedvesen majd zafír szemei a lány arcát vizslatják. Érdekes, hogy sok pletyka kering a temető szellemeiről, és azt mondják, hogy gonoszak, és bántják a diákokat. Ezt meg is mondja a lány.*
- Azt hallottam, hogy az itteni másik két szellem gonosz.... De vajon.. mi késztet egy szellemet, hogy gonosz legyen? ha elvégzendő dolga lenne ezen a világon... az sem indokolná, hogy ártó kísértet legyen... nem értem. De komolyan nem.
* Csóválja meg szomorkásan a fejét a lány, majd ismét felpillant.*
- Nem tudom. Az hogy tanulsz, az dícséretes. Nagyon az. Jó dolog tanulni. Bár megtehettem volna én is. Szeretnék mostmár ilyen dolgokat tanulni mint ti... De azt az én időmben még mágiával büntették.
* Mondja csendesen, majd elindul a temetőben valamerre, remélve, hogy a lány követi.*

//Olvadunk//

*Eli figyelmesen hallgatja Anezka beszámolóját, majd mosolyogva válaszol a kérdésekre.* Nem félek igaziból... csak ijesztő kicsit a gondolat, hogy a legtöbb ártatlan lélek egyszer... egyszer ide jut. *Gondolkodik a lány, majd a további kérdésekre is válaszol.* Igen, itt tanulok... és mivel elég kezdő vagyok, nem-igen tudom, miért hívnak így minket. *Kuncog halkan.* És állítólag igen, a holtakkal vagyunk, vigyázunk rájuk... de nekem még sok mindent kell tanulnom *Néz a távolba, majd vissza a fiatal nőre. Végigméri az összes vonását, persze nem túl feltűnően, inkább csak néha-néha odapillantgatásnak tűnhet. ~Hasonlít valakire... nem tudom kire. De gyönyörű lány, az biztos~ gondolja, és szélesen elvigyorodik. Újra a távolba réved, ezúttal ott is marad a pillantása.

Vendég

- Zombikat? *Vonja fel a szemöldökét, majd megrázza a fejét.* - Hé, hova mész? Még csak hét óra, tíztől van kijárási tilalom, és a főhadin egyébként is lehet utána is tartózkodni... *Viszont ekkor visszaérkezik a madár. Ariana biccent, majd elveszi a jegyzeteket, aztán sóhajtva int a fiú után.* - Persze, menj csak. És még egyszer köszi a jegyzeteket, hasznosak lesznek majd. Szia. *Azzal ő elindul a másik irányba, a murvával beszórt úton egyenesen Krastio síremlékéig. Rég vitt oda levendulát... igen rég. Ezt most pótolja is, mielőtt visszasétál a kúriába... éppen ideje lesz, a végén még megharagszik a szellem, és nem kívánatos vendégnek nyilvánítja a temetőben.*

-Kaptam. Hú késő van nem szeretnék kikapni ideje a kastélyba menni. nem gondolod hogy be kéne menni. Na mindegy én nem akarom megvárni a zombikat vagy miket. Mentem Szia.* Ludvig épp ekkor érkezett meg a jegyzetekkel és Arina karjára csüccsent. Miután kivette karmai közül a papirost és vissza és vígan repült a kalitkájába ami Andris kezében lógott.*

Vendég

- Oh... értem. Én aranyvérű vagyok. *Ettől függetlenül nincs benne lenézés a mugliszületésűek iránt, egyszerűen csak megemlíti, hogy neki amúgy nincsenek ilyen gondjai.* - Tudod, Ravenwood család... gondolom akkor neked nem mond sokat a név, de eléggé nemes aranyvérű család Angliában. Az apám Jonathan Ravenwood. *Kissé ki is húzza magát; nem mondhatni, hogy úgy büszke az apjára, ahogy van, de azért... néha tényleg büszke rá, na. De ezek az esetek között nem szerepel Susanna megölése.* - Nem értem igazán. Akkor most kaptad, vagy a saját pénzedből vetted? *Félredönti a fejét, visszakérdezve a történetre, ami kissé zavaros volt számára.*

- A szüleim muglik. Lehet hogy az egyik ük ük ük ük és kitudja hanyadik ük apám varázsló volt de ez most mindegy, szóval vettem a... ne soroljam már fel megint! Az egyik ük apám pénzéből vettem. És kis korában vettem meg. Amióta kiderült hogy mágikus erővel rendelkeztem akkor kaptam a baglyot.* Fejezte be ezt a rövidke kis beszédet.*

Vendég

- Miért, mit csinálsz holnap? *Közben felkel a sírkőről, és kissé kinyújtóztatja a lábait, majd csak kihúzza magát, és újfent a fiúra pillant. Halkan füttyent a mókusnak, mire az hozzá siet, Ariana pedig felveszi, és a vállára helyezi.* - Igen, Darkness, a hollóm is elég okos, bár őt nem nevezném annyira a barátomnak. Ha állatokról beszélünk, mint barátokról, sokkal inkább Rupertet nevezem meg. *Halványan mosolyogva simít végig a mókuson; igen, neki ő a legjobb barátja... hiszen valamennyire Ariana számára a legjobb barátja él benne tovább.* - De Ludvig biztosan nagyon értékes állat, és jó barátok lehettek. Mennyi ideje van meg neked? A szüleidtől kaptad?

-Hogy én. Igen holnap nem érek rá. Igázábol még nem tudom még eldől. És ludvigra visszatérve. Ludvig az eggyik leg barátságosabb és ő rá minndent, ismétlem MINDENT rá lehet bízni.* Mondta fülig érő mosollyal mintha karácsonyra egy több galleon értékü seprűt kapott volna.* -Na jó azért lehetetlent még ő sem tud megcsinálni.* Mondta ismét most már tök normálisan

Vendég

- Igen, sejtettem, hogy nem hordod ok nélkül magaddal a jegyzeteidet... de majd át tudod hozni a Feketeözvegy hálóba? Tudod, harmadik emelet, mint az összes többi lány háló... *Ekkor viszont a bagoly felébred, és Ariana kissé félredönti a fejét, mikor az elrepül, majd elmosolyodik.* - Okos madár.. de persze még okosabb, ha valóban le tudja hozni a jegyzeteket. Bár a mocsár felett kell átrepülnie, ami nem veszélytelen mulatság... de biztosan nem lesz baja, repülve nem... *Elgondolkozva néz a madár után, majd visszafordul Andrishoz.* - Egyébként hogy telt a napod? Terveztél valamit a hétvégére? *Vadmacskája közben a mókus nyomába ered, aki persze szintén itt van a lánnyal; játszanak, eléggé jól érzik magukat.*

-Na nagyon jót kérdezel, s jegyzetem a táskámban az örökölt könyvem az ágyamban maradt. Pech! *Mondta Andris a felyére csapva mire Ludvig felébrett.* -Oh...Ludvig de szinte egy ídőzített szamurály vagy. Hozd ki a szobámból a jegyzeteimet és add át Arinának légyszives persze hozd is vissza.*Mire andris befelyezte a mondtatot egy kicsit ütközött a homlokuk mert Ludvig mindigy így búcsuzik gazdályátol és elröppent.*-Kösz Ludvig. Hát nem egy megbízható barát?

Vendég

*Felvonja a szemöldökét a túlzott türelmetlenségre.* - Hé, hé, ennyire nem érsz rá? Randid van, vagy mi a szösz? *Érdeklődik, miközben összefonja maga előtt a karjait.* - Igen, én kerestelek.... kellenének az elemi varázslatok ismeretés jegyzeteid. Én nem igazán figyeltem, bevallom, tudod, alsóbb évfolyamos óra, én meg már másodikos vagyok... de nem jegyeztem meg azt a vízteremtéses, vízfagyasztásos dolgot, és lehet, hogy szükségem lesz majd rá... sőt, biztos. Szóval ide tudod adni a jegyzeteket? *Tekintetét a fiúra függeszti, és úgy várja annak válaszát.*

-Na végre. Á semmi.*Válaszol a lánynak türelmetlenül*-Inkább veled mi van te akartál velem beszélni. *És Ludvigra nézet aki éppen alutt de ezt Andrist nem zavarta. Ismerte a madarat mert éppen nem rég lett jós és éppen hogy csak tud valamit a bagolyról multjárol és jövőjéröl.*

Vendég

*Futva érkezik meg a temetőbe, már egyenletes tempóban, nem túl gyorsan, inkább csak kocog. Szőke haja most lófarokba van kötve, ruhája fekete, és a vadmacska is ott lohol a nyomában. Nem hiányozhat tornacipője és ékszerei sem. Lelassít, mikor megpillant egy alakot, majd csókot lehel a gyűrűjére, aztán zsebrevágja egyik kezét - amelyiken a gyűrű van -, másikkal pedig a fiú felé int. Csuklóján ott díszeleg a vékony bőrpánt, a fókusz harcművészet lélektanáról.* - Heló, Andris. Bocsi, hogy késtem, csak volt egy kis dolgom... na, mi újság? *Az egyik sírkőre telepszik le, lábait keresztbetéve, és a fiúra pillant, várva szaktársa válaszát.*

-Na hol lehet már itt kellene lennie Exclamation

*Monda Andris mert éppen Arinával találkozna a temetőben. Az elöbb is nem sokkal pár nappal egy diákkal a temetőben találkozott késő este. Miért pont a temetőt választják a Naxeldír. Vagy csak ő a hülye mert mugli születésü?

- Igazad van. Tisztelik a holtak szellemeit. Ez nagyon helyes dolog. És azt mondod félnek tőle? Miért? Te miért félsz?
* Kérdi kedves mosollyal. Cseppet sem olyan, mint a másik két szellem a temetőben, akik ha olyanjuk van, bántják a diákokat. Nem. Ő nem. Őt a jóság aurája lengi körül. Az ember úgy érezheti, hogy a szőke szép szellem mellett semmi baja nem eshet. És ami tény az tény, Anezka meg is próbálná megvédeni azt, aki vele van. Semmi démoni üzlet, vagy egyéb. Neki ez a jelleme. Ő ilyen.*
- Igazából... Nem tudom. Én sosem féltem a temetőkben. Talán azért is van, mert a kolostorban, ahol nevelkedtem volt egy temető. És ott kellett mindíg átjárni, valahányszor mentünk valahová.
*Mondja múltba révedő csillanó zafír szemekkel. Majd mosolyogva tovább kérdez. Figyelt az elmúlt esztendőkben. De nem árt ha saját maga is kérdez.*
- És... te itt tanulsz a Holtak őreinél? Miért vagytok a Holtak őrei? Valóban őrködtök az elhunytak nyugalma felett?
* Kérdi. Hangjában semmi számonkérés. Szín tiszta érdeklődés. Közben a mosómedvével próbál játszani. Bár ez igen csak nehéz lévén áthalad a keze. De legalább a kis állat próbálja megfogni a kezét, és bele megy a játékba.*

//Fagy//

*Eli belenéz a lány szemeibe, aztán azonnal el is kapja a tekintetét. ~Hogy lehet valami ilyen gyönyörű?~ nyomul be az agyába egyből a kérdés, ahogy félve újra az elbűvölő szemekbe néz. ~Olyan bölcs, mintha... nem tudom... ez a lány mindent tudhat. A szeméből ítélve legalábbis...~ ámul a fekete hajú, és ahogy meghallja a csengő hangot, ebbe is kicsit beleveszik, de a szemeket még mindig nem tudja kiverni a fejéből.* Csak... sétáltam... *Rázza meg a fejét Eli, és az apácára pillant, aki egy mosómedve előtt guggol. A lány csak nézi a másikat, majd gondolkozni kezd a kérdésen.* Nem tudom igazán... az emberek tisztelik a halottakat. És félnek is tőlük, bár nem tudom, miért... néha én is félek. Ok nélkül. *Magyarázza, és rámosolyog az apácára.*

Anezka megérzései helytállóak. Valóban egy diák jött a temetőbe. Őt nem ismerik ezt tudja jól. Így egyik kezét leengedi, hagyja had lógjon belőle az olvasó.*
- Szia. Az én nevem... Anezka Sohol. Üdvözöllek téged Elisaveta. Örülök, hogy megismerhetlek. Noha kezet sajnos már nem tudok nyújtani, ahogy a ti illemeitek diktálnák.
* Mondja csengő, csodaszép hangon. A halál sem rontott semmit a szépségén. Hajdan gyönyörű lány lehetett. Rejtély, hogy miért lett apáca. Nem messze a szellemtől egy mosómedve talpal, majd odaáll a lány mellé, mintha csak valami daimon, vagy háziállat lenne. Anezka rá pillant, és elmosolyodik. Lejjebb ereszkedik.Mezitlábas talpai a hideg földre érnek, majd letérdel, és a kisállat felé nyúl. Az közelebb megy, és mintha a tenyerébe hajtaná a fejét.*
- Mi szél fújt erre téged Elisaveta? Bár. Sokan járnak erre. Mégis félellemmel vegyes tisztelettel járknak kelnek a temetőbe... Miért? Meg tudod nekem mondani?
* Kérdi érdeklődő tekintettel, ami így a lányra néz fel.*

*Eli ma is a temető felé veszi az irányt, de már valamivel ideillőbb öltözetben, egy sötétbordó talárban. Zöld cipője minden lépésnél kivillan, majd eltűnik. Mosolyogva járja az útját, amíg egy furcsa lány, vagy esetleg nőt pillant meg. Egy fiatal apácalány. A felnőttkora elején lehet, vagy esetleg a kamaszkora legvégén. Egy pillanatnyi tétovázás után felé veszi az irányt.* Hello. *Mosolyog lágyan, de most nem olyan szélesen, ahogy szokott.* Elisaveta Mira vagyok. *Mutatkozik be kedvesen, és a lány mellé lép, persze azért tisztes távolságra.*

Gyöngyház fény szellem lebben végig a temetőn. Érzi, hogy jönni fog valaki, akinek végre megmutatkozhat. Nem látták még őt. Így újnak nézhet ki. Ám már évszázadok óta itt nyugszik a teste. Bizonyára észrevették már a diákok, hogy nyaranta egy sír körül csodaszép selymes a fű, és állatok gyűlnek köré, mintha csak gyászolnák őt. És igen. Őt gyászolják. Azt aki a sírban fekszik. Ezt a tizennyolc éves apácalánt. Mert kétség sem férhet hozzá. Ő apáca. A ruha teljesen erről árulkodik. Noha a fekete már megkopott, a fehér meg gyöngyház fénnyé fakult. Lába nem éri a földet úgy lebeg el a sírok között. Év rá. Mint már évszázadok óta teszi. Csöndben, szomorkás mosollyal az ajkán. Semmi más.
- Pater noster, qui es in caelis,
sanctificetur nomen tuum...
* Zsolozsmázza, kezében lévő áttetsző olvasóján egy gömböt szorongatva.*