Belsirion - Homály alagútjai

* Érzem az illatát, szívének lassú dobbanásait. Ujjai örjítő lassúsággal cirógatják tincseimet, én pedig közel járok ahhoz, hogy önkéntelenül is felnyögjek. Végül is, lehet hogy mindez nagyon jól esik, azonban biztos vagyok abban ,hogy ha közelebb jönne hozzám, ha esetleg hozzám akarna érni, bekapcsolna a riasztó a fejemben és elmenekülnék. Őrjítő ütemben ütném a mellkasát, a vállát, apró kezeimmel és nem hagynám, hogy olyat tegyen, amit nem érdemel meg. Soha egyetlen férfi sem jutott még közel hozzám, az első csókomat nem adom csak úgy oda akárkinek. Azt akarom, hogy küzdjenek meg értem, hogy érdekes legyek valaki számára, hogy kedveljenek, ne csak úgy... ne csak úgy szórakozzanak velem és az érzéseimmel. Elhiszem, hogy ő nem éppen egyszerű eset, hogy a szülei, vagy épp bárki, tett arról, hogy ilyen érzelemmentes pokolfajzatot csináltak belőle. Jó lenne megváltoztatni, megmenteni, és elérni hogy tényleg foglalkozzon velem! Jó lenne, ha fontos lehetnénk számára, ha elérhetném, hogy többet gondoljon rám! Bárcsak sikerülne. Akkor talán lágyabb, kifinomultabbá válna, és akkor... talán akkor megérdemelné, hogy megcsókolhasson. *
- Amúgy sem elég teltek... és én... macska nem... * mondom szaggatottan, és próbálok elszakadni a pillantásától. Nagy nehezen kitépem magam a pillanat fogságából, és ő is ezt teszi pont akkor. Szárnyait meglebbenti, tollai kellemes szellőt kavarnak, majd indulásra készül. Szívem dobbanásai kezdenek kissé csillapodni, és most tényleg boldog vagyok, hogy menni készül. Még finoman hozzám ér, még a fülembe suttog, én pedig dermedten hallgatom csengő baritonját. *
- Majd odafigyelek, bár nem olyan ijesztő, mint hiszed... * mondom mintegy visszavágásképpen, majd mikor elszálldos hangosan kifújom a levegőt és remegve leülök a padlóra.
Meg kell változtatnom, meg akarom változtatni! *

*Szerintem egyáltalán nem ért meg engem. Sőt, kifejezetten meg sem hallja amit mondok. Vagyis meghallja, csak nem úgy, ahogy én akarom. Ez persze lehet azért is, mert az élete során soha senki nem foglalkozott vele kellőképpen. Belenevelték ezt a hozzáállást, azt, hogy jobb ha inkább saját maga dönt el dolgokat anélkül, hogy esetleg bízna, vagy éppen hinne valakinek. Mert nem feltétlenül kell valami mást keresni a háttérben, lehet hogy valaki úgy egyszerű és normális ahogy mondja. Én sem vagyok épp egy szadista alkat, de jelen pillanatban elgondolkodom azon, hogy vajon milyen varázslattal lehetne elkapnom és megráznom annyira, hogy a gondolatai visszazökkenjenek a normális kerékvágásba. Most tényleg! Lásson engem olyannak, amilyen vagyok, és ne kitaláljon valami hülyeséget. Hiszen én is tudom, hogy legbelül neki is szüksége van arra, hogy valaki szeresse, hogy elfogadja... *
[b]- Úgy látod, hogy szadista lennék? * szalad az egekbe a szemöldököm, és megmakacsolva magam inkább összepréselem ajkaimat, ezzel is magamba folytva az összes mondandómat. Nem hiszem, hogy sok mindent elérnék, ha leüvölteném a fejét, bár tény, valószínűleg nem is lennék rá képes. *
- Igen, végül is megérdemlem az Iris nevet, de a Lulut is. A Lulu számomra játékosságot fejez ki és tényleg nehéz a bizalmamba férkőzni, már ha a macskákhoz hasonlítasz. Bár szerintem nem vagyok egy olyan alkat aki... * mondom, majd befejezetlenül hagyom a mondatot, mikor ismét hozzámér. Pupillám óriásira tágul, arcát nézem, próbálom magamba szívni szépségét, finom érintését. Mennyire szükségem van a finomságra, a kedvességre! Soha nem gondoltam volna, hogy hiába tiltakozik az elmém teljességében, a testem fog dönteni mindenről. Talán pont ezért nem lépek hátrébb, egyszerűen nem tudok. Ujjait érzem a hajamon, keze tincseimmel játszik, én pedig megbűvölten nézem mosolyra szaladó cakkos száját. Testem megremeg és próbálok egy értelmes szót kinyögni, amit még tudok... *
- Nem ...

– Alkotás? Nos, igen! Alkotni szeretek, de én egy olyan dologban élem ki magam, amiben túl sokan nem… vagy legalább is azt hiszem. * mondom kissé zavarodottan, majd elgondolkodom szavain. Végül is én is azt akarom, hogy amit alkottam, az enyém legyen, a sajátom, és úgy tudjak vele dolgozni, ahogyan én azt elképzeltem. Igaz, a ruhák tervezésénél valószínűleg nincs szó semmi komplikált dologról, és az is valószínű, hogy én egyáltalán nem abban lelem örömömet, amiben ő. Kár hogy olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz.. bár lehet pont ez a szépsége ennek az egésznek.
Arcomra mosoly ül ki, majd immár kedvesen nézek az arcára. Végre kicsit megnyugszom, hagyok magamnak időt arra, hogy most én is kiélvezhessem a pillanatot. Ha már itt áll előttem, meg fogom nézni magamnak, hogy vonásai teljesen belém ivódjanak. Éjjel-nappal fel akarom tudni idézni arcának szépségét, vonásait, így tehát sötét tincseinek formáját, szemének csillogását, ajkainak teltségét mélyen elraktározom magamba. Mintha csak egy apró ládikába tenném ezeket a képeket és azt valahová mélyre ásnám… pont úgy helyezem szívem egyik legjobban elrejtett zugába.
A szellőzés kérdésére ismét zavarba jövök, majd mikor megemlíti a nevemet, és hogy mennyire kibabráltak velem, csak egy szájhúzással és összegörnyedt vállakkal meredek magam elé.
Tényleg olyan lennék, mint egy háziállat? Én nem érzem magam annak.
Én azt érzem, rendes lány vagyok, olyan, akit meg kellene becsülni. Olyan, aki répatortát süt egy hideg, havas délelőttön, aki a saját két kezével varrja meg az édesanyja menyasszonyi ruháját. Akinek nincs túl sok barátja, de aki a családjáért vagy épp azokért, akiket szeret, bármit megtenne.
Arcomon a sértettség száguld keresztül, és akármennyire is nem vagyok egy sértődős típus, nos most épp annyira határozottan nézek rá. A Lulu nevet én választottam, mert pont olyan, mint én vagyok. Vajon ő elgondolkodott már azon, az Aidan mit is sugall mások számára? Vagy épp az őt körüllengő kellemetlen „kénköves” bűz? A pokol katonája megjelent Isten lánya előtt… Pazar! *
- A nevem Iris Leighton Fane. Mivel nem szeretem kifejezetten az Iris-t, a Leighton meg nehezen kiejthető, és becézhető én Lulu lettem. Ez a becenevem. Nem kötelező tetszenie, de ettől még el kell fogadni. Bár ha számodra jobban tetszik más, ám legyen… hívj ahogy akarsz… Aidan. * jelentem ki határozottan, majd egy lépést hátrébb lépek. Elég volt az illúzióból, tökéletes teste és vonásai látványából. Mennyire egyszerűbb lenne, ha nem lennék úgy oda érte…
Basszus. *

// Úristen milyen baromi hosszú lett... :'D Na mindegy, Fagy... csak ezt akartam^^ //

– Szeretek valami új dolgot létrehozni, és nem is vagyok benne rossz… imádom az anyagokat, azokat keverni, létrehozni egy olyan dolgot, ami ritka, vagy épp valamiért kívülálló… a többi anyag közül… na meg a gólemek és… ilyesmik..* suttogom, és érzem, hogy valójában képtelen vagyok arra, hogy összetett mondatokat megfogalmazzak. Legalább is jelen pillanatban egyáltalán nem. Soha nem volt fiúm, nem fogtam senki kezét, még csak meg sem csókoltak, hát hogyan kellene reagálnom arra, mikor valaki ennyire közel jön hozzám? Érzem erejét, illatát, és lehelete lágyan cirógatja az arcomba hulló tincseimet. Önkéntelenül is nagyot nyelek és próbálok nem a szemének rabjává válni. Tekintetemmel a földet pásztázom, ám tudom, nem nézhetek oda örökké. Tudja ezt íriszem is, hiszen minduntalan visszatalál csodálatom tárgyára. Annyira szép, és én annyira tökéletesnek látom. Nem azért, mert az ami, hanem mert számomra minden sötét és negatív kisugárzásával együtt tökéletes! Szeretném megismerni, meghallgatni mit gondol a dolgokról, miért van itt, és hogy ki is ő! Hiszen még csak a nevét sem tudom!
Ismételten elvörösödöm, majd mikor a fényről beszél és megérinti arcomat egyszerűen bepánikolok. Ajkam elnyílik, már futnék, szaladnék innen! Hiszen hozzám nem szoktak hozzám érni, én nem az a lány vagyok, akit csak úgy levesznek egy ilyennel a lábáról. Jó, talán mégis, hiszen Ő ért hozzám, de ezt akkor sem lenne szabad. Nem ismer, nem vagyunk barátok, nem vagyok a barátnője…
Ó bárcsak az lehetnék!
- Öhm…öhm… kicsit igen… nem nagyon jár itt a levegő…. * suttogom, majd a kettőnk közötti intim pillanatot egy kérdéssel szakítom meg inkább, hátha ez ad némi menekülési útvonalat. *
- Egyébként Lulu vagyok, és neked mi a neved?

* Lélektükreim óriásira nyílnak, úgy figyelem a sötétséget, melyből előlép isteni alakja. Tegnap láttam először, és azonnal tudtam, ő más, mint a többi. Alakja sejtelmesen kúszott el mellettem az egyik folyosón, tekintete szinte perzselt, én pedig tudtam, elvesztem. Megtorpantam, majd mit sem törődve a következményekkel követtem őt. Muszáj volt ezt tennem, nem veszíthettem el a szemem elől. Sosem láttam még hozzá fogható férfit. Most pedig itt áll előttem, közel hozzám, egészen közel. Szívem hevesen ver, fülemben őrjítően hangosan érzem dobbanását. Fekete szárnyai a legcsodálatosabbak, és nem érdekel, ha a fekete szín lelkének mivoltát hirdeti, én akkor is őt imádom. persze ki vagyok én, hogy egyáltalán ilyet érezhessek, hiszen az iskola összes lánya szerelmet fog vallani neki! Ki vagyok én, hogy pont én legyek az az egyetlen, akit megajándékoz a társaságával, akit keresni fog pont azért, mert az és olyan vagyok aki. *
- Inkább az idézés… és átváltoztatástan.. * felelem remegve, majd ahogy közelebb lép megcsapja orromat mámorító illata. Nyeldekelve szívom magamba bőrének illatát, a kellemes pézsma illatú parfümöt, és szinte már remegve nézek az arcába. Olyan közel van, hogy csak egyet kellene lépnem és kezem máris mellkasára tévedhetne. persze sosem lenne merszem hozzá, azonban mégis. Soha nem gondoltam volna, hgoy egyszer ennyire közel kerülhetek hozzá! *
- Igazából egy rajzomhoz kell egy fegyver … és hát ezeket itt tartják… én szívesebben látnám őket a ragyogó napsütésben… bár gondolom te nem osztod a véleményem! *nézek végig sötét alakján, ruháin, majd szavaim miatt pír ül arcomra. Igazán remek kezdés.. *

* Őszintén megmondva, a frász tör rám! Mindig is rühelltem a sötét helyeket, meg azt, hogy itt állandóan felbukkanhatnak olyan alakok, akikre az ember lánya nem számít. Sőt talán még a fia sem. Mikor meghallom hangját, először fel sem fogom, mi történik. *
- Igazad van, én a finomabb dolgokban vagyok jó.. * automatikusan válaszolok, és elgondolkodom azon, mennyire érdekes is ez a fegyver, hogy még beszélni is tud, ráadásul velem kommunikál! Szemöldökömet összeborzolom, majd egy fürkész tekintettel a tőrre nézek, majd mivel semmi nem történik egyszerűen csak kiesik a kezemből a ceruza, és totálisan bepánikolva majdnem hanyatt esem felbukva a saját lábamban. Merlinre mondom, el sem hiszem hogy lehet valaki ennyire kaméleonszerű, hogy csak úgy beleolvad a környezetébe. Fekete körvonalat látok, halovány bőrt, majd mikor szemét is kinyitja, akkor annak fehérjét. Szívem hevesen dobog és egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy elhiggyem azt látom, amit látok. Remegő kézzel nyúlok a ceruzámért, majd egy apró krákogással megkeresem a hangomat is, csak hogy mégis jó legyen. Szeretem, hogy tudok beszélni, sokat, mindenről… és általában kedvesen. Az más kérdés, hogy ezt egyesek nem értékelik kellőképpen. *
- Öhm, helló! Esetleg nem jössz elő? Kicsit zavaró, hogy annyira a sötétbe vagy burkolózva.. * suttogom megszeppenve, majd a füzettel babrálok, csak hogy próbáljam leplezni zavaromat, és azt az érzést, amit kivált belőlem.. *

* Óvatos léptekkel közlekedem a nyugati szárny, eme hátborzongató részében. Nem igazán szeretek erre kószálni, valahogy túlzottan sivár, hideg és rémisztő ez a hely. Most azonban mégis kivételt tettem, ugyanis a fegyvereket szeretném szemügyre venni minél jobban. Kezemben az apró jegyzetfüzetet és ceruzát szorongatva igyekszem előre a fáklyákkal szegélyezett úton. Valami oknál fogva az elmúlt napokban olyan alakok jutnak az eszembe fantáziám legmélyéről, hogy kénytelen vagyok fegyvereket nézegetni a pontos rajzi megvalósítás miatt. Igaz, az ilyen dolgokkal nem kifejezetten szoktam foglalkozni, jobban szeretem a ruhák körvonalait, a nőies dolgokat, azonban most… valamiért egy kép a lelki szemeim előtt nem hagy nyugodni. Egy női alak, ki lovával együtt beleveszik a sivatag viharába. Homok lepi el, már-már körbe veszi, ő azonban világoszöld íriszeivel hátrapillant a válla fölött. Néhány tincse kiszabadulva úszik a szélben, hátán pedig különleges fegyverek csillognak, olyanok, amelyekről halvány fogalmam sincs hogy micsodák. Nem vagyok túl jó a harcos dolgokban, úgyhogy talán ezért is nem nagyon értek hozzá egyáltalán. Szükségem van arra, hogy láthassam őket!!
Lassan megérkezem a terembe. Annak végén hatalmas vaskapu fogadja a látogatókat. Elolvasva köszöntését, inkább nem kérek belőle, úgyhogy próbálom a tekintetemet elvenni róla és azzal foglalkozni, ami miatt idejöttem. Az egyik díszes tőrhöz sétálok, majd kinyitom az apró füzetkémet és bőszen rajzolni kezdek…
Igazán szép ez a fegyver.. vajon tényleg csak magamnak okoznék egy ilyennel sérülést? *