Sövénylabirintus

- Á, nem történt semmi.. bár igaz, nem éppen egyszerű.. * mondom egy hatalmas sóhajjal kísérve. Valójában tényleg nem szeretek erről beszélni. Mondjuk ha valaki tudná a teljes igazságot, akkor megértené. Ez egy olyan szégyenfoltja az életemnek, amelyre egyáltalán nem vagyok büszke. Tudom, nem az én hibám volt, de akkor sem szeretek erre emlékezni. A lezuhanó kocsi képe, anyám sikolya örökké bennem fog élni, és soha semmi nem fogja velem elfeledtetni. Lehet hogy nem jut eszembe minden nap, de tény, ez egy olyan átok, melyet örökkévalóságig fogok magammal cipelni. *
- Tekintsük halottnak? Hát ez nem úgy hangzik, mintha nem élne... * csúszik ki a számon, és csak reménykedem abban, hogy nem ültettem el a lány fülében semmilyen bogarat. Hiszen nincs jogom beleszólni az életébe, a múltjába, és lehet hogy az édesanyja tényleg halott, én pedig arra késztetem ezzel a mondattal, hogy esetleg a keresésére induljon, hogy nyomozni kezdjen. Lehajtom a szemem, majd mikor végre kezetfogunk a barátságunk jeleként keze a kezembe marad. A lányra mosolygok és tudom hogy az eddigi rossz kedvemet igazából sikerült kitörölnie. *
- Menjünk, persze, és remélem én is, hogy találkozhatunk még! * mondom, majd elengedem a kezét, és mutatok egy éppen szétnyíló indás részre. *
- Azt hiszem meg is van a kijárat! * mutatok a felbukkanó kastély körvonalaira, majd a lánnyal elindulok. *

- Hát igazából a saját gondolataim elől menekültem. Néha túl soknak érzem őket… mintha rám telepedének. * mondom, majd elmosolyodom a lány kíváncsi arcát látva. Annyira gyermekien bájos ez a kíváncsiság, és annyira kedves. Bells ilyen még, ő az aki észre sem veszi mennyire szerethetőek a vonásai, és hogy egy-egy pillanatban mennyire meg is tud változni épp ezektől az arca és mimikája. Ahogy a lány beszélni kezd, a fejemet felé fordítom és próbálok koncentrálni. Feje a karomba simul, én pedig most csak úgy hagyom hogy történjenek a dolgok. Kérdésére szemöldököm az egekbe szalad és egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy felállok és lelépek, ezzel is kitérve a válaszadás elől, azonban soha senkivel nem beszéltem még erről, kivéve Olivert és őszintén, jó lenne elmondani valakinek. Nagyot sóhajtok hát, majd megszakítva a lánnyal való szemkontaktust, magam elé révedek. *
- Az anyám öngyilkos lett, apámnak pedig van saját családja. Annak idején nem tartották megfelelőnek arra, hogy felneveljen. Így gyámot kaptam… elég sokat. Isabelle a sokadik, és az utolsó. Nagyon megkedveltem őt, olyan, mintha a nővérem lenne. Csak már régen beszéltünk… * fejezem be a mondandómat, majd ismét a lány felé pillantok. Őt is elöntik az érzések, és mikor az apjáról beszél próbálom megérteni. Isa is ilyen, bár ő nem az apám. Nekem is kellett a társaság anno.. hiszen nem normális ha egy gyereket meg akar ölni a saját anyja.. Így tehát bólogatok a lány szavaira és megpróbálok nem odafigyelni arra, hogy mennyire csillog a szeme mikor rám néz, és hogy mennyire hasonlóan bámul rám, mint Bells. *
- Amúgy igaza van az édesapádnak. Hidd el, lassan könnyebb lesz. Ahogy beilleszkedsz lesznek majd barátaid, sőt, egy már van is! Noah vagyok! * vigyorgok rá, majd bemutatkozásként felé nyújtom a kezem, hogy bátorítólag léphessek fel, és megszoríthassam az övét.*

//fagy//

- Megbántani? Nem, dehogy! Csak eszembe jutott mi elől is menekültem ide… akaratlanul.. Háhh.. ez hülyén hangzik! * mondom, majd vigyorogva a lányra nézek. Kezemmel megszorítom finoman ujjait, mikor hozzám ér, csak hogy érezze, tényleg komolyan gondolom. Nem bántott meg, nem tett semmi rosszat, csak én vagyok az, aki mindig mindent túlbonyolít. És ez leginkább a kapcsolataimra jellemző… legyen ott szó baráti vagy éppen párkapcsolati dologról. *
- Hát szerintem nem viselkedsz bénán, szóval ezt már verd is ki a fejedből! * mondom határozottan, majd a lány mellé huppanok a padra és kezemet végigfektetve a támláján a távolba meredek. Számat elhúzom, majd én is elgondolkodom azon, mi is történik velem, velünk, a világgal és úgy az érzésekkel. *
- Én sem érzem magam itt a legjobban, szóval nyugi, vannak az embernek ilyen periódusai. Én már hetek óta halogatom a levélírást a gyámomnak például. Pedig imádom, és lenne miről írnom, csak nem is tudom.. nem vagyok biztos magamban. És miért mennél vissza Londonba? Vár ott valaki? * kérdezem a lányt érdeklődve és remélem válaszol, hiszen a gyámos dologgal már így is annyi infót csepegtettem neki, mint amennyit még senkinek.. Milyen fura, hogy az élet tud olyan találkozásokat generálni, ami még engem is meglep! *

- Örülök, hogy megismertelek! * vigyorgom a lánynak, majd egy idő után észreveszem magam, és elengedem a kezét. Kissé remegve kiropogtatom az ujjaimat, majd még mindig az arcomon játszó félszeg vigyorral elindulok előre – vagyis amerre lehet, oldalamon a leányzóval. Mikor hosszú haja az arcába hull, kissé eltátom a számat, őszintén szólva, nem tudom nem azt tenni. Valami mágikus dolog egyszerűen… egyszerűen nem hagyja, hogy ne figyeljek rá, én pedig ettől nem érzem magam túl boldognak. Szeretem megismerni az embereket és utána eldönteni, hogy akkor őt most akkor kedvelem. Rossz lehet együtt élni azzal, hogy egy átok miatt az emberek mindig meg akarnak ismerni, még akkor is, ha valójában mi azt nem akarjuk. *
- Hát errefelé jártam… igazából agyaltam dolgokon, és fel sem tűnt, hogy itt vagyok.. * húzom el a számat, majd magam elé meredek és nézem a kavargó növényzetet, ami immár láthatóan önálló életet él. *
- Akkor gondolod, hogy nem szabadulunk egy ideig? Lehet igazad van… de te mit keresel itt? Mármint szintén elmélázó? * fordulok a lányhoz, és rámosolygok. *

* A Gondolataimból egy igazán érdekes érzés ragad ki. Míg én álldogálok és próbálom megfejteni ezt az egész helyzetet valaki nekem sétál, és ha már ott volt, akkor le is pattan rólam. Felvont szemöldökkel az előttem fekvő lányra nézek, majd azonnal a kezemet nyújtom, kérnie sem kell. Udvarias fiú vagyok én, egyértelmű hogy segítek! Sőt, ha kedves, akkor még a fejét sem fogom leharapni!*
- Persze hogy segítek, na gyere! * fogom meg apró kacsóját, majd mint egy tollpihét két lábra állítom. Nem, nem kifejezetten én vagyok a suli legerősebb embere, azonban magasságomhoz képest kellő mennyiségű társul így ezzel együtt már könnyedén felemelem. *
- Nem történt semmi! Amúgy Noah vagyok! *mutatkozom be egy kellemes mosollyal, ha már úgyis a lány kezét szorongatom, majd a mögötte lévő eltűnő utat nézem. *
- Hümm… te tudod, hogy lehet innen kijutni? * teszem fel a költői kérdést, és remélem nem fogunk ketten itt megöregedni és meghalni *

* A tegnapelőtti nap katasztrofális vége után egy kis sétára vágytam. Mostanában túl sok időt töltök azzal, hogy agonizálok, és Bells-en gondolkodom. Valójában talán az a legnagyobb problémám, hogy a dolgok nem igazán úgy alakulnak, ahogyan én azt vártam, vagy éppen szerettem volna. Tudom, tudom valószínűleg nekem túl nagyok az igényeim, azonban képtelen vagyok rendesen, és jól kezelni a helyzetet. Szeretem a dolgokat irányítani, ha minden úgy történik, ahogyan én azt elterveztem. Erre ő jön, és totálisan áthúzza az egészet, a számításaimat. Igen, most örülhetnék, hogy van egy lány, aki totálisan oda van értem, és akar engem, úgy ahogy vagyok – legalább is azt az embert, akit így elsőre felszínesen megismert. Baj, hogy ez nem tölt el örömmel? Baj, hogyha a normál szereposztás szerint akarom élni az életemet? Ő a nő, én a férfi! Nekem kellene udvarolnom, és nem neki! Akármennyire is próbálok nem ezen agyalni, nem tudom kiverni a fejemből ezt az egészet, és azt, hogy felkínálja magát nekem. Holott ez nem történt meg, csak az éreztetés… ez olyan, mint mikor valaki alábecsüli magát… áááá!
Nagyot sóhajtok, majd nem törődve merre járok, vakon elindulok. Az idő egészen kellemes, bár a kabát még akkor is kell, így hát magamra terítve azt, veszek bele a szép lassan körülölelő zöldbe.
Várjunk csak! Körülölelő? Hiszen az előbb még nem volt itt ilyen burjánzó növényzet!
Hátrafordulok, majd végignézhetem, ahogy a furcsa indák hálót fonnak mögöttem és ezzel új utat teremtenek. Labirintusba jutottam, remek! Már csak az a kérdés, hogy itt is maradok életem végéig, vagy sikerül majd kijutnom valahogy… *