Puma háló

- És te hogy megjegyezted. * Mosolygok vissza rá, pedig nem is biztos, hogy miattam került a dolog a hűtőbe, de azért jó úgy hinni mégis. Sophie aztán rendre int, pedig tudom ám én az illemet, csak néha jó rossznak lenni. Már majdnem végeztem is a dologgal, de aztán arrébb csúsztattam az asztalon, helyet hagyva a spagettinek.*
- Dehogy fölösleges, az máshova megy. Amúgy meg fél napja ehettem utoljára. * Mondom, de a végét már csak úgy magamnak, aztán nekilátok az evészetnek.* Kicsit játszom az étellel, a villára csavargatom, közben vigyorgok, majd a velem szemben ülő Sophie-ra nézek, aki szintén mosolyog, csak azt nem tudom min. A szemei olyan kifürkészhetetlenek. Vajon mire gondolhat? Biztosan arra, hogy viccesen nézek ki vizes hajjal, meg aztán az a szép lila monokli sem javíthat az összképen. Köszi Steven.. köszi.*
- Mi olyan vicces? * Kérdem incselkedően és félretolom a villát.*
- Rajtam nevet a kisasszony? * Kérdem és kisöpröm fekete vizes tincseimet az arcomból. Próbálok komoran ránézni, ami úgy érzem nem nagyon sikerült.*

* Sikerült úgy megkerülnöm, hogy nem vette észre. Hah, tündéket megszégyenítő módon teremtem mellette. Érzem ahogy megborzong, majd közli, hogy meg fogok fázni. Igaza lehet, de valahogy cseppet sem fázom. Sőt forrónak érzem magam. No nem vagyok lázas, csak a meleg víztől felhevültem. Vetek egy pillantást arra, amit Sophie készít. Még mindig nem mentem távolabb tőle.*
- Én fázom meg, pedig te borzongsz. * Mondom vigyorogva kissé kihívó hangszínnel a fülébe suttogva, aztán lassan eltávolodom tőle. A hűtőhöz megyek. Még szerencse, hogy azt épségben hagytuk a nagy kakaskodás közepette. Még csak be sem horpadt, és ezért büszke vagyok. Kinyitottam és kivettem a tortát.*
- Ezt is te sütötted? * Kérdeztem, aztán a Sophie melletti fiókokban elkezdtem keresgélni valami villaszerűséget. Egészen otthonosan éreztem magam, így, hogy kb én meg Stev rendeztük át a szobát.*
- Hah! * Kiáltottam fel győzelemittasan, amikor a negyedik fiók után megkaparintottam a villámat. Vidáman leülök ismét, és bár nem így szokták a sorrendet mégis a desszertnek látok neki először. Sophie biztos rám fog szólni, ha meglátja. De jól ál neki, ha mérgelődik, úgyhogy megéri rossznak lenni. Ha ha.*
- Úgy néz ki a szoba, mintha elhajítottunk volna egy gránátot. * Jegyzem meg, bár hangom inkább vidám mint bűnbánó, pedig az én kezem volt a dologban.*

- Amit akarsz. * Könnyedén legyintek aztán mellette termek. Én ugyan ne vagyok válogatós, ha rajtam múlna valószínű csak rántottán élnék, mert az evészetre nem fordítok sok időt. A tortára azonban odafordítom a fejem. Sötét sörényem a hirtelen mozdulattól a szemembe hullik, ki kell söpörnöm onnan.*
- Igen, az a legjobb. * Szélesen elmosolyodom, majd megcirógatom az arcát, aztán elindulok a fürdő felé. Az ajtóban még sokat sejtetően kacsintok rá egyet, de nem várom meg rá a reakciót, máris bezárom az ajtót. A kötéstől ugyan nem sima a vetkőzés, sőt a pólóm beleragadt az alvadt véres sebbe. Felszisszenek amikor kitépem onnan. A bordámon lévő kötést nem úsztam meg, hogy átázzon, de ennyi sérüléssel ugyan hogy zuhanyozzon az ember? Leszedtem hát azt is aztán sietősebbre vettem a dolgom. Már éreztem a spagetti illatát, úgyhogy kissé hanyag módon, kisiettem. A hajam vizesen a tarkómra tapadt, papucs minek? Éppen hogy a nadrágomat felkaptam, bár az övét azt valahogy elfelejtettem becsatolni. Lazán kivánszorogtam vizes lábnyomokat hagyva a parkettán kerülöm ki még a Stevennel összetört tárgyakat melyek a földön hevernek és igyekszem hangtalanul a konyhában sürgő forgó Sophie mögé kerülni. Hátulról átkarolom és mélyen beleszippantok a konyhát átjárta finom illatokba. Felsőtestem vizesen ér Sophiehez, ezt érezheti mert a cseppektől az ő ruhája is kissé nedves lesz.*
- Mikor lesz kész? * Kérdem aztán helyet foglalok az asztalnál. Ritkán készítenek nekem. A pubban megszoktam, hogy én szolgálom ki az embereket... Most jöttem rá, hogy utálom kiszolgálni az embereket. Meg úgy az embereket is utálom. A mostani helyzetet viszont könnyen meg tudnám szokni..*

* Azért merek ilyen nyíltan beszélni a dologról, mert már semmilyen hatással nincs rám. Nem vált ki belőlem érzelmeket, teljesen elhidegített és keménnyé változtatott az a pár év. Sokáig úgy éreztem, hogy csak az árnyékban élek. Nem törődött velem senki, senki sem szeretett, de nekem így volt jó. Jól éreztem magam. Nem kötődtem senkihez és szép lassan talpra álltam. Mivel nem voltak szeretteim, ezért nem voltak támadható felületeim. Nem volt gyenge pontom... most már van és itt ül az ölemben. Rámosolyogtam. Csak most jöttem rá, hogy órák óta nem is ettem semmit és, hogy már eléggé későre járt. Lassan hajnali kettő is lehetett, úgy elbeszélgettük az időt.*
- Késő van, ki kéne pihenni a nap fáradalmait. * Válaszoltam neki, aztán lassan kibontakoztam az ölelésből. Ahogy értelmeztem Sophiet nem zavarja, ha itt maradok éjszakára. A gyomrom azonban heves tiltakozásba kezdett, hogy most aludni menjek. Úgy sem hagyott volna békén.*
- Mit szólnál, ha rendelnénk valamit? Ha már a múltkori vacsink úgy is balul sült el? * Kérdeztem tőle, és az asztalhoz támaszkodva egyik kezemmel végigtapintottam a bordáimon.*
- Vagy villogtathatnád azt a híres főzőtudományodat. Azt mondtad tudsz. * Válaszoltam neki és mellé lépdeltem. Átöleltem hátulról majd hagyom, hogy nekiálljon csinálni valamit. Mialatt ő főz én kisajátítom a fürdőt és lemosom magamról a nap fáradalmait.*

* Egy biztos, Sophie nagyon ért ahhoz, hogy hogyan feledtesse el velem, ha dühös vagyok. Steven, a sérülés, a múltam, mindent elfelejtett velem egy pillanatra. Erre már ő is rájöhetett, hogy mi a módja, mert megcsókolt. Én elmélyítettem a dolgot és folytattam is volna, de ő előbb elhúzódott. Bizonyára meglepte amit apámról mondtam.*
- Ne sajnáld, én sem sajnálom. * Sokkal jobb az öregem nélkül. Jóformán semmit nem tudok róla, még azt sem, hogy él-e egyáltalán. Nem érdekel. Azok után amit velem tett többé nem akarom viszont látni. Talán a halálos ágyán majd a fejéhez vágok egy két dolgot. Kissé felhúztam oldalamon fekete ingemet, megmutatva ezzel atyám ajándékait. Szabályos hegek húzódtak végig. Ugyan már alig látszódtak, szépen be voltak gyógyulva az emlék azonban mély nyomot hagyott azóta is.*
- Ez valami dísztárgy volt az asztalról. * Mondtam egykedvűen. Ugyan ezzel a tárggyal még jól fejbe is vágott. Nem tudom miért szolgáltam rá, de még is ezt tette.*
- Igazad van. Én már rég nem rágódom a múlton. Túltettem magam. Valahogy mindig sikerült gyorsan túl lenni a dolgokon. Azonban a történtek miatt nem is mertem nagyon közel engedni magamhoz senkit. * Megkeseredettség, befelé forduló depresszív személyiség a mellékhatása az otthon töltött időknek, de már gyógyuló tendenciát mutattam. Egy viszont azóta sem változott. utáltam, ha sajnálnak. Azt akartam, hogy erősnek lássanak.*

* Muszáj nevetnem, amikor magyarázkodásba kezd, hogy ugyan nem az ő keze van a dologban. Már miért is lenne, hiszen ő a légynek sem ártana. Törékeny, nőies alkatával aligha tehetne kárt bármiben is. Legalább is én csak ezt az oldalát ismerem, ezt szerettem meg, ez az ami itt tart mellette. Bár lehet, hogy tévedek? És van olyan dolog amiről nem tudok? Nincs rosszabb a tudatlanságnál és a bizonytalanságnál ezt már rég tudom. Szeretem, ahogy hozzám beszél, ahogy kiejti a szavakat és, ahogy formálja őket. A gerincemen kellemes borzongás fut végig. Meleg leheletét az arcomon érzem, tekintetem pedig az ajkaira tévednek újból. Az édes pillanatot azonban ő elrontja azzal, hogy újból Stevenről kezd beszélni.*
- Mpph... * Mormogok magamban, jól láthatja ő is, hogy még koránt sem tiszta a fejem a féltékenység ragadós ködétől. Csak magamnak akarom, nincs osztozkodás.*
- Jól tudom. * Bólintok és jégszínű szemeimmel a plafon szegleteit bámulom. A sebeimet el is feledtette velem, ahogy az ölembe ült.*
- Volt már rosszabb is. Nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromról, mert volt egy kisebb amnéziám. Azonban jó atyám nem egy heggel ajándékozott meg, melyek még most is látszanak. * Az amnéziát is neki köszönhetem. Oly erősen vágott a fejemhez egy asztaldíszt, hogy másnap a kórházban kötöttem ki.*

// Bocsi Bells, nem szoktam amúgy ilyet csinálni, ismersz //

- Ja, ahhoz értett elég rendesen. Nem tudom hová tűnhetett, de a suliban lassan két hónapja nem láttam. * Mondta aztán összefűzte ujjait a lányéval, majd hátradőlt a széken és maga felé fordította Sophie arcát.* - Hallottam mindent a fürdőből amit beszéltetek Stevennel. * Arca komolyságot tükröz.* - Nem szeretném, ha hozzá költöznél valahogy. Ugyan már nem haragszom rá, de akkor sem szívlelném. * Mondja őszintén. Közben újból émelyítő fájdalom zsibbasztja a bordája alatti területet de arcán egy vonás se rezzen. Nagyon szemfülesnek kell lennie annak az embernek aki mégis észreveszi rajta, hogy valami nincs rendben. Linc valahogy mindig is értett ahhoz, hogyan kell bajba sodornia magát.*

- Igen.. mondták már páran, hogy az vagyok. * Vonta meg a vállát és elkezdett Sophie fekete tincseivel játszani. tetszett neki, hogy ilyen hosszú a lány haja. De aztán engedte kisiklani a haját amikor megint a főzetekre került a szó és felsóhajtott.* - Túl sokat aggódsz. * Sophie pihekönnyű súlyát meg sem érezte. Hátulról átkarolta és a vállára tette az állát.* - Emlékszel még Patrice-re? Hogy eltűnt az iskolából. Őszintén szólva nem is hiányzik. * Mondta, és visszagondolt, hogy a lány mennyire értett a kavaráshoz.*

- Én nem tartalak vissza. * Mondja arcán ravasz görbülettel, közben az üvegcsével játszik a kezében.* - Ha te mondod talááán megiszom. * Mondja aztán lepakolta az asztalra és odahívta magához a lányt. A kezénél fogva közelebb húzta magához.* - Csak én vettem észre, hogy ritkán vagyunk kettesben? * Kérdezte és maga felé fordította a lány arcát. A sérüléseit jelen pillanatban sikerült elfelejteni és nem igazán koncentrált másra, csak a lányra.* - Azt hiszem itt.. * Mondta azzal közelebb hajolt Sophiehoz és végre megtörtént az áhított csók. Átkarolta a lány derekát és finoman közelebb szorította magához.*

* Nem kap seprűt a fiú, viszont kap helyette egy üvegcsét. A keserű ízű folyós orvosság jut eszébe róla, amit gyerekkorában ivott, ha beteg volt. A fényhez tartva megnézi a tartalmát, aztán fekete nadrágjának zsebébe rejti.* - Miket nem rejtesz te a szekrényedben.. * Mondta aztán széles mosolyra húzódtak ajkai.* - Ó igen pihennem kell, saaajnos viszont nem tudok hazamenni. * Viccelődött tettetett sajnálkozó hangon.* - Így hát itt kell maradnom veled. Mit szólsz? * Mondta széles mosollyal, bár nem gondolja, hogy Sophie beleegyezik. Ha mégis akkor felettébb meglepődik, de inkább örül. Emellett bezsebelhet még egy győzelmet Steven ellett ilyen formában, ha verekedni már nem fognak többet. Steven közben távozóra fogja a dolgot, azonban olyan dolgot mond még az ajtóban ami miatt nem tud haragudni rá, és talán még nevetne is, ha nem fájna piszkosul az oldala. Elkerekedett szemekkel pislog. Ezentúl biztosan nem fog rájönni a hoppáré, mosolyogva int Stevennek, aztán már csak viccből utána kiáltja.* - Vigyázz mert kapsz! * Hangjából hallatszik, hogy ezt már csak amolyan kis gyerekes fenyegetésnek gondolja. Kezd megváltozni lassan a férfiról kialakult kép. Azonban a superman már nem reagál és kettesben hagyja őket. Az ajtó bezárul mögötte és magasztos csend leple hull a szobára, amit Lincoln tör meg.* - No hát kettesben maradtunk... Hol is tartottunk? * Lehuppan a még épen maradt székre és a lány felé nyújtja a kezét, hogy menjen oda hozzá.*